Ellopott idő

Interjú Rajk Judittal új lemezéről

Szatmári Áron

Rajk Judit énekművésszel Szatmári Áron beszélgetett Stolen Time című, 2020-ban megjelent lemezéről.

Szatmári Áron írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

Egy pont, mit tesz

egy pont. Folytatható utána

(Tandori Dezső)

 

Szatmári Áron: Hogyan lettél zenész? Úgy tudom, bölcsészkarra is jártál.

Rajk Judit: Fura kezdet volt, mert habár nem zenész családból származom, de az anyai nagyapám kántortanító volt, anyám nővére énektanár, apai ágon pedig a sokadik unokatestvérem a rádiózenekar hegedűse. Tehát azért van a családban zenész. De én nem készültem zenésznek, függetlenül attól, hogy gyerekkorom óta muzsikálok, és tanultam zongorázni. Aztán a gimnáziumi évek alatt elkezdtem komolyabban foglalkozni a hangommal és a zeneiskolában éneket tanulni, és ekkor jött egy nagy váltás. Addig az orvosira készültem, de az éneklés annyira levett a lábamról, hogy az utolsó hónapokban úgy döntöttem, mégsem az orvosira, hanem a Zeneakadémiára megyek. Erről apám hallani sem akart, így végül abban egyeztünk meg, hogy felvételizhetek a Zeneakadémiára, hogyha közben felvételizek valami rendes egyetemre is. Köztes megoldás volt az angol–orosz szak az ELTE-n. Az első körben nem vettek fel a Zeneakadémiára, ami várható volt, mert nagyon keveset tudtam, esélytelen volt az egész, ezért angol–orosz szakon elkezdtem a bölcsészkart, de valójában egy percig nem érdekelt.

A bölcsészkar alatt elcsábított a Tomkins énekegyüttes. Alig kezdődött el az első tanév, Dobra János karnagy szó szerint kikapott az egyetemről. Egy görögországi turnéra kerestek alt beugrót, magasra tették a lécet, megugrottam, és így a bölcsészkar mellett elkezdtem a Tomkinsszal dolgozni, ahol nagyszerű zenészeket ismertem meg: többek között Bubnó Tamást (a Szent Efrém alapítóját, akivel azóta élő baráti és szakmai kapcsolatom van), az akkor még zeneakadémista Fekete Gyulát, aki ma a Zeneakadémián rektorhelyettes, kvázi az egyik főnököm, vagy első korrepetítoromat, Gupcsó Gyöngyvért, az Operaház gyermekkarának vezetőjét, és persze magát Dobra Jánost. Nagyon hálás vagyok Pauk Annának, a legendás énektanárnak is. A Tomkinsnak volt a hangképzője, neki is nagyon mély, sötét alt hangja volt. Hihetetlen módon tanított, neki köszönhetem, hogy a következő körben felvettek a Zeneakadémiára, és a bölcsészkart rögtön ott is hagytam.

Rengeteg élmény ért a Tomkinsban: megtanultam rendesen kottát olvasni, megismertem olyan zenészeket, akiket korábban csak a koncertpódiumon láttam, és akik hirtelen kollégának kezdtek tartani. Ránki Dezsővel vagy Rolla Jánossal és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral először a Tomkinsban dolgoztam együtt, és itt találkoztam először személyesen élő zeneszerzőkkel, és magával a kortárs zenével. Szóval fantasztikusan élő közeg volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Stolen Time / Ellopott idő – Magyar zeneszerzők zenekari dalai és monódiái:
Kodály Zoltán, Jeney Zoltán, Dukay Barnabás és Balogh Máté művei,
előadja Rajk Judit, a Budapesti Vonósokat Alessandro Cedrone
vezényli, Hungaroton, 2020.

 

Sz. Á.: Akkor a Tomkins meghatározó volt olyan szempontból is, hogy énekesként milyen irányba mész?

R. J.: Ha nincs a Tomkins, valószínűleg sokkal kevesebbet tudnék a zenéről, és a repertoárom is más lenne. A nyolcvanas évek közepén itthon sok mindentől el voltunk zárva, de Dobra kottákat hozatott. Tomkins vagy Tallis nevét is először tőle hallottam. Mert akkor a régi zene, különösen a vokális kamarazene egyáltalán nem volt része a napi koncertéletnek. A Dobszay László vezette Schola Hungarica és az Ars Renata mellett a Tomkins volt az az énekegyüttes, amely a középkor és a reneszánsz vokális zenéjével foglalkozott, ráadásul Dobrának nagyon egyéni és sokszínű zenei világa volt. Mi mutattuk be például – meglepő módon nem hatalmas kórussal, hanem 16 énekessel – Rahmanyinov Vesperását, a gyönyörű alt szólót én énekeltem a bemutatón, húszévesen. De itt fogott meg a kortás zene is. A Tomkinsnak sokan írtak darabokat, ugyanúgy, mint a Scholának, és egyébként is nagyon nagy volt az átjárás a Schola és a Tomkins között, mind a tagok, mind a nekünk író zeneszerzők esetében. Összességében ez egy rendkívül tudatosan megválasztott repertoárral rendelkező együttes volt.

