Sors-szilánkok

P. Müller Péter

Emlékezetes, a bőr alá hatoló előadás, amely sebet ejt a nézőn – P. Müller Péter írása a Pécsi Nemzeti Színház Tar Sándor-novellák alapján készült szólóestjéről.

P. Müller Péter írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Köles Ferenc jutalomjátéka a Tar Sándor írásaiból készült szólóest, A mi utcánk. Bár a színház monodrámának nevezi az előadást, abban a színész féltucatnál is több karaktert villant fel, jelenít meg, akik nemcsak monológ szituációban, hanem egymás társaságában, párbeszédes helyzetekben is felbukkannak a játék során.

Ez a jutalomjáték persze nem az, amit a színháztörténetben ezen a fogalmon értettek, amikor egy színész az előadás teljes bevételét megkapta, és ő választotta ki, hogy milyen hős alakjában, pályája melyik sikerszerepében is lépjen fel. Jutalom ezúttal abban az értelemben, hogy lehetőséget nyújt a szakmai sokoldalúság megmutatására, a karakterformálás, atmoszférateremtés, átváltozóképesség, testhasználat virtuóz, ám egyúttal elmélyült színrevitelére.

A szobaszínház terében az enyhén lejtő nézői széksorok előtt a padlón szanaszét autógumik hevernek. A gumiabroncsok az előadás állandó kellékei. Balra elöl három sörösláda egymáson. Balra hátul egy kis asztal mellett, kottaállvány mögött egy nagybőgős (Szabó Kornél Dénes) ül. Jobbra hátul egy villanyoszlop, előtte kissé jobbra egy raklapokból összerakott „ágy”, rajta egy nagy fekete műanyag „lepel”. (Játéktér: Torbán Eszter Tünde.)

Az előadás egy akrobatikus bohóctréfával kezdődik. A beszédképtelenségig lerészegedett, az egyensúlyvesztés és -visszanyerés kiszámíthatatlan amplitúdójú imbolygásában a gumiabroncsokon billegő alak mintha csak egy bohóc kötéltáncát járná. Úgy jut újra meg újra az elterülés közelébe, hogy ez a veszély, ez a kockázat színre hozza az előadás alapregiszterét, Köles játékának egyidejű sokszínűségét: az egyszerre humoros, kétségbeejtő és együttérzést keltő magatartás összetettségét. Az etűd azzal ér véget, hogy az alak kitántorog balra a takarásba, ahonnan esés zaja hallatszik, majd véres arccal tér onnan vissza.

A „fizikai színházi”, izmokat bemelegítő etűdöt követően a raklapágyhoz érkező, immár részben érthetővé tisztuló artikulációval monologizáló alak lefekvéshez készülődik, egy magával vitt sörösüveg kinyitásával ügyetlenkedik, lavórba fogja föl az italt, majd vetkőzni kezd. Minden ruhadarabot lefejt magáról, mielőtt pucéran, a magára vont fekete fóliatakaró alatt, mint egy hullazsák-lepellel fedve, elterül.

Mielőtt még nagyobb számban megelevenednének Tar Sándornak a „mi utcánkat” benépesítő alakjai, Köles Ferenc kilép az előadás keretéből, és közvetlenül a közönséghez szól, feltárva saját motivációját a téma kiválasztásában és a produkció létrehozásában. Ide értve debreceni ifjúkorát, a velük egy épületben lakó Tar Sándorról abban az időben kialakított naiv, majd később pontosított, valóságközelibb képnek a bemutatását.

Miután a színházban – ellentétben a könyvvel – nem lehet visszalapozni, a nézőnek az előadás elején kell megkapnia azt a keretezést, amely a befogadói élményt megalapozza. Tar szociografikus hitelességű kisprózája, A mi utcánk társadalmi periférián vergődő alakjai az előadásban nem az által kapnak érvényességet, hogy a színész ugyanezt a szociografikus közelséget állítja előtérbe, hanem az írói közvetítés szerepének vállalása révén.

