Régi és új német dalok

Beszélgetés Szabó Ferenc János zongoraművésszel, zenetörténésszel

Szatmári Áron

A FUGA Provokált tradíciók sorozatának következő koncertje a német dal hagyományát mutatja be. Szabó Ferenc Jánossal, a műsor házigazdájával és fellépőjével Szatmári Áron beszélgetett.

 

Szatmári Áron írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

A koncertjeid mindig tartogatnak zenetörténeti csemegéket. A mostani műsoron szerepelnek néhány éve született és mára klasszikussá vált művek, de megismerkedhetünk egykor népszerű, mára viszont már elfelejtett magyar szerzőkkel is. Ami mindezt összeköti, az a német dal hagyománya. Honnan jött az ötlet?

Egyrészt szeretem akár a szóló-, akár a kamarakoncertjeim műsorát valamilyen jól megfogható, akár zenén kívüli témára felfűzni, másrészt érdekelnek a ritkaságok, különlegességek. Volt egy hangversenyem ritkán hallható Ady Endre-megzenésítésekből, amelyekről még hangfelvétel sincs. Jelenleg egy énekessel William Blake-estre készülünk, amelyen kortárs magyar és külföldi szerzők Blake-versekre írt dalaiból válogatunk. A mostani koncert a Régi és új dalok címet viselő sorozat folytatása, amellyel a daléneklés, az ének-zongorás műfajok hagyományát szeretném több oldalról bemutatni, új tartalommal megtölteni. Valamennyi hangverseny a dalirodalom egy-egy jellegzetes jelenségét járja körül, de a hagyomány megmutatása mellett felkérek kortárs zeneszerzőket, hogy írjanak műveket, amelyek valamiképp bekapcsolódnak ebbe a hagyományba. Az orosz dalesten Rachmaninov és Csajkovszkij dalai mellett Megyeri Krisztina, Győrffy István, Futó Balázs és Vajda János művei is elhangzottak, de Tatai Nóra énekes kollégámmal előadtuk a Csajkovszkij által megzenésített Alekszej Tolsztoj-vers német nyelvű feldolgozását is. A második est műsorán női hangokra írt tercettek szerepeltek. Itt a nemzetközi repertoárban Kedves Csanád, Beischer-Matyó Tamás és Szigeti Máté darabjai kaptak helyet. A soron következő hangverseny a német nyelvű dalirodalomból válogat. Ez azonban óriási repertoár, ezért a műsort szűkebbre vontam. Olyan műveket adunk elő Staszny Zsófiával, amelyek valamilyen módon közvetlenül kapcsolódnak korábbi darabokhoz.

 

Beszélnél a műsor felépítéséről és az elhangzó művekről?

Az első darab Mosonyi Mihály Schilflieder című dalciklusa abból az időből, amikor őt még Michael Brandnak hívták. Nem merném kijelenteni, hogy ez az első magyar dalciklus, de szinte biztos, hogy az első jelentős magyar dalciklus. Felépítése is mutatja, hogy Ludwig van Beethoven An die ferne Geliebte (A távoli kedveshez) című dalciklusának hatására keletkezett: a ciklus végigkomponált és a befejezése is Beethovenre emlékeztet. A koncert végén Verebi Végh János Vier Gedichte címet viselő, idős korában írt, máig kiadatlan dalciklusa hangzik el. Ez a mű teljesen wagneri zene, Trisztán-utánérzés. A műsor többi részét híres német dalok vagy azokra reagáló, esetleg ugyanazt a verset megzenésítő művek teszik ki. Johann Wolfgang von Goethe Wanderers Nachtlied (Vándor éji dala) című versének Franz Schuberttől (Über allen Gipfeln ist Ruh) és Charles Ivestól (Ilmenau) származó feldolgozását is előadjuk. A Feldeinsamkeit Hermann Ludwig Allmerstől származó szövegére Johannes Brahms mellett Horváth Bálint írt zenét, utóbbinak Goethe Die Flut című versére írt darabja is elhangzik. Szalai Katalin Schöne Welt című műve pedig egy Gustav Mahler-dalciklus, az Egy vándorlegény dalai szövegeinek újrakomponálása. Vagyis mindegyik itt elhangzó kortárs darab erősen kapcsolódik a német dalirodalom egy-egy klasszikus művéhez, részben a születésüket is ez a párbeszéd inspirálta.

