Megrázó könyv, hosszan kitartott búcsú az apától. Részletek a szerző életéből: Zsuzsa Bánk szülei „az 1956-os magyar felkelés évében egymástól függetlenül fordítottak hátat a hazájuknak, és Ausztriában mint menekültek ismerték meg egymást. A lányuk kilenc évvel a migráció után Frankfurtban született és nőtt fel, az ő számára Magyarország az apa országa, a nyaralások országa, és ezzel együtt egy »poros, legyekkel teli, forró ország«”.[1] Az apa 1933-ban Hidasnémetiben született, és 2018-ban Frankfurt Höchstben halt meg.

De talán nem is aparegényről, hanem inkább halálregényről kellene beszélnünk. Ha lenne egy ilyen műfaj, akkor annak legjelentősebb produktumai az utóbbi évtizedekből (az én szememben) Esterházy Péter A szív segédigéi és Judith Hermann Alice című műve lenne. (Az utóbbi ugyan novellaciklusként született, de a novellák összefűzése regényt ad ki, melynek főszereplője maga a halál.) A két mű között ugyanakkor van egy fontos tartalmi különbség is: Esterházynál az én-elbeszélő az anyját veszíti el, Hermann-nál pedig általában fiatal nők vesztik el a férjüket, a barátjukat vagy a gyerekük apját. (A főhős ugyan mindig az Alice nevet viseli, de nem is biztos, hogy mindig ugyanarról a személyről van szó.) És mindenütt a rák és a rák. Erről írja Zsuzsa Bánk nagyon szépen: „A rák a mi szótárunkban azonos jelentésű a halállal, azonos jelentésű a meghalással, a ráknak nincs más tartalma, nincs gondolati játéktere, nem engedi meg az átértelmezést.”

Az alábbiakban e két könyvből a halállal való szembesülés, a halállal kapcsolatos tapasztalat egy-egy fejezetét szeretném felidézni, és ezzel összevetni Zsuzsa Bánk ábrázolását. (Érdekes, hogy mindenütt veretes, túlstilizált mondatokkal találkozunk; mintha ezek a mondatok pereskednének a halállal, és eleve az örökkévalóságnak szólnának. Miközben állandóan érezzük az örökkévalóság és a banális mindennapok közötti drámai feszültséget.)

(1) Esterházy Péter könyvének talán legszívszorítóbb részlete a temetési jelenet. Itt Esterházy olyan közvetlenséggel beszél a haláltapasztalatról, ami korábban ismeretlen volt: „A szertartás alatt egyszer álltam közel a síráshoz: amikor »elhunyt nővérünk nehéz életéről« esett szó. Pedig nővéreink és bátyáink élete rendszerint: ilyen. Kisvártatva elvitték a koszorúkat, a fátylak hetykén lebegtek. A halottaskocsi ŠKODA feliratát nagyon sokszor elolvastam. – És mentem a koporsó után, oly egyedül, mintha Isten temetné a halott világot.”[2] Zsuzsa Bánknál ez a rész jóval visszafogottabb; a temetésre (a gyászünnepségre) később is került sor, volt rá ideje felkészülni. „Nem vagyok ideges, a fejemben ezt már számtalanszor lejátszottam, az utóbbi hetek minden napján, ez töltötte ki a gondolataim patakjait, folyóit és áramlásait, ez tette ki őket és határozta meg őket. Mindent ismerek tehát; anélkül, hogy megtettem vagy láttam volna, már ismerem. És talán ezért nem olyan szörnyű az egész […].”

