Az értelemalkotás kényszere

Venyercsán Dávid

„Habár a film gyakran túlzásba viszi az eklektikát, vizuális megoldásai és a fényképezés végig képes alkalmazkodni az éppen aktuális hangulathoz és átgondolt koncepciót sugall.” A Charlie Kaufman által rendezett A befejezésen gondolkozom című filmről Venyercsán Dávid írt kritikát.

 

Habár Charlie Kaufman leginkább forgatókönyvíróként ismert, az idén a Netflix forgalmazásában megjelent A befejezésen gondolkozom című játékfilmje már a harmadik rendezése. Annak ellenére, hogy az általa jegyzett forgatókönyvek gyakran játszanak a befogadást megnehezítő narratológiai fogásokkal (flashback-szerkezet, metalepszis stb.), néhány filmje itthon is széles körben ismert. Sőt, a párkapcsolatok algoritmikus, önmagukat előbb-utóbb felszámoló természetét körüljáró Egy makulátlan elme örök ragyogására (rendezője Michael Gondry) még a közönségkedvenc jelzőt sem túlzás használni, amely nem csupán Oscar-díjat hozott neki (és írótársainak), de talán a párkapcsolatok nehézségeit tematizáló filmek egyik legfontosabb darabjává vált a kétezres évek generációi számára. Legújabb rendezésében a kanadai Iain Reid magyarul is olvasható, azonos című regényét dolgozta fel, amely több hasonlóságot mutat az Egy makulátlan… alaptémájával, ám megértése és rejtett üzeneteinek dekódolása jóval több energiát igényel, mint eddig bármelyik Kaufman-mű.

A film egy családi látogatásról szól: egy fiatal lány (a szerepet a remek Jessie Buckley alakítja) párja, Jake (Jesse Plemons) unszolására útnak indul, hogy meglátogassák a férfi családját, akik a névtelen nagyváros kihalt peremvidékén élnek. Az utazás egészét a nő narrációjából ismerhetjük meg, akinek kétségei támadtak a férfival kapcsolatban, és a kettőjük közötti (sokszor bántóan erőltetett) párbeszédek kommentálásakor azt az érzés kelti, mintha nem csupán a kapcsolatból szeretne kiszállni, de az öngyilkosságot fontolgatja. A Jake és barátnője közötti beszélgetések általában intellektuálisak, ám sokszor elbeszélnek egymás mellett, a férfi kínosan ügyel a megszólalásaira, folyton kedvese kedvében szeretne járni, és nem tud mit kezdeni a nő – számára megfejthetetlen – távolságtartó viselkedésével. A nyomasztó (és sokszor kényelmetlen) hangulat azonban tovább fokozódik, amint megérkeznek Jake szüleinek házához: megtudjuk, hogy a férfi anyja régóta betegeskedik, lényegében egy farmon élnek, ahol mostanában balesetek történtek, és ha ez nem lenne elég, az útközben megindult havazás egyre nagyobb viharrá alakul, kérdésessé téve a mihamarabbi visszautat. A ház küszöbének átlépésekor Kaufman hangulatot vált, és a filmje David Lynch és Ari Aster mozijainak keverékévé változik: egyre egyértelműbb lesz, hogy Jake múltjában történt valami, ami nem csupán saját magára és családjára volt nagy hatással, de alapvetően meghatározza a nőkhöz fűződő viszonyát.

A házban egyre fokozódik a feszültség, és a film szinte már a horror határához közelít. Baljóslatú jelek egész sorozata jelenik meg: míg Jake szülei kezdetben nem hajlandók lejönni az emeletről, addig Jake a ház pincéjétől fél betegesen, az időközben mégis előkerülő szülők viselkedése pedig rendkívül bizarr és patologikus. Jake anyja (Toni Collette) állandóan mosolyog, zavartan dicséri fiát, ám a demencia jeleit mutatja (annak ellenére, hogy az ötvenes éveiben jár), férje (David Thewlis) pedig gyakran mogorva, túlságosan szókimondó és gyakran sértegeti Jake barátnőjét. Ez a film talán legfeszültebb és legkényelmetlenebb epizódja, ugyanis ez az a pont, ahol a fiatal nő tűnik az egyetlen ép szereplőnek, hiszen nemcsak a szülők viselkedése különös, de Jake is túlzó agresszivitással hárítja anyja közeledéseit, egyfolytában kijavítja és kerüli érintését.

