„Végrehajtódott az ellopás. És attól kezdve megvolt neki a Braque.” (Jovánovics György Altorjai Sándorról)

Ez egy olyan kiállítás, amelyik egy másik kiállításról szól. Azt a másikat a Műcsarnokban rendezték meg, 1959-ben, francia könyveket mutatott be, és arról lett híres, hogy a látogatók néhány nap alatt ellopkodták a kiállított példányokat. Ez még nem is annyira meglepő ismerve a kispénzű, és a nyugati kultúrától ekkoriban igencsak elzárt magyar értelmiséget. Annál különösebb, hogy a kiállításnak épp az volt a rejtett célja, az volt a rendeltetése, hogy a háromezer kötet szét legyen lopkodva. A franciák eleve nem is rendeltek visszafuvart.

Valószínűleg az ötvenes évek volt az utolsó olyan évtized, amikor még komoly politikusok is elhitték, hogy az elitkultúra fontos hadszíntér. Fontosabb akár a tömegpropagandánál, a mindennapos hírhamisításnál is. A mi kommunista ideológusaink mindent megtettek annak érdekében, hogy vezető művészeket, írókat megnyerjenek maguknak, illetve – ha erre már nem volt szükség vagy lehetőség, akkor – megfegyelmezzenek, irányítsanak, bezárjanak. Mai ésszel nehezen felfogható, hogy Révai József, Lukács György, Horváth Márton mindennapos harci feladatának tekintette írók és művészek meggyőzését, bírálatát, helyes útra terelését. Képzeljünk el ma egy kultuszminisztert, aki főtevékenységként hosszú beszédekben bírálja mondjuk Tamás Gáspár Miklós nézeteit, vagy alapos kritikában részesíti Nádas Péter világfelfogását.

Úgy látszik, hogy a mi hajdani ideológusaink szinte zavarba ejtően imponáló elképzeléseit az értelmiség politikai súlyáról és szerepéről a vasfüggöny túloldalán ármánykodó imperialisták is osztották. Például André Malraux író, kultuszminiszter, De Gaulle tábornok barátja és harcostársa is hasonlóképpen gondolkozhatott. A könyvkiállításnak álcázott kultúracsempészés nekem legalábbis olyan romantikus hadicselekménynek tűnik, mint amikor repülőről forradalmi röpcédulát szórnak az ellenség hátországának ideológiai fellazítására. Sőt, így gondolhatták ezt Washingtonban is, hiszen a CIA különböző fedőszervezetek rejtekútjain állítólag több mint tízmillió hozzáférhetetlen vagy üldözött könyvet juttatott el a keleti tömb országaiba 1956 és 1991 között. Mindezt nemrégiben kutathatóvá vált archív anyagok alapján tárták fel történészek (a forrásokat lásd a kiállításon), mindenesetre egészen meglepő a hajdani konspiratív könyvterjesztő hálózat kiépítettsége és kiterjedése.

A szentendrei kiállítás legfőbb érdeme – a téma felfedezésén és feltárásán túl – a hajdani tolvajok megszólaltatása. Egyrészt nem akárkikről van szó, hanem olyan művészettörténészekről és művészekről, akiket elsősorban nem könyvdurrantói minőségükben ismerünk. (A „könyvdurrantó” kifejezést egyébként Román Józsefnek a „Törzs”-re – erre a manapság K. Horváth Zsolt tanulmányaiból ismerhető csoportra – vonatkozó, és a kiállításon elhangzó visszaemlékezéseiből veszem.) A megszólalók közül Passuth Krisztina sorra veszi, milyen legális, féllegális és illegális útjai voltak a külföldi könyvbeszerzésnek. Kondor Imre volt az egyik kulcsember, aki a Műegyetemi könyvtárat vezette, és be tudott szerezni Skira-albumokat. Ezek a svájci kiadású könyvek a rendkívül jó minőségű színes reprodukcióik miatt számítottak nagy kincsnek akkoriban. Kondortól ezeket a könyveket akár már a leltárba vétel előtt meg lehetett szerezni tőle egyeseknek, ahogy Passuth mondja, a ius primae noctis előjogán. Egy másik története Sipos Gyuláról szól, (akit Albert Pál írói néven, a nyugati magyar emigráció egyik legkiválóbb irodalom- és színházkritikusaként ismerhetünk). Az ő párizsi kislakása a rue de la Tombe Issoire-on nagy könyvelosztó butik volt, ahogy Passuth emlékszik, „valamilyen alapítvány megbízásából”. Passuthék annak idején nem értették, hogy miért kapnak tőle ilyen bőkezű könyvajándékokat, melyeknek hazacsempészése nem is kis kockázat. A szentendrei kiállítás látogatója azonban már érti: Sipos a művelődési osztály James Bondjaként működött.