 

Ez a típusú koncert gyakori a FUGA-ban, és nem csak a Provokált tradíciók sorozatra gondolok. Másként, de szintén német dalokkal kerültek párbeszédbe kortárs művek a GE-ANT sorozat 2014-es koncertjén, ahol Mahler Gyermekgyászdalok ciklusa mellett annak szövegeire, tehát Rückert elégiáira komponált kortárs művek is szerepeltek.

A korábbi művekkel való párbeszédnek nagy múltja van, gondoljunk csak a Diabelli-variációkra. Anton Diabelli mint kottakiadó felkért körülbelül ötven zeneszerzőt, hogy az általa írt témára írjanak variációt – a ma legismertebb darab, Beethovené ki is lóg a gyűjteményből. Hasonló vállalkozás volt az Hexaméron: 1837-ben egy párizsi szalonban a kor hat népszerű zongoristája megadott Bellini-témára improvizált, majd ezeket Liszt átvezető zenékkel összegyúrta és kiadta. A hagyományhoz kapcsolódás régen is megvolt, kérdés, hogy mennyire tért el a mintakép zenéje a saját zenétől. A Bellini-variációk esetén egymással kortárs szerzőkről van szó, rendkívül virtuóz variációsorozat keletkezett, de a stílus nem különösebben tér el az eredetitől. Ma, amikor egy zeneszerző előveszi a Mahler által is használt szövegeket, a köztük fennálló több mint száz év óriási távolságot jelent.

 

 

Ha már német dal, a sort sokáig lehetne folytatni. Kimaradt Robert Schumann, Hugo Wolf vagy akár maga Mahler…

Schumanntól például játszottunk volna, prózai oka van annak, hogy kimaradt. A koncertet eredetileg őszre terveztük, de el kellett halasztani, végül a FUGA online közvetítéseinek sorában kapott helyet, viszont a szervezők kérték, hogy a műsor ne legyen hosszabb 55-60 percnél. Nyilván rengeteg korszakból és szerzőtől lehetett volna még válogatni, a 20. század derekának vagy második felének dalirodalmából említhetném Wolfgang Rihmet. Ives több dalt írt híres német szövegre, Rückert- vagy Heine-versekből önálló estet lehetne adni, akár többet is… Elővehettünk volna más magyar – akár kortárs – szerzőket. A repertoár persze függ az énekestől is. Staszny Zsófiának e tematikán belül széles repertoárja van, de új műveket is megtanultunk.

 

Elgondolkodtató, vajon lehet-e hasonló műsort csinálni nem német dalokból – mondjuk francia dalestet. Nyilván lehet, de mégis, a német dal nemcsak a zenetörténetnek meghatározó műfaja, de a magyar zenetörténetnek is integránsabban része a német kultúrával való kapcsolat és a német nyelv szerepe miatt. Épp ezért számomra az is kérdés, hogy a Mosonyi-, sőt Brand-dalciklus mennyiben magyar zene.

A francia dalnak – a chansonnak és a kabarédalnak – igen nagy hatástörténete van nálunk. Amikor a Régi és új dalok kapcsán több lehetséges témát felvázoltam, ez is közte volt. De abban igazad van, hogy a német dal a zenetörténet és szűkebben a magyar zenetörténet szempontjából is nagyon fontos jelenség. Hogy Mosonyi vagy Brand zenéje mennyire magyar? Amikor a Zeneakadémián kurzust tartottam a 19. századi magyar dalról, párhuzamosan kellett tárgyalni a német és a magyar nyelvű dalirodalmat. A magyar nyelven való komponálást a 19. században két dolog határozta meg. Egyrészt magyar nyelvre szinte alig tudtak nem magyaros zenét írni. Szükségszerűen jött a bokázós zárlat meg a bőszekundos skála. Másrészt ez a nemzeti identitás melletti állásfoglalás is volt: magyar nyelvű szövegre magyar zenét kellett írni. Érdekes, hogy az ellentéte is megvalósul: amikor magyar szerzők német szövegre írnak, akkor a stílus is nemzetközi. Az 1860-as évek második felében erről vita zajlott a Zenészeti Lapokban, noha Végh János német nyelvű dalainak recenzense nem azt kritizálta, hogy német nyelvű dalokat ír, hanem azt, hogy magyar nyelvű versekre miért nem ír európai, pontosabban kozmopolita zenét. Miért nem zenésíti meg Tompa Mihályt vagy Arany Jánost is kozmopolita zenével. Valószínűleg azért, mert nem ment. Egyébként Végh János kísérletezett ezzel: van egy magyar nyelvű zongorás tercettje, amelynek zenéje teljesen mendelssohni. De ez nagyon keveseknél működött, esetleg nem is próbálkoztak vele. A magyar nyelvre írt dal a 19. században a népies műdal irányába mozdul, és sok esetben később magyar nótává válik. Mosonyinak vannak olyan népies költeményekre írt dalai, amelyek a századfordulón már a cigányzenekari repertoár részei voltak. Kísérletezett azzal is, hogy Arany-balladákat zenésítsen meg, ezekben próbálta elkerülni a nótastílust, de a magyaros stílust nem. Valahogy kéz a kézben járt ez a kettő.

