Pszichothriller türelmeseknek

Kiss Tibor Noé

Ötös: a The Fall című északír televíziós sorozatot Kiss Tibor Noé ajánlja öt pontban.

 

Kiss Tibor Noé írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Sorozatgyilkosos tévésorozat – lerágott csont. A BBC 2 által gyártott The Fall című televíziós sorozatban mégis találhatunk olyan árnyalatokat és eredeti ötleteket, amelyek miatt érdemes a képernyő elé ülni. A Belfastban játszódó háromévados sorozatban leegyszerűsítve a pszichopata/gyásztanácsadó/mintaapa Paul Spector (Jamie Dornan) és egy gyilkossági ügy miatt Londonból segítségül hívott nyomozónő, Stella Gibson (Gillian Anderson) remeklését láthatjuk. A sorozatot öt pontban ajánlom mindazok számára, akik szeretik a pszichothrillereket, és jobban élvezik a vérfürdőknél a hosszú jeleneteket, finomra csiszolt párbeszédeket. Vagyis kellően türelmesek.

 

1) Hétköznapiság

A popsztár is ember, a politikus is ember, a sorozatgyilkos is ember – ez a „mindenki ember”-szöveg az egyik legnagyobb közhely, ami létezik. A The Fall című sorozatban ez a mondat mégis érvényességet nyer: a Jamie Dornan által alakított pszichopata sorozatgyilkos (Peter Paul Spector) már-már zavarba ejtően közel kerül a nézőhöz. Közel kerül hozzánk az élete, mert a sorozat nem a brutális gyilkosságok képeivel akar sokkolni bennünket, hanem azzal, ahogy a főhős a mindennapjait éli. A The Fall attól válik igazán vérfagyasztóvá, hogy a főhős karakterében képes egybeolvasztani a szerető apát és az immorális, szexuálisan aberrált gyilkost. Spector a mindennapjait is egyfajta fetisisztikus delíriumban éli, megfigyeli áldozatait, betör hozzájuk, újra és újra begyakorolja a gyilkosság tökéletes végrehajtásához szükséges mozdulatsorokat, a futást, a húzódzkodást, külön edzéseket tart a kézfejének, hogy erősítse a fojtószorítást – majd elrejti a szexuális fantáziáival telerajzolt, kollázsszerűen összeállított könyvecskéinek egyikét a kislánya szobájának padlásterében, és lefekszik mellé aludni. Olyan közelről látjuk, hogy eleinte csak együttérzünk vele, aztán lassan megértjük, és szinte már meg is kedveljük.

 

2) Lassúság

„Lassan megértjük”: ez a kulcskifejezés. Aki szereti a lassan hömpölygő történeteket, azoknak a The Fall tökéletes választás. A harmadik évadban – kis túlzással – semmi sem történik, az első epizód például egy életmentő műtét lassú és körültekintő feldolgozása, amelynek végén a kamera hosszan pásztázza a műtőtermet felülnézetből, oldalról, alulról. Addigra a lényeget már láttuk: a kimetszett lépet, a lélegeztetőgépre helyezés folyamatát, a rongyokkal betömködött testet. Ami ezután marad, az az üres terem, a földön szétvágott ruhadarabok, gumikesztyűk, a gépek csendje. Az első évad különösen szűkszavú, az egymást követő képek magukért beszélnek – a harmadik évadban aztán a történet alakulása folytán sokkal több a párbeszéd, de egy filmben a sok beszélgetés (pszichoterápián, kihallgatáson) is egyfajta lassúság, aminek elsődleges funkciója a feszültségteremtés. Mindez ugyanakkor arra is tökéletes, hogy a harmadik évad végére minden fontosabb szereplő számára beteljesedjen az, amit a sorozat címe (Bukás/Zuhanás) ígér. (Abszurd, hogy a magyar fordításban sikerült a sorozatnak a Hajsza címet adni.)

