Karinthy Gábor versei elé (és után)

Kőrizs Imre

Karinthy Gábor Összegyűjtött versei költészet napjára jelentek meg: a kötet sajtó alá rendezője, Kőrizs Imre azóta két újabb versre bukkant.

Kőrizs Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>


A Karinthy Gábor Összegyűjtött versei című kötet, amely a múlt hónapban jelent meg, hetvenhat olyan verset (pontosan hetvennégy verset és két fordítást) tartalmaz, amelyek nem szerepeltek a költő halála előtti évben, 1973-ban Bánat címmel kiadott, kilencvenkét verset tartalmazó gyűjteményében.

A költőt mint Karinthyt nem kell bemutatni: híres édesapja első házasságából született, Böhm Arankának, a második feleségnek a férjéhez intézett nevezetes mondatában – „A maga fia és az én fiam veri a mi fiunkat” – ő volt „a maga fia”.

Ha Karinthyként talán nem is egészen, mint költőt eléggé elfelejtették: azon az idővel egyre szűkülő körön kívül, ahol verseit ismerték és szerették, emlékét unokaöccse, Karinthy Márton Ördöggörcs című könyve támasztotta fel. De már ennek is tizenhat éve, úgyhogy alighanem így is érdemes most röviden ismét bemutatni: 1914-es születésűként a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott – mint Weöres, Radnóti, Vas István, Jékely vagy Hajnal Anna –, de persze nemcsak kora, hanem poétikája alapján is; egy Devecseri Gáborral közös füzetke után első és voltaképp egyetlen kötete 1937-ben jelent meg, épp a Nyugat kiadásában, Étel és ital címmel. (A Bánatot fiatalkori barátja és későbbi kezelőorvosa, Benedek István rendezte sajtó alá.)

Bő másfél éve egy Ovidius utóéletéről szóló cikken dolgoztam: ebben volt szó az általa készített Amores-fordításról. Akkor a Visegrádi Irodalmi Ösztöndíjas Program vendégeként épp Prágában voltam, ott keresgéltem tehát ehhez a cikkhez korabeli szakirodalmat az interneten, mégpedig az Arcanum adatbázisában. Így bukkantam az első olyan versekre, amelyeket a költő önálló kötetben addig nem jelentett meg. 2017 szeptemberében küldtem azt az e-mailt Várady Szabolcsnak, amelyben a frissen talált versekről, szám szerint tizenkettőről beszámoltam.

Az újonnan talált versek egy része tehát az Arcanumban hozzáférhető korabeli újságokból került elő. Másik részük antológiákból, illetve olyan újságokból, folyóiratokból, amelyek nincsenek digitalizálva az Arcanumon. Igaz, az adatbázis ezen a téren is nagy segítséget nyújtott, mert nélkülözhetetlen bibliográfiák vannak fent rajta. (Ahogy egyébként az ingyenes Hungaricana oldalon is).

További versek kéziratból kerültek elő, a legtöbb egykori tanárom, Szilágyi János György (1918–2016) hagyatékából, aki a költőt még gyerekkorukból, a Lónyay utcai Református Gimnáziumból ismerte. Bátyja, Szilágyi Endre (1916–1935), az iskola diákjai által írt Hangszóró című lapnak az impresszum szerint ugyan sose volt hivatalosan a szerkesztője, de a visszaemlékezések szerint központi szerepet töltött be a folyóirat életében, és nyaranta Karinthy Gáborral élénk levelezésben állt. Szilágyi Endrének az öccse által megőrzött hagyatéka nemrég került a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az ott található jó néhány vers ismeretét – ahogy a Devecseri-hagyatékban fellelhetőkét is – Komáromi Csabának, a múzeum kézirattára vezetőjének köszönhetem.