Innen nézve jogos a felvetés: Végh János, Mihalovich Ödön, Aggházy Károly vagy Mosonyi Mihály német nyelvű dalai nem feltétlenül részei a magyar zeneirodalomnak. Viszont mivel magyar zeneszerzők, ezért valamennyire mégis. Ugyanez a kérdés felmerülhet sokkal egyértelműbb esetekben is: Jeney Zoltán angol nyelvű dalai az angol vagy a magyar zenetörténet részei? Vagy Tihanyi László Genitrix (Anyaisten) című francia nyelvű operája, melyet a Francia Állam és a bordeaux-i Nemzeti Opera megrendelésére írt, és Bordeaux-ban mutatták be mint francia operát. Ez akkor most magyar vagy francia opera? Persze egészen máshogy gondolkodunk ma a nemzeti identitásról, mint a 19. században. Mosonyi Mihály abból a szempontból izgalmas, hogy fiatalon egyáltalán nem volt magyar identitása, ekkor még Michael Brandnak hívták és így szignálta a műveit is. Liszttel való megismerkedése után nem sokkal válik számára fontossá, hogy magyar nevet válasszon és magyar zenét írjon. De addig nem. Korai dalciklusa, a most elhangzó Schilflieder kapcsán tehető fel leginkább a kérdés, hogy magyar-e vagy sem. A fentiek alapján én inkább azt mondanám, hogy maga a német nyelvű dalköltés volt integráns része az akkori magyar zenei életnek, tehát valamennyire a magyar zenetörténetnek is.

 

Végh János újrafelfedezésében zenetörténész éned is hajt, ha jól gondolom. Ezek a szerzők hogy tűntek el ennyire? Mosonyi ismertsége saját korában Erkel Ferencéhez volt mérhető. Ma bármennyire része a zenei életnek?

Te voltál már olyan hangversenyen, ahol Mosonyi-művet játszottak? Én egyszer vettem részt Mosonyi-esten Miskolcon, de mint előadó. Mosonyi nevét persze azért többen ismerik, de nagyon kevesen tudnának tőle akár egy művet is mondani. E tekintetben hasonló a helyzet vele is, mint Végh Jánossal, aki egyébként a Zeneakadémia alelnöke és kúriai bíró volt. De azért Mosonyi életművéből legalább vannak felvélek, kották, kiadványok, Kassai István zongoraművész nagyon sokat tett ez ügyben, ő adta közre a zongoraműveket, és lemezfelvételt is készített belőlük. Nemrég állítottam össze Dohnányi Ernő diszkográfiáját, Dohnányi is játszott Mosonyi-műveket a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával, tőle is maradtak hangfelvételek, de ettől még nem vált szerves részévé a zenei életnek. Miért tűnt el? Csak találgatni tudok, de egyáltalán nem biztos, hogy Erkelhez kell hasonlítani. Erkel a korszak reprezentatív műfajában, az operában alkotott sokat, közülük többet ma is játsszanak. Mosonyi is írt egy német és két magyar operát, de ezeket ma már nem játsszák, az Álmost is csak a zeneszerző halála után mutatták be. Erkelnek voltak leszármazottai is, akik tovább tudták vinni a hagyományt és gondozni a hagyatékot: fia, Erkel Sándor korának egyik legfontosabb operakarnagya volt, de nemrég halt meg Erkel Tibor zongoraművész, zenei rendező. Mosonyinak nem volt gyermeke. És ne feledjük, hogy Erkelnek különleges helye van a magyar kultúrában a Himnusz miatt, minden diák tanul róla. Nem Mosonyi volt az egyetlen, aki a 19. század zenei életének fontos figurája volt, de ma már alig játsszák műveit. Ki hallott hangversenyen például Ábrányi Emiltől darabokat? Goldmark Károly talán még valamivel jobb helyzetben van, de a nemzeti identitás kérdése az ő esetében még komplikáltabb.