A visszaemlékezők túlnyomó többsége: Jovánovics György, Gábor Eszter, Klimó Károly, Lakner László, Marosi Ernő, Passuth, Perneczky Géza, eleven emlékezettel, izgalmasan idézi fel a kort, kiváló adatközlők és szellemes interjúalanyok. Passuth Párizsba, Perneczky Kölnbe disszidált néhány évvel korábban, 1970 végén. Perneczkytől már a Jelenkorban is olvashattunk néhány éve rendkívül izgalmas memoárt. Itteni interjújának egyik legemlékezetesebb részlete az, amikor elmagyarázza, mennyire hiányoztak a színek a hatvanas évek Magyarországáról.  Azt meséli, hogy Kölnbe kijutva hónapokig nem tudott szabadulni a kirakatoktól, olyan nagy volt a vizuális ingerkülönbség Budapest után. Az itthoni, illetve szocialista országokból származó termékek gyártói képtelenek voltak élő színeket előállítani. Minden fakó és szürke volt. „Emlékszem, hogy az első kéket mikor és hol láttam Magyarországon” – meséli Perneczky. Budán, a Bartók Béla úton egy Lufthansa-iroda cégérének a kékje volt és a vele sétáló Háy Ágnes kiáltott fel, amikor meglátta: „Kék-kék-kék” kiáltozta. Ugyanis a kék akkoriban a Népbolt-kék volt a magyar utcákon, ez a beütött, vacak fakókék, ami fogalomnak számított. Mindez abban az összefüggésben is érdekes, hogy mit jelentettek például egy fiatal művészettörténész számára a Skira-kiadványok jó minőségű színes képreprodukciói.

Ha a kiállításra bíráló megjegyzést lehet tenni, akkor az talán a médiumválasztást illetheti. Úgy éreztem magam, mintha egy kiállításszerűen elrendezett dokumentumfilm kulisszái és vetített részletei között sétálnék. És ha már így van, akkor jobban érdekelne a teljes felvett anyag, nemcsak ezek a kedvcsináló részletek, amelyek most a falra erősített monitorokon megnézhetők. (De szerencsére állítólag a teljes anyag hozzáférhető lesz idővel.)

Az interjúalanyok szinte kivétel nélkül kedvesen szabadkozva és pironkodva kisebbítik a saját csibészségüket, mondván, hogy ők csak jelentéktelen könyveket loptak el, a legjobbakról már lemaradtak, hogy mások élelmesebbek voltak, ők nem voltak elég bátrak vagy pofátlanok stb. Ebből is látszik, hogy van itt még kiaknáznivaló, hiszen a háromezer kötetet nem az itt megszólaló maroknyi művész és művészettörténész hordta szét, úgyhogy akár fel lehetne kutatni a más szakmákhoz tartozó könyvdurrantókat is. A kurátorok felismerték azt is, hogy ha ennyire szigorúan szabályozott a kultúra áramlása, és ennyire jól nyomon követhető egy-egy könyv útja, akkor ez művészettörténeti hatásvizsgálatok számára is kiváló lehetőség, kiindulópont. Ahogy például Lakner László beszél az általa ellopott Max Ernst-album útjáról (Lakner kölcsönadta valakinek, aki nem neki adta vissza, a könyv „körbejárt”, volt például Korniss Dezsőnél, Ország Lilinél, majd darabokban került vissza hozzá két évvel később). A nagy francia könyvkiállítás szétlopkodott köteteiről szóló következő kutatásnak (kiállításnak, tanulmánynak, oral history-gyűjtésnek) érdemes lenne azt vizsgálni, hogy a művészeken és művészettörténészeken kívül kik és hogyan profitáltak a kincset érő könyvekből.

A kurátorok kétség kívül rendkívül érdekes anyagot találtak meg és dolgoztak fel. Van ebben a sztoriban minden, ami kell. Egy pici népi csibészség, hidegháborús kémsztori CIA-val, jópofa művészanekdoták, a félmúlt magyar művészettörténete, francia kultúrfickándozás és a kulturális ellenállás gazdag legendáriuma. Érdemes megnézni a kiállítást, rászánni legalább másfél órát, de jó lesz majd egyszer kézbe venni a katalógust és megnézni a teljes filmet is.