(2) Judith Hermann a legszebben a gyászmunka első lépéseit írta le: „Miután Raymond meghalt, Alice elkezdte eltávolítani a dolgait. Eltakarítani, elajándékozni, kidobni, megtartani. Ez egyfajta ásatási munka: […] vannak a különböző szintek, az anyagok, a korok. És végül már nem lesz mit feltárni, azon a tényen kívül, hogy Raymond meghalt. Minden erre fut ki. És ez nem is a legrosszabb munka.”[3] Nem ez volt a legrosszabb munka – mire a gyászoló eddig eljutott, már számos szörnyűségen kellett átesnie. A holmik szortírozásában mindig benne van egyfajta könnyedség, játékosság, az emlékek gyengéd ápolása. Zsuzsa Bánk itt jóval keményebb és önmarcangolóbb: „Amit apánk fölépített, azt az öcsém és én most semmisítjük meg. Amit évek alatt az életében létrehozott, összehordott, berendezett és megszerzett magának, azt mi most mind visszavesszük.” Mintha ezek a bűntudattal elvégzett kidobálások és fölszámolások a halottal szemben elkövetett gyilkosság közelébe sodródnának.

Végül azt a kérdést szeretném föltenni, hogy a haláltapasztalat ilyen irodalmi ábrázolásának vannak-e filozófiai tanulságai. Ehhez a következő heideggeri passzusból indulnék ki: „A »halál« mint ismert, világon belül előadódó esemény kerül utunkba. Mint ilyen, a mindennapiságban utunkba kerülő dolgokra jellemző fel-nem-tűnésben marad. Az akárki már értelmezést is biztosított ennek az eseménynek a számára. Az erre vonatkozó kimondott vagy inkább visszafojtott, [»felületes«] beszéd azt mondja: az ember [végül] egyszer meghal, de ez minket magunkat egyelőre még nem érint.”[4] Heidegger így azt sugallja, hogy az „akárki” csak a mások halálát látja, a sajátjához nincs tudatos viszonya, pedig ez lenne a halálhoz való igazi, autentikus viszonyulásmód. Nos, ha az eddig említett irodalmi művekre tekintünk, akkor azokból az derül ki, hogy a szülők vagy egy pár elvesztése mutatja meg a „halálhoz viszonyuló lét” igazi arculatát. Ezekben a művekben az beszél a halálról, aki itt maradt. És a nagy kérdés az, hogy mit is jelent itt-maradni. Mit jelent a halál közvetlen tapasztalata után is a jelenvalólét állapotában maradni? A halálhoz viszonyuló lét igazából a gyászmunka állapotát jelenti. Mindenesetre a filozófiai elméletre való ilyen kikacsintást leginkább Zsuzsa Bánk regénye kínálja föl. Ezt írja: „Az élet megy tovább, mondják nekem sokan; ez az a mondat, amelyet gyakran hallok, az életnek tovább kell mennie, ez a túlélők, az itt-maradottak, az elhagyatottak mantrája.” Az „élet megy tovább” – ez közhelyszerű, de mágikus erejűnek hitt fordulat. Ugyanakkor ez hazugság is. Vagyis a gyászolót körülálló „akárkik” azok, akik nem képesek autonóm viszonyulási mód kialakítására. „Az élet egyáltalán nem megy tovább, de nem is áll meg, hanem csak álldogál itt, összevissza – ez a legpontosabb leírás. Önmaga gyenge másolata lesz, sápadt lesz és üres; nincsenek ajánlatai, nem mutat semmit, és már semmire sem hív meg, nem tesz mást, mint ostobán téblábol, ostobán és haszontalanul téblábol. Elrugaszkodik és eltávolodik, aztán észrevétlenül átcsúszik a jelentéktelenségbe. A napok elvesztik jelentőségüket, a dátumok is elvesztik jelentőségüket, mindegy, hogy milyen nap van, és hogy milyen hónap hányadika van.” A gyászban, egy közeli „hozzátartozó” halála utáni állapotban nem a világ realitása húzódik vissza, és nem is az élet bizonyos részei válnak közömbössé, hanem az életben és a világban minden elveszti a maga jelentőségét. Kifelé még minden jól működhet; de belül valami elpusztult vagy végleg kiégett.[5] Tolsztoj kérdésére, „Hát a halál? Hol van ő?” (Ivan Iljics halála), az a válasz, hogy egy megrázó tapasztalat után: mindenhol.

Fotó: Dirk von Nayhauß, Chrismon