Sziget a mindenség morajában

Tasnádi József Csendzónájához

Tillmann J. A.

"A hangok rezgéshullámai, ahogy a víztükrön terjedő hullámok is, hasonlók a világ mozgásmintázatához" – Tillmann J. A. esszéje Tasnádi József Csendzóna című installációjáról.

Tillmann J. A. írásai a Jelenkor folyóiratban>


A csend gyógyít – hirdeti egy felirat a Szent Lukács-fürdő belső csarnokainak egyikében. A kőbe vésett kijelentés egyszerre megállapítás, tanács és intelem is. Vélhetően a falra az utóbbi értelemben vett jelentése miatt került, mintegy felszólításként a mindig és mindenütt hangoskodók, fecsegők és hallgatóságuk számára: itt helyénvaló a hallgatás, az elhallgatás, az elcsendesülés.

A csendesség helyeit manapság nem könnyű fellelni vagy megteremteni. A 18. századtól kezdődően, a gépi technológiák révén az akusztikus környezet alapvetően megváltozott: addig csak az élővilág, a természeti folyamatok és a kézműves emberi tevékenységek, az állati erővel mozgatott közlekedési eszközök hangja volt hallható.[1]

Előbb a gőzgépek áradtak szét több hullámban szerte a Földön, majd a robbanómotorok. A kezdeti előállítási nehézségek és költségek folytán a 20. század közepéig többnyire csak az ipari termelés és a szállítás valamelyest behatárolt térségeiben terjedtek el, magas áruk miatt személyes használatra keveseknek jutott. Azóta a különféle zajkeltő gépek egyre hozzáférhetőbbek lettek; a háztartásokban a fogkefétől a fűnyíróig általánossá vált használatuk, ahogy az általuk keltett lárma is.[2]

A gépi zaj növekedése és forrásainak terjedése nem csupán az általános zajszintet emelte meg, hanem a jellege is megváltozott. Korábban a zajok hangjai egyenként és megszakításokkal szólaltak meg; a felhangzás folyamata a hangzó testek berezgése után tetőpontra jutott, majd lecsengett. A technológiai eszközök viszont lapos, tartós hanghullámokat keltenek. A lakott környezetben így csak vastag falak és erős hangszigetelők képesek kirekeszteni a permanens tevékenykedés és működés zaját.

A szabadban a csend zónáinak felleléséhez emberlakta helyektől messzire kell menni, csak távol, erdők mélyén, kihalt vízpartokon lelhetők fel. Az ilyen helyek, ha nem is képeznek hangtalan környezetet, hiszen zizeghetnek levelek, akár zúghat szél is, loccsanhatnak hullámok, mégis felfüggesztik a fülek civilizatorikus ostromát.

A csend nem pusztán a zaj hiánya, hanem a „hang ellentétes és szükségszerű együttlétezője” is, amint ezt John Cage reflexiói és művészeti munkái egyaránt nyilvánvalóvá tették.[3] Kanonikussá vált műve, a 4’33” magát a csendet helyezi a hangzás középpontjába; megmutatja és hallhatóvá teszi: a megszólaltatásra váró zongora az európai zenei hagyomány sűrített jele. Fedelének felhajtása, az előadó hozzákészülésével keltett várakozás, a fokozódó figyelem kiélesíti a füleket. Ez teszi képessé a hallgatóságot a csend meghallására. Ami persze mindenkor viszonylagos, hiszen az ellentét végletei közti viszony az, ami egyáltalán lehetővé teszi az észlelését: „A csend teszi lehetővé a zene szüntelen eseményének meghallását – írja Hannes Böhringer. – A csend az események csendéletében való részvételt jelenti. Ehhez megint csak csend kell, csendélet, egy zongora mint a figyelem támasztéka.”[4]

Akár előadóteremben, akár szabadban kerül sor a 4’33” „előadására”, a darab hangtalan eseményének hallgatása közben a környezet neszei, a világ amúgy hallatlan hangja válik hallhatóvá.

A csend zónái

A csend gyógyító erejére emlékeztető felirat ugyan a fülünket érintő közös, külső hangtérre figyelmeztet, de a fejünkön belül folyvást zajló áradatra legalább annyira érvényes. A belső beszéd elcsendesítése nem csekély erőfeszítést és kitartást kíván. Ennek elérésére régtől fogva vallási és filozófiai indíttatású eljárások, elméletek és gyakorlatok alakultak ki, Keleten és Nyugaton egyaránt. A jóga a belső hangfolyamot eredetére, a testre és a lélegzés áramára vezeti vissza és törekszik kioltani.[5] A zen-buddhizmusban a belső beszédet a hosszú meditációs ülések során áramlani engedik mindaddig, amíg csak el nem apad. A keleti keresztény szerzetesi gyakorlat, a hészükhia[6] is a lélegzésre hangolódva teremti meg a lélek nyugalmát, a „szív békéjét”.[7] Az antik filozófiai iskolákban gyakorolt élettechnika legfőbb törekvése a lélek nyugalmának elérésére irányult; az ars vitae, „a filozofikus élet lényegében a belső beszéd uralásában áll – az elhallgattatásáig menően”.[8]