 

Staszny Zsófia és Szabó Ferenc János a 2018-as Danubia Talents
Nemzetközi Liszt Ferenc Zenei Verseny első díjával

 

Pedig több szempontból megérné rekanonizálni Mosonyit. Milyen jól lehetne tanítani rajta a romantikát: személyes barátja volt Wagnernek és Lisztnek. Bemutatható az európai zene magyar recepciója, a különböző hatások a zenéjén.

Ha már kanonizáció: én úgy látom, hogy a kánonnak inkább azok lettek részei, akik nagyon határozott, egyéni arcéllel rendelkeznek. Olyat tudtak hozzátenni, ami előtte nem volt, ami egyedivé teszi őket. Nem mondom, hogy Mosonyinak vagy Végh Jánosnak ne volna egyéni stílusa, de elég jól érezhető, hogy mikor kiért rajongtak. Végh Jánosnak fiatalon volt Schumann- és Mendelssohn-korszaka. Aztán belebolondult Wagnerbe. Majd hallotta Lisztet, és akkor Lisztbe bolondult bele. Az 1910-es dalcikluson érződik, hogy 1901-ben hallotta a Trisztán és Izolda bemutatóját Budapesten. Ebben a négy dalban vannak konkrét melódiák vagy akkordsorok a Trisztánból. Ezeken a mestereken valóban jobban tanítható lenne, hogy mi a romantika és mi az általános nyelv, de mégsem váltak részévé a zenetörténeti kánonnak.

 

Bár attól még lehet valaki nagy zeneszerző, hogy a zenéjén érződik, mikor hallotta a Trisztánt, ott van mindjárt Debussy. De talán nehezebb lenne olyat találni, akin nem érződik ez a találkozás.

Ebben is más a 19. és a 20. század. Ha valakin érződik Stockhausen hatása, az azt jelenti, hogy valamikor hallotta lemezen, rádióban, bárhol. A 20. században sokkal könnyebb bármihez hozzájutni, és ezek a találkozások nem kötődnek térhez, időhöz és emberekhez. A 19. században nem terjedtek ilyen gyorsan és hatékonyan a zeneművek. Ha valaki Magyarországon ismerte a Trisztán és Izoldát, az vagy külföldön hallotta, vagy jelen volt az 1901-es budapesti előadások valamelyikén. Nem tudom, hogy Mosonyi hallotta-e az An die ferne Geliebtét, lehet, hogy kottából ismerte, de ezek a kapcsolódások sokkal jobban dokumentálhatók.

 

A dal műfaja szempontjából érdekes a koncerten elhangzó Mendelssohn-mű, ugyanis ez egy szóló zongoradarab az op. 62-es Lieder ohne Worte (Dalok szöveg nélkül) ciklusból.

Igen, Mendelssohn címadása két szempontból is fontos. Első ilyen ciklusát 1830 körül írta, vagyis a dal mint műfaj ekkorra már olyan jól körülhatárolható hagyománnyal és műfaji kódokkal rendelkezik, hogy szóló zongorára is lehet dalt írni, noha a – mai értelemben vett – német dal irodalma alig valamivel korábban kezdődött el, nem sokkal Mendelssohn előtt. A címadás arról is árulkodik, hogy a dal műfajához milyen szorosan hozzátartozik a szöveg. A 19. században írnak szólóhangszeres balladát is, amelynek műfaja szintén az irodalom felől érkezik, de amennyire én tudom, nem írtak le olyat, hogy „ballada szöveg nélkül”.

 

Staszny Zsófiával már többször kamaráztatok együtt. Ez a műsor hozzá is közel áll?

Igen, több hasonló tematikájú koncertet is adtunk már. Zsófia korábban megnyerte a kategóriáját a Los Angeles-i Liszt-versenyen. Ez után, 2018-ban pedig egy római kamarazene-versenyen szereztünk 1. díjat. Az ottani műsorunk Liszt és magyar kortársainak dalaiból állt: Liszten kívül Mihalovich Ödön, Korbay Ferenc és Végh János műveiből válogattunk. De Végh János- és Mosonyi-dalokat azóta többször is játszottunk, és egyébként Zsófia Végh János dalairól írja a disszertációját a Zeneakadémián.

 

 

 

Fotók: Ma Xiaolu (bélyegkép) és Peternák Anna

2021-02-26 10:00:00