Néhány verset Beck András közölt a Holmiban, Karinthy Gábor Füst Milánnak írt leveleivel együtt. Volt egy vers, amely a költő halála után nem sokkal az Élet és Irodalomban jelent meg, erről Ferencz Győzőtől szereztem tudomást – miután ő tudomást szerzett arról, hogy min dolgozom –, aki máig őrzi a lapkivágást. Más versek Benedek István 1957 óta számos alkalommal kiadott Aranyketrec című könyvében jelentek meg: tulajdonképpen érthetetlen, hogy ezek nem hiánytalanul kerültek be a Bánatba.

De a gyűjteményes kiadások nem lezárnak valamit, hanem inkább valami elkezdődik velük, mert szerencsés esetben megújítják az érdeklődést a tárgyuk iránt. Ez történt az új kötettel is. A könyv megjelenése alkalmából az Indexen látott napvilágot Kovács M. Dávid cikke. Szó, ami szó, csak innen értesültem arról, hogy Benedek István, aki Karinthy Gábornak kamaszkori barátja volt, majd a skizofréniával diagnosztizált költő pszichiátere lett – és akivel közösen vásárolták meg az ötvenes években azt a budai házat, ahol a költő a haláláig lakott –, nemcsak az Aranyketrecben írt a barátjáról, hanem egy másik könyvében is. Ez a könyv tehát mindeddig elkerülte a figyelmemet, pedig háromszor is megjelent, első és második – bővített – kiadásban, 1963-ban és 1966-ban, Beszélgetés ideges emberekről, 1981-ben pedig, harmadik kiadásban, Ideges emberek címmel. (A második és a harmadik kiadás szövege a bennük közölt versek tekintetében lényegében azonos.)

A kötet egyik fejezete A fájdalomherceg címet viseli: már az Aranyketrec is ezzel a névvel beszélt a költőről, egyébként az ott olvasható Gyász című versének szóhasználata nyomán. A Beszélgetés...-ben a következő versek szerepelnek: Ének, Az öntudathoz, Sírvers, Ének az idei tavaszról, illetve ezekből olvashatók részletek: Mankó, Akkor kezdődött, Ragadozó, Gyász, Bánat, Sajgó, bánatos merengés. Ezekben két sajtóhibát leszámítva nincs semmi különös eltérés az Összegyűjtött versek szövegétől. A Sajgó, bánatos merengés utolsó előtti sorában a „kopott” helyett a „kapott” alak áll („a kapott / Csendben ülök magambahalni”), ami valószínűleg sajtóhiba, míg az Ének az idei tavaszról harmadik versszakának ötödik sorában a két első kiadásban az „akármelyik” alak olvasható a rímsor szótagszáma szempontjából megfelelő „akármely” helyett. (A friss gyűjteményes kötet megfelelő helyén is a „kopott” és az „akármely” alak szerepel.)

Egyetlen hely van, ahol az első két kiadás olvasata alighanem helyesebb, mint a harmadiké, az Aranyketrecé, az 1973-as, illetve a friss kiadásé, ez pedig a Bánat első sora. A „csodásan” szóalak ugyanis jobban megfelel az adott helyen, mint a „csodálatosan”, mert úgy mind a négy első sor nyolc szótagosra jön ki: „Sok színben és csodásan villog / Budapest a tűző napfényben, / a Duna vize mintha égne / rajzó vízszikrákkal serényen”.

A kötet megjelenése óta még két versre bukkantam rá. Ezek nem rajzolják át az – eddiginél bízvást eleve teljesebbnek mondható – Karinthy Gábor-képet, de puszta adaléknál lényegesen többet jelentenek. A Tudni szeretném a korszak egyik igen pikáns lapjában, a diszkrét címével ellentétben nyíltan erotikus arculatú, rendszeresen aktfotókat közlő Új Magazinban jelent meg. (Egyébként Somlyó Zoltántól Szobotka Tiborig sok ismert vagy később ismertté váló író adott kéziratot a lapnak.) Karinthy Gábornak számos szép szerelmes verse van, bár érdekes életrajzi adalékként ő maga írja le visszaemlékezésében, hogy életében egyetlen, nála majdnem húsz évvel idősebb nővel volt csak dolga. Ezekkel a versekkel összevetve főleg az utolsó négy sor, a különös „eggyéhömpölyögni” szó és a hajnal képe az érdekes, amint a nő feje fölé „csapja fénysátorát”.
 