A régi görögök a szélcsendet, a tenger csendjét és a csendet általában a galéné szóval nevezték meg. A hullámok elsimulásának, teljes elcsendesülésének szava később a filozófiában a lélek zavartalan állapotát, a léleknyugalmat jelentő fogalommá vált. Ez a tengeri viharok tombolásával jellemzett háborgó lélekállapot a természetben a legnagyobb zajjal járó jelenség ellentéte.[9]

A hangok hiányának a csendes víztükör képével való azonosítása a hellének számára vélhetően hétköznapi tapasztalataikból, a tenger közelségéből adódott. Ilyen közelség ugyan más tengerrel határos területeken élő népek számára is létezik, csak a mértéke tekintetében van némi különbség. A görög partvidék ugyanis egyedülálló; arányát, számszerű mértékét tekintve itt a legnagyobb az egy főre eső tengerpart: „Görögország mutatja a föld és tenger legnagyobb tagoltságának fejleményét; ebben éppúgy túlszárnyalja Európa más nagy félszigeteit, miként ez más földrészekét”.[10]

A partnak ezzel az egyedülálló tagoltságával nemcsak a tenger érzékletes, hallható közelsége jár együtt, hanem a tér legnagyobb léptékű látványa, végtelennek látszó távlata is. Mindemellett alaphangja, a hullámok középritmusa egybeesik a nyugodt légzés ritmusával.

Ezért is lett a tenger a régi görögök számára „a megismerés láthatatlan mértéke” (Szolón). A nyugodt víztükör azonban, akárcsak a lélek zavartalan állapota, meglehetősen ritka. A mozgalmasság világában majdhogynem kivételes. Ahogy a csend megtapasztalása sem feltétlen része a hétköznapoknak.

A művészet meg tudja változtatni a működés mindennapi menetét, a látás és hallás szokásos módját. Kezdettől fogva ezért is kötődik a megszakításokhoz, az ünnepekhez; kultikus eseményekhez és helyekhez. Az idők során ezekről leváltan is át tudja alakítani maga körül az atmoszférát, a konkrét és a képletes légkört, a szemlélet, a gondolkodás minőségét. Ami éppúgy lehet a szokásosnál felfokozottabb, mint nyugalmasan szemlélődő, kontemplatív állapot. Amelyben érzékletessé válnak a hang és csend viszonylatai.

A Csendzóna, Tasnádi József munkája ilyen mű: egy különös zongora, melyen olykor a lefolyó víz játszik furcsa futamokat, többnyire mégis a csend veszi körül.[11] A hangszer nyers fából készült váz; körvonalai hangversenyzongorát idéznek. Billentyűi és húrjai is vannak, de mechanikája eléggé eltér a szokásos hangszerekétől; úgy alakították ki, hogy csak az áramló víz szólaltatja meg. Erre csak akkor kerül sor, amikor az egykori hidrológiai intézet vízrendszerének zsilipjeit megnyitják.[12] Ekkor hangjának hullámai sajátos módon összhangba kerülnek a vizek hullámaival; ez lehet egybehangzó és disszonáns, ahogy lecseng, beleszövődik a tágabb természeti környezet szólamai közé, vagy egyenetlen, szaggatott íveivel a környező avult kutatástechnológia romjaira rímel.

Minden dologban

A hangok rezgéshullámai, ahogy a víztükrön terjedő hullámok is, hasonlók a világ mozgásmintázatához. Ez 1800 körül kezdett először beláthatóvá válni, amikor is E. F. F. Chladni szemléletessé tette a hanghullámok révén keletkező alakzatokat. Ábrái és kísérletei széles körben elterjedtek, és nagy hatást gyakoroltak a romantikus képzetvilágra. Schopenhauer is így jutott – jóval az atomfizika és kozmológia felismerései előtt – arra a belátásra, hogy a világ megtestesült zene. A „zene” ilyen kiterjesztett értelmezése a romantikában nem egyedülálló. Híres versében von Eichendorff arról ír, hogy „dal szunnyad minden dologban”…[13]

A korabeli művészetkultusz elragadtatott felhangjai ellenére ezek a belátások a zene és a világ zeneiségének mély megértését mutatják. Intuitív felimeréseik a hang, sőt a zenei hang mai univerzális jelentőségét elővételezik.[14] Egyúttal visszatérésnek tekinthetők a barokk lezárultával megszakadt nagy zeneértelmezési hagyományhoz, amely – a püthagoreusoktól kezdődően, végig a keresztény középkoron át – a zeneelméletről kozmikus összefüggésekben gondolkodott.[15]

