Salvador Dalí örökké élni fog

Egri Petra

Pujol filmje tökéletes betekintést enged Dalí, a szürrealista festő privát univerzumába. Egri Petra kritikája a Salvador Dalí: a halhatatlanság nyomában című dokumentumfilmről.


Salvador Dalí halálának 30. évfordulója alkalmából került a mozikba a festő életművének emléket állító portréfilm a Művészet templomai ismeretterjesztő sorozat részeként, David Pujol rendezésében és a Gala-Salvador Dalí Alapítvány gondozásában. A Salvador Dalí: a halhatatlanság nyomában című dokumentumfilm azok számára is mindvégig érdekes tud maradni, akik a festő életművét behatóan ismerik, rendszeres látogatói a Dalí-tárlatoknak és a katalóniai múzeumokban is jártak már. A portréfilm kiadatlan fotókban és eddig sokak számára ismeretlen mozgóképekben is bővelkedik.

Napjaink Port Lligatjában járunk. A Casa-Museo Dalí előtti tengerparton a stúdióvá alakított halászház előtt három ember beszélget egymással – Jordi Artigas, Montse Aguer és David Pujol – Salvador Dalí munkásságáról, így azonnal bele is csöppenünk a Dalí-univerzumba. Pujol dokumentumfilmje célirányosan jelöli ki a kezdeteket, a festő életpályájának a kezdetét nem a fiatal Dalí próbálkozásaitól indítja el, hanem 1929-től, amikor a paranoia-kritika mint módszer kibontakozott, és a festőt már teljes jogú szürrealistaként üdvözölték André Bretonék. Ebben az évben készül el a botrányos felirat egy vallásos témájú litográfiához is, amelyre Dalí saját kezével jegyzi le a következőket: Szórakozásból néha leköpöm anyám képmását. Ez a heves reakciókat kiváltó mű egyben a családi életét is gyökerestől felforgatja. A Luis Buñuel közösen készített Andalúziai kutya című film is ebben az évben lát napvilágot.  Az 1929-es év kezdetként való kijelölése tehát célszerű döntés volt Pujol részéről, hiszen valóban az egyik legmeghatározóbb év volt Dalí számára, aki roppant gazdag életművet hagyott hátra, amelynek a határai nehezen kijelölhetők.

1929 ugyanakkor a Galával – Paul Éluard korábbi feleségével – való találkozás éve is, amely szintén sorsfordító volt és jelentős hatást gyakorolt a festő életére. A dokumentumfilm egyébként végig Gala kiemelt szerepét próbálja hangsúlyozni a festői életműben, ami történeti összefüggéseiben ugyan érthető, hiszen valóban Gala volt a múzsája és egyben „menedzsere” is Dalínak, ám olykor görcsös bizonygatásokba fullad a történetmesélés. Egy adott ponton pedig a film már Gala életútját kezdi feleleveníteni, majd ez a szál hirtelen nem fut tovább, és értelmezés nélkül marad.

Bár Dalí a polgárháború kirobbanása miatt jelentősebb időt töltött az Amerikai Egyesült Államokban, és korábban Franciaországba is gyakran ellátogatott, a dokumentumfilm a térben nem kalandozik igazán messzire. Mindvégig a három katalán kisvárosban, vagyis a „Dalí-háromszögként” számon tartott Port Lligatban, Púbolban és Figueresben helyet kapó Dalí-múzeumok háza táján marad. A Dalí nyomában járó három „kutató” ezeknek a múzeumoknak a tereiben beszélgetés útján eleveníti fel a festő életének sorsdöntő állomásait, közben be is járják a tereket, és az archív felvételek bevágása is mindig igazodik az elmondottakhoz. Ahogy a film időben egyre előrébb halad, egyre több Dalíval készített interjú kerül a mozivászonra is, szemléltetve ezzel azt, hogy a festő egyre többet szerepelt a médiában, és maga is kihasználta a médiamegjelenések lehetőségét. Ezek az interjúk többnyire spanyolul, franciául és angolul hangoztak el, így hűen tükrözik Dalí különös tehetségét és rajongását a nyelvek iránt. Az egyik angol nyelven készített interjúban a riporter arra irányuló kérdésére, hogyan képzeli el a művész saját halálát, így felel: „Nem hiszek a halálomban.  Úgy értem, hogy általában elfogadom a halált, de Salvador Dalí halálát nem, hiszen ő örökké élni fogˮ. 

A dokumentumfilm egyben a múzeumkatalógusok kivonata is lehetne, hiszen a kamera bejárja ezeknek a tereknek a nagy részét.  A film nézőjének olyan érzése támad, mintha maga is jelen lenne a helyszíneken, ugyanakkor sok olyan információ és Dalíval közösen megélt személyes történet is helyet kap a portréfilmben, amelyet a múzeumi látogató idegenvezetés mellett sem tudhat meg. Pujol dokumentumfilmje tehát korábban nem publikált fotókban és mozgóképekben, valamint személyes történetekben gazdag, így valóban rendhagyóra sikeredett.

A portréfilmben kiemelt szerepet kapnak az archívumokban fennmaradt hang nélküli fekete-fehér mozgóképek, amelyekhez mindig narráció is kapcsolódik.  A narrátor ekkor idéz a Dalí által megírt életrajzból, vagyis a Salvador Dalí: egy zseni naplója című könyvből, így a festő szavai csengenek vissza a néma felvételek mögül is. A festő barátaival készített interjúk közül a rendező meglepő módon csak az Antoni Pitxottal készített interjúkat emeli be, más művészbarátot vagy Dalí-családtagot (esetleg a húgát) valószínűleg szándékosan nem szerepeltet interjúalanyként. Egyetlen alkalommal a festő anyját és apját megjeleníti a vásznon.  Ekkor a narrátor egy Dalí apja által írt személyes levélszöveget olvas fel, amelynek a tárgya a festő kitagadása a családból és a Cadaquesből való száműzetése. A később bekövetkező békülésről a filmben már kevés szó esik. A film leginkább a Pitxottal és Galával való szimbiotikus kapcsolatát domborítja ki. A forgatókönyv egyik írója, Montse Aguer a vásznon a Dalíról beszélgető „kutatók” csoportjában is megjelenik, ő a néző számára az egyetlen élő kapcsolat a művésszel, hiszen elmondása szerint Dalí életének utolsó éveiben többször is felolvasott neki, és barátok voltak. Aguer jelenleg a figueresi múzeum, a Teatro-Museo Dalí vezetője. Az ellentmondásos vagy problémás kapcsolatokról egyébként a film igyekszik hallgatni. A Luis Buñuellel és André Bretonnal való hírhedt konfliktusokról a film semmit sem kíván elbeszélni a nézőnek, annak ellenére sem, hogy ezek a konfliktusok – leginkább a szürrealista körből való kitagadás ténye – legalább olyan sorsfordítók voltak Dalí festészetére nézve, mint a Galával való találkozás.

Pujol filmje tökéletes betekintést enged Dalí, a szürrealista festő privát univerzumába, ám talán némileg túlhangsúlyozza Gala szerepét festészetében. A terek bejárása a folyamatos mozgásban levés érzetét kelti, így végig képes fenntartani a néző figyelmét. A film ugyan viszonylag kevés barátot vagy kritikust szólaltat meg, ám a gazdag archív anyagnak köszönhetően a mozi végén mégsem marad hiányérzetünk.
 

2019-02-07 14:00:00