Jobb, mint a Netflix

Vajna Ádám

Normális emberek nem csak egy szerelmes történet. Vajna Ádám recenziója Sally Rooney könyvéről.

Sally Rooney Normális emberek című 2018-as bestsellere két fiatal 2010-es években játszódó gimnáziumi, majd egyetemi szerelméről szól. A felsorolhatatlan számú jelölést, díjat begyűjtő mű fejlődésregény, generációs regény, lélektani regény, szerelmes regény, sőt talán Nyugat-Európa-regény is. Ráadásul, ha valamire, erre a könyvre kérdés nélkül kerülhet rá a magyar kiadás „kult könyv” címkéje, ehhez elég csak elolvasni a fiatal ír szerzőről szóló Vox-cikk leadjét, amely szerint Sally Rooney-könyvet olvasni státuszszimbólum.

De miért ennyire sikeres a Normális emberek? Nem kell különösebben mély társadalomismeret ahhoz, hogy belássuk, ha ma egy könyv irodalmi berkeken kívül is széles olvasói bázisra tesz szert, ráadásul leginkább a fiatalok körében, akkor egy dolgot mindenképpen teljesítenie kell: legyen jobb, mint egy Netflix-sorozat. Szolláth Dávid a narratív horogról szóló cikkében írja, hogy a legújabb magyar próza egyes képviselői számára már inkább a „filmes, tévésorozatos befogadói közeg teremt […] versenyhelyzetet”, ez pedig az angolszász közegben mozgó Sally Rooney-ra talán hatványozottan is igaz, még ha a Normális emberek kapcsán nem is pontosan ugyanarról van szó, mint a Szolláth-cikkben is elemzett és szintén sikeresnek mondható Akik már nem leszünk sosem esetében. Míg Krusovszky Dénes könyvében a kezdőfejezet hivatott „berántani” az olvasót azzal, hogy gyakorlatilag a regény végéig nem ágyazódik be a történet fősodrába, addig a Normális emberek felütése jóval klasszikusabb. Az első részben rögtön kiderül a két főszereplő, Connell és Marianne kora (végzős gimisek), egymáshoz való viszonya (be nem vallott vonzalom), társadalmi helyzete (Connell anyja takarít Marianne-ék házában), de még az intelligenciájuk is (mindketten kifejezetten jó tanulók), a fejezetcímből pedig megtudjuk a dátumot (2011. január). Rooney viszont szinte az egész regényen át használja a narratív horgot, hol fejezeten belül, hol azokon átívelően is. Ennek tökéletes példája rögtön a második fejezet. Itt az első snittben Marianne elindul valahova otthonról, és izgatottan üzenetet ír valakinek, hogy érkezik, amire azonnal jön a válasz, hogy várják. Ezután kapunk egy pár oldalas visszaemlékezést arról, amikor Marianne látta Connellt játszani egy focimeccsen, aztán szép lassan rátérünk a még mindig a múltban történt első csókjukra, majd újabb vágás, és Marianne már a fiú háza előtt áll.

Ehhez az elbeszélői módszerhez remekül passzol a Rooney által alkalmazott forma. Egyrészt a történetet darabjaiban ismerjük csak meg, és egy-egy fejezet között gyakran hónapok telnek el, tehát úgy csöppenünk bele újra és újra főszereplőink életébe, hogy nem tudjuk, az éppen hol tart. Márpedig, ha a fejezet a jelenben kezdődik, és a közelmúlt történéseiről csak szép lassan kap információt az olvasó, akkor természetesen falni fogja az egyébként mind az eredetiben, mind a fordításban remek ritmusú mondatokat. A másik nagy ötlet, hogy a fókusz fejezetről fejezetre váltakozik a regényben, hol a lány, hol a fiú szemszögéből látunk mindent, így sokszor meg kell várnunk a következő fejezetet, ha a másik szemszöget is meg akarjuk ismerni, vagy jobban megérteni a szereplők kapcsolatának dinamikáját egy-egy új történés fényében.

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a regény mindent kimondana vagy megmagyarázna, és ha ragaszkodnánk a szépirodalom versus szórakoztató irodalom felosztáshoz, akkor ez lenne az egyik legerősebb érvem amellett, hogy a Normális emberek az előbbi kategóriába tartozik. Mindkét főszereplő összetett karakter, akik maguk sem mindig értik a motivációjukat, így pedig – mivel az elbeszélő csak közvetít, nem elemez – sokszor mi sem. Persze egyes karakterjegyek vagy döntések hátterét megpróbálhatjuk kikövetkeztetni, például hogy Marianne szexualitáshoz való viszonya a családja diszfunkcionalitásában gyökeredzik, de ez körülbelül ahhoz fog hasonlítani, mint amikor a családi ebéd közben igyekszünk megfejteni, hogy a szomszédot miért hagyta el a felesége. Lehet, hogy van némi igazság abban, amire jutunk, de biztosat nem tudunk állítani. Ha viszont egy regény ezt az élményt képes modellezni, akkor remek karakterépítéssel van dolgunk.

A Normális emberek azonban nem csak egy szerelmes történet, még ha első olvasáskor könnyen el is siklik az ember afelett, hogy mennyi utalás van a regény korának valóságára. Nem elsősorban a popkulturális utalásokra gondolok – hál’ istennek a szükségesnél többször nem bukkan elő sem Kanye West, sem a Facebook –, hanem a politikai-társadalmi kérdések folyamatos felbukkanására. Szóba kerül a szexuális zaklatás, a Kommunista kiáltvány, a gazdasági válság utáni ír választások, a szíriai polgárháború, a gázai helyzet, de még a dublini Trinity College 2011-es botránya is, amikor az egyetemi vitaklub egy neonáci előadót akart meghívni a vitaestjére. A legtöbbször visszatérő téma pedig a felső és alsó középosztály közötti különbség, ami háttérként szolgál a regény egyik fordulópontjához is. A kulcsszó azonban itt a háttér, ugyanis a fentiek egyike sem didaktikus szándékkal került a könyvbe, hanem leginkább azt jelzi, a mai fiatal értelmiség nem nagyon létezhet anélkül, hogy ezekhez a kérdésekhez valamiképpen ne viszonyulna. Ahogy végeredményben az is furcsa lett volna, ha egy 2010-es években játszódó nyugat-európai történetbe nem kerül bele a Facebook.

Szájbarágósnak legfeljebb a metapoétikus utalások tűnhetnek – jóllehet az, amelyikben Connell reflektál Jane Austen Emmájára, többé-kevésbé találóan írja le az én viszonyomat is a Normális emberekhez: „intellektuálisan komolytalannak tűnik olyasmivel foglalkozni, összeházasodik-e két fiktív szereplő. De ez van: az irodalom meghatja” (81.). És arra is Connell ad választ, miként válhatott státuszszimbólummá Rooney-t olvasni: „még ha az író maga jó ember is, ha a könyv maga jó meglátásokat tartalmaz is, végső soron minden könyvet státuszszimbólumként dobnak piacra, és a marketingben valamilyen mértékig minden író részt vesz” (251.). A Normális emberek márpedig jó, és nem csak a Netflixszel összehasonlítva.

2020-01-07 17:00:00