A romantikus költői képnél némileg tárgyilagosabban fogalmazott közel egy évszázaddal később a zenével és filmmel kísérletező experimentális művész, Oscar Fischinger: „A világ minden dolgában lélek lakozik, amelyet ki lehet szabadítani, ha rezgésbe hozzuk.”[16] A dolgok rezgése – a bennük lakozó lélek poétikus kifejezéséhez képest – közelebb áll a tapasztalathoz, akárcsak a tudományos felismerésekhez. A rezgéshullámok, különösen zenei transzformációi, régtől fogva érzékletessé teszik azt, amit a 20. század fizikája feltárt – a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzástól a gravitációs hullámokig menően: az érzékelhető tartománya alatt, fölött, körül és azon túl lévő minden dolgok hullámtermészetét. Azt, ami alkotja, hordozza és áthatja a világ húsát (Merleau-Ponty).

A hullámok felívelése és visszahullása, keletkezése és eltűnése a létrejövés és elmúlás univerzális mintázatát mutatja. Nemcsak képszerűen és képletesen, hanem a legtágabb vonatkozásokban is. A hullámok teljes elsimulása, a csend viszonylag ritka jelenség a hangok sokasága közepette. Ám az egész hallható, közvetlenül érzékelhető frekvenciatartomány is csak a rezgések ma ismert, teljes spektrumának viszonylag szűk tartománya. Amit a mindenség hallhatatlan morajlása vesz körül. A hullámoknak ez az összefüggő, egymásba játszó, világot alkotó hálózata mégis a csend zónáiban válik érzékelhetővé. Hiszen „a csend nem független a fültől – mint Paul Beauchamp írja. – A fület látogatja meg, tölti be, ébreszti föl a csend. Nem oktalan dolog az égbolt felé hegyezni fülünket, az ég nagy dobhártyája felé fordítani a magunkét.”[17]

 

 

(Fotók: https://josephtasnadi.hu/)

 


[1] Az érzékenyebb alkatokat már ez is megviselte, így Kierkegaard számára szenvedés volt a kövezett utcán közlekedő lovasfogatok lármája...

[2] A láncfűrészgyártás Kanadában tíz év alatt megháromszorozódott; a légiforgalom ötévente a duplájára emelkedik. Ld. Murray Schafer: The Tuning of the World. Toward a Theory of Soundscape Design, University of Pennsylvania Press, 1977.

[3] Idézi Michael Nyman: Experimentális zene. Cage és utókora, Magyar Műhely, 2005. 75.

[4] Hannes Böhringer: Semmi különös. A fluxusról, in. Uő.: Szinte semmi, Balassi, Bp., 2006.

[5] Patandzsali Jóga-szútráinak második verse szerint: „jógah csitta vritti niródhah – a jóga az elmehullámok változásainak megszüntetése. Idézi Szabó Ágnes Szíta: A jóga alapjainak áttekintése, Egyházfórum, 2021/2., 19.

[6] A „ἡσυχία“/hészükhia nyugalmat, csendet, beleegyezést, egyedüllétet, zavartalanságot, pihenést, megnyugvást, békét jelent.

[7] Vö. Nacsinák Gergely András: Jóga a középkori Európában? Kairosz, Bp., 2010.

[8] Pierre Hadot: Die innere Burg. Anleitung zu einer Lektüre Marcus Aurels, Eichborn, Frankfurt, 1997. 82.

[9] Bár a vulkánkitörések hangereje felülmúlja a viharokét, ezek ritkasága folytán nem képeznek általános tapasztalatot.

[10] Meyers Großes Konversations-Lexikon, Bibliographisches Institut, Leipzig/Wien, 1902–1908. 

[11] Csendzóna (2012), Waterloopbos, Marknesse, Hollandia, https://josephtasnadi.hu/installations/quiet-zone/

[13] Schläft ein Lied in allen Dingen / Dal szunnyad minden dologban. Joseph Freiherr von Eichendorff: Wünschelrute (1835). Teljes szöveg és fordítások: https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Eichendorff%2C_Joseph_von-1788/W%C3%BCnschelrute/hu/72873-A_var%C3%A1zsp%C3%A1lca

[14] Lásd a Szalay A. Sándor kozmológussal folytatott beszélgetésünket: Ezredvégi beszélgetés Szalay A. Sándorral; http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/szalay.html

[15] Vö. Rolf Dammann: Der Musikbegriff im deutschen Barock, Köln, Arno Volk, 1967. 34.

[16] „A filmes Oskar Fischinger egyik nap ezt találta mondani: »A világ minden dolgában lélek lakozik, amelyet ki lehet szabadítani, ha rezgésbe hozzuk.«” John Cage: A csend, Jelenkor, Pécs, 1994. 183.

[17] Paul Beauchamp: A zsoltárok világa, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2003. 175.

2021-12-20 07:00:00