 

3) Magány, sötét

A beharangozók talán leggyakrabban említett motívuma szerint a sorozat egyre inkább a két főszereplő személyes harcává válik. Ezt felerősítette az a tény, hogy Spector és Gibson karakterében számos hasonlóság található, ráadásul mintha valami furcsa vonzalom is kialakulna közöttük. Mindketten intelligens, domináns személyiségek, erős szexuális kisugárzással, mégis talán a magányosságuk köti őket össze leginkább. A The Fall attól ennyire hatásos, hogy képes hitelesen, minimalista, lélektani eszközökkel ábrázolni a magányossággal járó ürességet. Mindez főleg Spector karakterében mutatkozik meg, akit elsősorban nem gyermekkori traumáin keresztül, a gyermekotthonban elszenvedett szexuális bántalmazás áldozataként látunk. Ez lett volna a szokásos, könnyebbik út, a sorozat azonban sokkal inkább arra koncentrál, hogy valami mást érzékeltessen: a saját aberrációnak kiszolgáltatott, a szexuális kielégülésért cserébe mindent feláldozó ember elviselhetetlen tehetetlenségét. Ezt a koromfekete, hideg, ijesztő magányt. S bár a hangsúly a pszichopata sorozatgyilkos történetére helyeződik, a zárójelenetben az erős, sikeres Gibson főfelügyelőnőt hasonlóképpen látjuk visszatérni üresen kongó londoni lakásába, ahol bontatlan levelek és egy pohár bor várja. Ez is magány, ugyanolyan mély és áthatolhatatlan, mint Spector magánya.

Paul Spector (Jamie Dornan)

 

4) Realisztikus ábrázolás, északír miliő

A sorozat mégsem csak pszichológiai thriller. Kezdettől fogva markánsan kirajzolódik az az ellentmondásos, konfliktusokkal és elhallgatásokkal terhelt társadalmi közeg, amelyben az események zajlanak. A kétezertízes évek Belfastjának nem túl csillogó kulisszáit látjuk, munkásnegyedeket, kisegzisztenciákat, rendőrségi korrupciót – emellett halványan, de határozottan felsejlenek a vallási-politikai feszültségektől és terrorakcióktól terhes hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek emlékképei. Maga a nyomozás is realisztikus, nincsenek rendőrségi drónok és szuperlaborok, a rendőrök például több epizódon keresztül keresik a gyilkos fegyverként feltételezett kést a tóban, munkájukat pedig leginkább a pénzhiány és a politikai elvárások befolyásolják.

 

5) Feminizmus

„Miért erősebbek a nők, mint a férfiak?” – teszi fel a költői kérdést Gibson főfelügyelőnek a rendőrkapitány-helyettes, miután a nő egy határozott ütéssel tett pontot az addigra minden méltóságát elvesztő férfi szexuális közeledési kísérletére. Valóban: a sorozat alatt gyakran motoszkál ez a kérdés a néző fejében, a társadalmi kapcsolódások közül a legerősebbek a sorozat egyértelműen feminista motívumai. Szerencsére azonban nincs itt semmiféle direkt, politikailag korrekt érzékenyítés, de nincs is rá szükség, mert a világ egyre gyakrabban mond ellent a sémáknak, beidegződéseknek. Szembesülünk azzal, ami szokatlan, de létezik. Gibson főfelügyelőnő karaktere maga a női emancipáció megtestesülése, annak minden sikerével és kérdőjelével. Férfikollégái nem tudnak mit kezdeni szexuális kisugárzásával/étvágyával, így kénytelenek szembenézni azzal a számukra kényelmetlen helyzettel, hogy nem ők játszanak egy nővel, hanem egy nő játszik velük.

Stella Gibson (Gillian Anderson)
 

A nemekhez kötődő sztereotípiák felrúgása mellett (tegyük hozzá, Gillian Anderson brillírozik a szexi, emancipált nő szerepében) a sorozatban olyan tabunak számító kérdések is megjelennek, mint amilyen a családon belüli erőszak kérdése. Ezt a motívumot egészen bravúrosan építik fel az alkotók a sorozat egyik kulcskonfliktusaként: a civilben gyásztanácsadóként dolgozó Spector sikeresen beszéli rá egyik női páciensét arra, hogy hagyja el bántalmazó férjét. Ebben a kontextusban hirtelen egy sorozatgyilkos kerül a jó oldalra, a második évad egyik legfontosabb jelenetében pedig sikerül további ecsetvonásokkal árnyalni ezt a képet. Spector eléri, hogy pszichológusként ő konzultálhasson azzal a rendőri védelem alatt álló, kórházban ápolt nővel, aki utolsó támadásának a túlélője volt (és aki még az arcát is látta a támadás során). Az egészen dermesztő jelenet során a nő nem ismeri fel, sőt, később arról beszél a döbbent rendőröknek, hogy a férfi volt az egyetlen, aki meg tudta nyugtatni és reményt adott neki a kórházban. A legmélyebb rétegeket felkavaró, néha kegyetlenül sötét sorozat a The Fall, nem szabad félvállról venni.

 

Képek: IMDb, Decider, The Atlantic

 

2021-02-10 13:30:00