 

Sz. Á.: Sokszor együtt jár a kortárs és régi zene iránti érdeklődés. Ha egy zenész próbál kilépni a hagyományos romantikus, esetleg bécsi klasszicista repertoárból, akkor az idővonal gyakran mindkét irányba egyszerre tágul. A lemezen található szerzők mindegyikére jellemző, hogy inspirálta őket a régi zene, és ez éppen a dallamok, az egyes szólamok, az énekhang kezelésében mutatkozik meg legjobban. Így már érthető, miért állnak olyan közel hozzád.

R. J.: Énekesként ez kettős dolog. Egyrészt determinál az, hogy milyen hangom van, ezen akár tetszik, akár nem, nem nagyon lehet változtatni. Adott egy hangszín, ami attól függ, hogy milyen a testem, milyenek a rezonátorlehetőségeim, milyen a hangszalagom minősége, hossza és így tovább. Ezek adottságok. Ezenkívül van egy hangterjedelmem, amit technikával és manipulációval kicsit lehet ide-oda bővíteni, de nem biztos, hogy érdemes, egyre inkább azt gondolom, hogy nem éri meg. Nagy küzdelmem volt egy időben ezzel, de aztán rájöttem, hogy nem, vissza kell menni ahhoz, ami van, amit kaptam, és azon belül megtalálni a lehetőségeimet. Viszont ezek megkötik egy énekes pályáját. Nem úgy van, mint a zongorán, ahol van valamennyi billentyű, és ha a zongorista technikailag felkészült, és egy stílusban már otthon van, akkor bármit el tud azokon játszani.

A másik, ami egy repertoárt, vagy inkább egy zenész-, sőt egy énekeslétet meghatároz, az a dallamhoz való viszony. Mivel egyszólamú hangszer vagyok, ezért nem tudok másból kiindulni, csak az egyes hangból, illetve annak füzéréből, a dallamból. A hangok füzérén alapuló gondolkodás nagyon élő, kezdve a gregoriántól, Hildegard von Bingenen és Bachon át egészen Dukay Barnabásig és Balogh Mátéig (csak hogy a lemez szerzőinél maradjunk). Az énekhangot nem lehet elvonatkoztatni a kantilénától. Énekesként én valahol ezt keresgélem a kezdetektől. Az adott hangnak, hangsornak, dallamnak – amely esetleg egy régi talált tárgy – mi a viszonya hozzám, és mi a viszonya a koromhoz, a térhez, amelyben benne élek, vagy ahol a dallam megszólal. Kevésbé gondolkozom hangzásokban, inkább dallamban és dallamstruktúrában. Az együtthangzás esetében is inkább a polifónia érdekel. És azért izgatnak a monodikus művek, és megyek vissza egyre inkább ebbe a világba, mert azt gondolom, hogy egy hang önmagában is nagyon sok mindent el tud mondani.

Az elmúlt másfél évben meghatározó élményem, hogy Kurtág Györggyel dolgozom együtt, és egyre inkább azt gondolom, hogy ebben igaza van. Hogy egy-egy hang, vagy az egyes hangok ideje milyen fontos. Egy dallamot ez hihetetlen módon meg tud változtatni. Ez a csodája a gregoriánnak is. A Biblia szerint az idő Isten teremtési ajándéka. Én ezért az ajándékért zenészként különösen hálás vagyok. A monodikus zenében mindig az érdekelt, hogyan épül fel két vagy akár csak egyetlen hangból egy dallam, és miért gondolom annak. Egyetlen hangon recitálok egy szöveget, és miért érzem mégis a szöveg lüktetése vagy tempója miatt dallamnak. Ez elég sajátos viszony a hangokhoz, különösen úgy, hogy közben mindez belőlem jön, az én testem rezonál, amely rendkívül sok helyen tud rezonálni, ezzel foglalkozom most. Hol képzem, melyik részen: ez nemcsak akusztikai kérdés, hanem önismereti dolog is. Az ember megismeri a testét. Nagyon későn és kacskaringókkal, kudarcokkal jutottam el idáig. Már volt zeneakadémiai diplomám, megtanultam mindenféle manírt az éneklésről, amit csak lehet, de egyáltalán nem voltam tőle boldog. Aztán találkoztam egy olyan tanárral, Kaposi Margittal, aki elkezdett egészen más dolgokat tanítani vagy máshogy fogalmazni, másképp kérdezni és másképp hallgatni, és én is elkezdtem másképp hallani, és magamat is másképp hallgatni. Ezek az akusztikai élmények, amelyekkel az ember önmagában találkozik, vagy ő maga hoz létre, meghatározók.

 

Sz. Á.: Itt a szöveg és zene másfajta viszonyáról is szó van. Ezek a koncentrált dallamok ráirányítják a figyelmet a szöveg hangzására, a beszéd hangzó részére, megformálására. Nem elégszik meg azzal, hogy van egy szöveg, amit egy dallamra elénekel az énekes. Górcső alá veszi, problémává teszi a nyelvet, a hangokat, a szavakat, a beszédet, a hanglejtést, és ezek viszonyát. Kurtágnál sosem magától értetődő, nem átlátszó a nyelv vagy a beszéd, a lemezen pedig talán Balogh Máté makámjai képviselik leginkább ezt a reflexiót, és a különféle nyelvű szövegekre írt Balogh-darabok mindig emlékeztetnek arra, hogy a beszéd nem valami természetes dolog, sőt gyakran milyen nehéz, mennyi szenvedés szavakat mondani.

R. J.: Az énekesnél ott van a szöveg, de vajon az a szöveg segít vagy gátol bizonyos dolgoknak a megformálásában vagy magamévá tevésében. Ez mindig kérdés. Már egy hangzónak milyen súlya, milyen szerepe van! Rengeteg Tandorit olvasok jelenleg. Mondhatom, hogy Tandori része lett az életemnek, Tandorival játszom, ez is a Kurtággal való közös munka része. De már korábban, Jeney Zoltánnal elkezdődött, Zoli egészen élete utolsó évéig adta-írta nekem a pársorokat Tandori-szövegekre, sőt régebbi művei közül többet átírt, transzponált a hangomra. Kurtág – éppen Jeney ajánlására – 2019-ben keresett meg, és hét dalból álló, kamaraegyüttesre írt dalciklust írt nekem Tandori emlékére, opus szám is került rá (az 50-es). Feleségével, Mártával együtt nagyon fontos, az életművet lezáró műnek szánták, Márta pár hónappal későbbi halálával sajnos valamilyen szempontból azzá is vált. De Kurtág 2020 tavaszán újra elkezdett komponálni, megírta az Op. 50-es nyolcadik dalát Tandori utolsó versére, és többek között valamiféle új, vokális Játékok sorozat – Kurtág megoldási kísérleteknek hívja – van születőben, többségében Tandori-szövegekre. Meglátjuk. De a karantén alatt Tandori tartott minket életben, Tandorit olvastunk, Tandorival foglalkoztunk. Már ez önmagában játék volt, a játékosok Tóth Ákos, a Tiszatáj szerkesztője, Tandori hagyatékának érzékeny gondozója, Kurtág és én.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Visszatérve a hangzóra: Tandorinál ki van cserélve vagy meg van cserélve egy hangzó: „fő mű – műfű”. Azt gondolná az ember, hogy elénekelve majdnem ugyanazok a hangzók, semmi különbség. Pedig hatalmas. Két ilyen rövid szótagban is elképesztő különbség van, és hogy ehhez a zeneszerző milyen hangot rendel hozzá, és én ezt milyen akusztikával, milyen rezonanciával, milyen vibrátóval, a testem melyik helyén szólaltatom meg, hihetetlen sok lehetőséget és variánst ad. Egyáltalán nem olyan unalmas ezekkel az egy hangokkal játszani. Énekesként ott van a testem ezer helye, ahol ez az ő vagy ű megszólalhat, és attól függően, hogy milyen mássalhangzó követi vagy előzi meg, egészen másként fog megszólalni. Ez is egy jó játék.

Ugyanilyen kísérletező és játszó a hangzókkal Balogh Máté, vagy a lemezen szereplő Jeney Zoltán és Dukay Barnabás is. Dukay hatalmas, nagy ívű, majdnem 11 perces monódiájának textusa elképesztően erős, miközben úgy komponált, hogy még nem tudta, mi lesz a szöveg. De már bizonyos hangok megvoltak, és tudta azt, hogy azok a hangok kellenek neki. Barnabással úgy dolgoztunk, hogy legalább fél évig bejárt hozzám a Régi Zeneakadémiára (ott tanítok, a Vörösmarty utcai épületben, amelynek megvan az a varázsa, hogy Liszt Ferenc jelen van, hiszen ott élt, ott tanított), és hangokat kért: meg van-e ez? milyen az, hogy…? hogy szól az egyvonalas H–C kapcsolat? Megmutattam, mire ő fogta a holmiját, köszöni szépen, akkor ő most hazamegy. Bizonyos dolgokat meghallgatott tőlem, és abból született két-három, még csak azt sem mondom, hogy dallam, hanem töredék. Azt mondta, még nem tudja, hogy mi a szöveg, de azt már tudja, hogy milyen jellegű, hallott-tudott bizonyos hangzásokat. Aztán egyszer csak, amikor már a darabnak vagy a műnek jó része megvolt, és úgy éreztem, hogy most már tudok nagyobb lélegzetvételű részeket is mutatni neki, de még mindig csak vokálisokkal, akkor egyszer csak jött azzal, hogy Keresztes Szent János. Aki egyrészt egy elképesztő élettörténetű misztikus teológus, és a spanyol nyelven író költők védőszentje. Érdekes és szép találkozása Dukay hangjainak ezzel a szöveggel így, hogy a szöveg mögé még nagyon sok minden odaképzelhető. Ez egy másik játék az énekléssel, amikor hirtelen olyan sokszínűvé tud válni egy darab attól, hogy megjelenik a hang mellett a hangzó is, majd a hangzóból szó lesz.

Dukay Barnabás: …az enyém, és értem van…

 

Folytatása következik.

Képek: http://www.juditrajk.com

2021-01-07 17:00:00