Amikor Köles Ferenc megeleveníti az utcában élő figurákat, színre viszi a Vida bácsi, Hesz Jancsi, Sudák József, Béres, Piroska, Doroginé, Végső Márton, Mérő Lajos, Papp Terka, Sóvágó Lajos félék és a hozzájuk hasonlók alakját, akkor nem az irodalmi anyagot közvetíti, hanem külön világot teremt.

A Tarnál lefelé stilizált, pőre nyelviségben nincs ott az, amit az előadás megteremt: ezeknek az alakoknak a mimikája, intonációja, mozdulatai, akikből Köles Ferenc egy egész csoportra valót életre kelt, de a realisztikus-naturalisztikus ábrázoláson túllépve, és elvíve a karakterábrázolást és a szituációteremtést a groteszk közegébe. E peremlakók fizimiskája minden, csak nem harmonikus, Bosch vagy Francis Bacon alakjainak arcára is asszociálhatunk róluk. A beszédmódjuk elrajzolt, artikulációjuk maszatos. Mozdulataik, gesztusaik hol merevek, hol tétovák és koordinálatlanok. Mindez egyszerre teszi őket szánandóvá és komikussá.

Ebben a „mi utcánkat” benépesítő populációban Köles úgy tudja megmutatni az egyformaságot, hogy abban az alakok egyediségét is érzékelteti. Mert hiába tűnik ez a pár ember a helyzetében, életvitelében ugyanolyannak, mindenki a saját személyes sorsát éli, abban vergődik, abban vegetál, abban szenved.

Sem Tar, sem Köles nem törekszik egész életíveket felmutatni. Amit a szobaszínház terében látunk, azok szilánkok egy-egy emberi sorsból. Olyan szilánkok, amelyek a bőr alá hatolnak, karcosak, fájnak, nem gyógyulnak, de nem is tokozódnak be. És nem is lehet őket „lekerekíteni”, mert többségükből sohasem lesz végigélt egész, hanem az alkoholizmus lassú öngyilkosságának, a kilátástalanság lélekölő méreganyagának, a szegénység, a nyomor testet pusztító hatásának a következtében az ilyen sorsok töredékben maradnak.

Hogy ki mennyire tehet a helyzetéről, a körülményeiről, a túléléshez választott életstratégiájáról, azt az előadás nem firtatja. Akiket színre visz, azok Büchner Woyzeckjének, Gorkij Éjjeli menedékhelyének, Háy János közmunkásainak a sorstársai, akik a legösszetettebb értelemben vett szegénység megtestesítői, és akik kivételként kerülhetnek színre egy afféle polgári, a fennálló apológiáját szolgáló intézményben, mint amilyen a színház.

Bő negyven évvel ezelőtt a Stúdió K Woyzeck-előadása kapcsán írta azt Balassa Péter, hogy „Büchner ráismer arra, hogy a legalul állók, a teljesen kívül-lévők, akiknek nincs semmijük, azok birtokolják a legmélyebb-legtitkosabb tudást mint tapasztalatot; éppen konfúz, előbeszédszerű, alogikus, reflektálatlan szófűzéseikben”. Korábban pedig arra mutat rá, hogy „a mindenkori elesettek, szegények, nincstelenek, kisemmizettek – mindig is – ab ovo nem tehetnek mást, mint archetipikus-kollektív tudattalan képzeteik révén emlékeznek a kozmologikus-mágikus hermetikumra, amelynek közismerten konfúz-apokaliptikus nyelvi kifejezést is adnak.”

Ami az irodalom nyelviségében ezt az apokaliptikus kifejezésmódot adja, azt a Köles Ferenc-féle előadásban a habitusok nyersessége, faragatlansága, „illetlensége”, szabálytalansága képviseli. Emlékezetes, a bőr alá hatoló előadás, amely – mint azt anno Antonin Artaud vizionálta a kegyetlen színház kapcsán – sebet ejt a nézőn.

 

 

(Fotók: Körtvélyesi László, PNSZ)

2021-12-01 08:00:00