Tudni szeretném

Tudni szeretném, tudni, tudni,
ó hogyha megtudhatnám tőled
vagy bárkitől véletlenül, de
minél előbb:
van-e valakid és ha van, ki az?
Közönyös ajkaid
ki az, akinek integetve nyílnak?
Ki az akivel utcahosszat
dudolva mész és összebujva
sietsz arany szobák felé, ahol
minden bizonnyal vig melegben
cigarettáztok és konyakot isztok…
Feszes ruhád alól kipattant inged
ideges ujjak simogatva
kicsoda gyűri, ráncigálja, nyitja?
Kibomlott tested
csúcsai mellett ki pihen meg?
Kinek az ajka bolyong, mint égő vándor
térded szikláinál? Hajadba
kinek a keze markol és lihegve
ki az, akivel eggyéhömpölyögsz
az ágyon és lobogsz, amig a hajnal
fénysátorát fejed fölé nem csapja?

(Új Magazin, 1935/9, 44. oldal)

A következő vers még érdekesebb. Ez is szerelmi témájú, de az előzőnél (amelyet talán kimondottan az erotikus magazinnak írt a költő) elvontabb: nagyon plasztikus a vibráló árnyként a tengerfenéken örök vasárnapját élő pár képe, a lepke pedig a költő visszatérő motívuma. Mint a lepkék… című versében az elérhetetlen nők szimbóluma: „Vonagló ujjam nektek semmiség / és könnyű álom kínjaim tüze. / Nem tudjátok a források vizét, / miknek belőlem indul türkize!” Lepkék a címe egy rövid, néhány soros etűdöket tartalmazó kis ciklusnak is, amelynek a vége az incselkedésből váratlanul heves, dekadens szenvedélybe vált át, ilyen sorokkal: „Vad éjjelen vállamra venném / és testét hosszú ágyra tenném. / Szemére bús alkonyt lehelnék, / párolgó, lágy húsába szelnék.” A Sötétben című versben a szeretett nő a lepke, a Nem tudom elrejteni arcomban viszont a vers megszólalója az: „Jó lenne elbujnom a versek / mögé és lepkemód röpülni / finom szavakon, – és nem így, / nyitott mellel elétek dűlni”. Az Ének az angyalról nagyszabású képében a lírai én lázas szelleme a hűtlen angyal „tűzszájá”-nak  „régfújt és felejtett lehelletében” lebeg lepkeként, „lángragyúlva”. A Ballerína elején is a költő a lepke, ez talán a legfurcsább hely –  a molett balerinaként pörgő földgolyó képével véget érő vers maga is elég különös –, ahol a motívum Karinthy Gábor műveiben előfordul: „Virágok útján kéne nékem / rohannom, vígan vetekedve / száguldozó hűs-illatokkal / röptömben, óriási lepke, / férfi-pillangó”. (A 2. sor utolsó szavát mint sajtóhibát „szüntelenˮ-ről a 4. sor rímszavának – ketten – megfelelően „szünetlenˮ-re javítottam.)
 

Tengerfenéken véled…

Tengerfenéken, hol szelek nem járnak,
nincs hajnal, alkony, csak dereng szünetlen
s zümmög a víz: örök, meghitt vasárnap,
ott volna jó minékünk élni ketten,
meztelenek volnánk, vibráló árnyak.

Vízinövényből gyúrt pamlagon ülnénk
lábunkat az iszappal dörgölgetnénk,
kitárt karokkal olykor felrepülnénk
s keringenénk, tavaszi kedvű lepkék,
aludni titkos lomb-lugasba dűlnénk.

Fantasztikus, vékony-levelű lombok
őrizve legyezgetnék édes-álmunk,
nap-nap után tréfás szerelmi gondok
füzéreit lengetné mély magányunk
s kerítenék tanyánkat sárga dombok.

(Magyar Világ, 1936. március 1., 4. oldal)

2019-05-31 11:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs