Petőfi Sándortól csak azért kértem kölcsön a verscímet, mert remekül visszaadja Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) vágyait: hiába akart ugyanis eljutni Itáliába, a sors különös fordulatai miatt még arra sem volt képes, hogy Angliából hazajusson nővére, Fanny és Wilhelm Hensel esküvőjére. 1829 szeptemberének közepén ugyanis komoly balesetet szenvedett: nyitott kocsival utazott, amelyből majdnem kiesett, a lába beszorult és súlyosan megsérült. Pedig apja, Abraham Mendelssohn Bartholdy már Hollandiában várta, hogy együtt menjenek Berlinbe a nagy eseményre. Angliai orvosa, Dr. L. W. Kind pihenést és hashajtót írt föl neki (ne kérdezzék, ez utóbbi mennyiben segíti a lábsérülés gyógyulását), Félix meg úgy érezte magát, mint egy rab Beethoven Fidelio című operájából, legalábbis egyik levelében ezzel a hasonlattal élt.[1] Másfél hónap bezártság után, november 6-án hagyhatta el először a lakást, majd 26-án végre hazaindulhatott. A Calais–Lille–Brüsszel–Maastricht-útvonalon utazott, és december 7-én érkezett meg a Leipziger Strasse 3. szám alatti családi rezidenciára. Fanny és Wilhelm esküvőjéről ugyan lemaradt, de szülei ezüstlakodalmán már ő is ünnepelt. 1830 elején a Berlini Egyetem professzori állást kínált neki, de nem fogadta el, hiszen előtte lebegett új úticélja, Itália. Hiába tervezte nagy gonddal, hogy a tavasz elején már elindul, ismét keresztülhúzták számításait. Húga, Rebecka ugyanis elkapta a kanyarót, és karanténba került. A 19 éves lány a ház egyik szárnyába költözött szüleihez, míg Félixet és öccsét a másik szárnyban a fiatal házasok fogadták be. A két részre osztott család tagjai leveleket küldözgettek egymásnak, Fanny és Félix dalokat írtak Rebeckának, Wilhelm pedig kedves rajzokkal illusztrálta a kéziratokat. A levelek tényleg viccesek, és magukon viselik a 2020–2021-ben is megtapasztalt, a bezártságból fakadó őrületközeli elmeállapot jeleit. Ennek egyik legszebb példája a fiatalok levele a karanténba zártakhoz. Szépen sorban, egymás után írnak a papírra, először Paul, Wilhelm, Fanny, majd Félix:

„Nincs mondanivalóm azon kívül, hogy a legjobbakat kívánom és hogy Beckchent elutazásom előtt még egészségesen lássam; talán sikerül; amíg itt maradok, visszahúzódom a szobámba, és szorgalmasan dolgozom, hogy haladjak a szimfóniával[2] és a beígért akadémiai darabbal.[3] Nem igazán látjuk már egymást, de annál szorgalmasabban levelezünk majd (úgy értem, az udvaron keresztül), és ki-ki ereje szerint gyártja a rossz vicceket; mára nincs semmi újdonság; tegnap mindenki utánatok érdeklődött és meg voltak sértődve. A végére értem hát, csókolom a kezedet; hamar hát most nyugovóra, kalucsniban ki a hóra, ma estére senkit, semmit, reggel itt járt a J. P. Schmidt, amit este teszünk, az rien, de holnap velünk van Devrient; azt hiszed, hogy végleg elment az eszem, hát meg se születtél volna, felteszem, de ha már a világon vagy, maradj nekünk s magadnak, ezért óvnak és kedvelnek, ezért kedvellek jobban, mint herceget, vagy a többi zöldfülűt mind; megragadom az alkalmat és visszatérek a prózához, és megkérlek, légy oly jó ne unatkozz annyira; az idő gyorsan múlik, s a tényleges betegség – legalábbis Doktor Bing ma ezt mondta – 4-5 napnál nem tart tovább. Az első felét túlélted, a nehezén és a hosszabbik részén túl vagy már. Úgy kezdtem, hogy anyának írok, majd váltottam, most Beckchennek sírok, de soraimat kelletlen bezárom, anyától, a kedvestől a választ várom, hogy van fájó nyakad, ezt kérdezi fiad, nehogy nekem beteg legyél, inkább gondolj ránk kedvesen.”

Bing doktor, a család orvosa már éppen fölszabadította volna Rebeckát a karantén kötöttségei alól, amikor Paul is megbetegedett, majd egy nappal később Félix is ágynak dőlt. A kedves levelezés folytatódott, de Félixnek le kellett mondani az indulásról.

Félix utazóládája

1830. május 13-án Abraham és Félix végre útnak indult. Abraham csak rövid ideig tartott fiával, Dessauban és Lipcsében még együtt voltak, majd elbúcsúztak, az apa visszatért Berlinbe. Félix Weimar felé vette az irányt, és május 21-én meg is érkezett Johann Wolfgang von Goethe városába.

„Nem hiszem, hogy utazási praxisomban lett volna valaha ilyen derűs és friss napom. Kora reggel az ég még szürke volt és felhős, a nap csak később bukkant elő, az idő hűvös volt, ráadásul mindez Mennybemenetel napján, az emberek az egyik faluban kiöltözve igyekeztek a templomba, a másikban meg éppen jöttek ki onnan, egy harmadik helyen pedig tekézni kezdtek; a kertek csak úgy tarkállottak a tulipánoktól, én pedig gyorsan haladtam, s mindent megnéztem magamnak. Weißenfelsben kaptam egy kosaras kólyát, Naumburgban pedig egyenesen egy nyitott konflist biztosítottak számomra; a dolgaimat hátrapakoltuk, a kalapomat és a kabátomat is, vettem egy pár májusi csokrot és mintha sétakocsikáznék, folytattam az utamat.”

Johann Joseph Schmeller (?): Johann Wolfgang von Goethe

Goethe már 1797-ben megismerte a Mendelssohn nevet, hiszen Simon Veit Frankfurt am Mainban ebben az évben mutatta be neki Abrahamot. És Félix is találkozott már vele korábban, először zeneszerzéstanára, Carl Friedrich Zelter hívta föl tehetséges tanítványára a költő figyelmét:

„Holnap kora reggel Dorisommal és egy 12 éves eleven fiúval, tanítványommal, Mendelssohn úr fiával Wittenbergbe indulok, hogy részt vegyünk az ünnepségeken. Onnan megírom majd, hogy meglátogatunk-e Weimarban. Mivel nálad mindig teltház van, a jó Elefántban szállok majd meg, ahol mindig jól éreztem magam. […] A fiú jóravaló, rendes, élénk és alázatos. Igaz, hogy egy zsidó fia, de mégsem zsidó. Apja komoly áldozatot hozott, amikor fiait nem hagyta körülmetélni, és úgy neveli őket, ahogy illik. Ritka csoda[4] lenne, ha egy zsidó gyerekből művész válna.”

A 12 éves csodagyereket hamar megkedvelte Goethe, szívesen hallgatta zongorázását, első találkozásukkor Félix Bachot játszott neki, vagy rögtönzött, és még arra is engedélyt kapott, hogy az esti kártyapartin (whistet játszottak) részt vegyen. Félixet büszkeséggel töltötte el, hogy „a Faust és a Werther szerzője reggel baráti csókkal fogadta”. Később nemcsak ő, hanem Fanny is játszott a mesternek. Most viszont már ott tartunk, hogy Félix itáliai utazásának első állomásán még egyszer fölkeresi Goethét. Ez volt a negyedik, egyben az utolsó találkozásuk. Május 24-én Félix így ír haza:

„Elképzelhető, hogy további két napot töltök itt, de nem bánom, mert az öregúr soha nem volt még ennyire beszédes, derűs, szeretetreméltó és közlékeny. A valódi ok azonban, ami miatt maradok, egyáltalán nem rossz, legyezgeti a hiúságomat, sőt egyenesen büszke vagyok rá, és nem is hallgatom el előletek. Tegnap egy itteni festőhöz, Schmellerhez[5] küldött, kikötötte, hogy a levelét személyesen adjam át. Ottilie[6] pedig elárulta, hogy a levél valójában egy megbízás, hogy Schmeller készítsen rólam portrét, amelyet Goethe a nemrég elkezdett, az ismerőseiről készült rajzok gyűjteményébe szán.”

Nos, Schmeller nem volt gyorskezű festő, ezért Félixnek meg kellett hosszabítani weimari tartózkodását, és nem csupán a portré miatt volt kénytelen tovább maradni.

„Megkértem Goethét, tegezzen, erre a rákövetkező nap megüzente Ottilie-vel, hogy még nem hagyhatom el Weimart, hiszen neki idő kell ahhoz, hogy hozzászokjon. Azzal már személyesen ő nyugtatott, hogy semmiről nem maradok le, ha hosszabban időzöm itt, és megkért, minden nap ebédeljek nála, föltéve, ha nem szeretnék máshol enni. Elfogadtam a meghívást, hiszen az éttermi menün kívül nem volt más lehetőségem és ismerősöm sem, akinél délben lehettem volna. Eddig minden nap ott voltam, tegnap Skóciáról, Hengstenbergről, Spontiniről és Hegel esztétikájáról kellett meséljek neki. […] Ma Bach-, Haydn- és Mozart-darabokat játszom, majd egészen napjainkig kell folytassam a sort, így fogalmazott.”

A portré végül elkészült, Félixnek nem igazán tetszett: „nagyon mogorva vagyok rajta” – írta.

Johann Joseph Schmeller: Felix Mendelssohn Bartholdy (1830 májusa)

Bélyegkép: Mátyássy Jónás