Kaufman azonban a tetőponton újabb hangulati váltást hoz a filmbe, a kellemetlen és végtelenül feszült vacsorajelenet egy pontján hirtelen Jake barátnőjének kivételével minden szereplő eltűnik vagy átalakul. Jake szülei hol öregemberként/vénasszonyként, hol pedig teljesen egészséges, fiatal párként jelennek meg a ház különböző (eddig ismeretlen) pontjain, Jake barátnője pedig nem tud mit kezdeni a helyzettel, ami által a már említett Lynch-párhuzam még inkább kidomborodik – ám Kaufman sajnos nem képes úgy fenntartani az érdeklődést és a feszültséget, mint kollégája. Kaufman szürreális, a kauzalitást gyakran mellőző groteszk játéka túlságosan is a rejtélyekre, enigmákra, nem feltétlenül közérthető kulturális referenciákra támaszkodik, melyek felfejtéséhez alig vagy egyáltalán nem ad lehetőséget, és Lynchcsel ellentétben nem próbálja populáris műfaji kódokkal bevonni a nézőt. Így a groteszk történet felfejtése során a befogadó teljesen egyedül marad, és a zsigeri hatások, szórakoztató figurák és különböző kulturális kódok meghökkentő, de élvezetes elegye sincs meg, tehát hiányoznak mindazok az elemek, amelyek a szintén misztikus Twin Peaks alkotójánál megtalálhatók. A történet egészét nézve egyes momentumok a helyükre kerülhetnek, többek között az, hogy a női főszereplőnek miért nincs állandó neve (több néven is szólítják, viszont a stáblistában mint Young Woman, tehát fiatal nőként szerepel), miért változik a foglalkozása (hol kutató, hol festő, hol filmesztéta), illetve a hazaút során Jake miért fél rendelni az útszéli jégkrémárusbódéból, továbbá hogy mi lehet a szerepe a film során többször felbukkanó karbantartó történetének a fő cselekményszálban. Ám Kaufman nyomai, rejtélyei sokszor öncélú intellektuális magamutogatásként jelennek meg – ezt a vádat csak a filmben megjelenő referenciák felfejtése által lehetne eloszlatni, ám ahhoz például kikockázva kellene végignéznünk Jake könyvespolcát, tanulmányoznunk kellene a kortárs amerikai lírát vagy musicalt, vagy éppen belevetni magunkat David Foster Wallace esszéibe.

Mindezek ellenére vétek lenne azt mondani, hogy Kaufman intertextualitással átitatott, hangulatingadozó műve ne lenne szórakoztató vagy ne lenne értelme megpróbálni felfejteni a film egyes momentumait, motívumait. A film első felében látható vacsorajelenet például remekül képes ötvözni a feszült, kínos és zsigerien félelmetes elemeket, ahogy a naiv értelmezéseknek is széles utat enged a családtagok viszonyának felfejtése, a már említett karbantartó figurájának beillesztése a főszálba vagy éppen a női főszereplő neveinek értelmezése. És habár a film gyakran túlzásba viszi az eklektikát, vizuális megoldásai és a fényképezés végig képes alkalmazkodni az éppen aktuális hangulathoz és átgondolt koncepciót sugall. A befejezésen gondolkozom legnagyobb hibája tehát nem feltétlenül az, hogy túlságosan is a nézőjére támaszkodik, bár a nézői elvárások kiszolgálása lassan a kortárs amerikai filmipar egyik legnagyobb problémájává kezd válni, hanem az, hogy az egymás mellé illesztett kulturális jelek vagy éppen konkrét művek inkább szétfeszítik az egységet, mint megtartanák. Ezáltal a tragikus alaptéma – amit talán az élet minden aspektusára rávetülő középszerűség elviselhetetlenségeként lehetne leírni – elveszni látszik a film megtekintése során. Hiába a kiváló színészi alakítások, a helyenként lebilincselő vizuális és narratív megoldások, Kaufman legújabb filmjében sokszor túlburjánzik a rá jellemző intertextuális, narratív játékosság, amely egy idő után gátolja a film élvezetét vagy éppen a megértést. Ám A befejezésen gondolkozom minden eklektikussága ellenére játékra invitálja a nézőt, és az értelemalkotás kényszere garantáltan működésbe fog lépni – kérdés, hogy ez mennyire válik végül kifizetődővé.

 

2020-10-14 15:00:00