Az erdő és a csend a mélyén

Melhardt Gergő

A műanyag kerti székek élete az ember és a természet viszonyának újraértékeléséhez kíván szempontokat felvetni. Melhardt Gergő recenziója Kollár-Klemencz László második novelláskötetéről.

Melhardt Gergő írásai a Jelenkor folyóiratban>

„Ha jól tudom, a következő novelláskötete a műanyag kerti székekről szól majd. Mi izgatja annyira ezekben?” – kérdezte Kollár-Klemencz Lászlótól egy újságíró tavaly augusztusban. A válasz így hangzott: „Már régóta figyelem őket. Nagyon izgalmas tárgyak, Balmazújvárostól Los Angelesig, vagy a Fehér Ház udvaráig mindenhol ott vannak körülöttünk, mégsem figyelünk rájuk.”

Figyelni őket. Izgalmas tárgyak. Mindenhol ott vannak körülöttünk. Mégsem figyelünk rájuk. Ez négy állítás, egyenként sem maguktól értetődők, de így, egymás mellé, gondolatmenetbe helyezve még inkább meghökkentőn hangzanak. A merész végkövetkeztetés pedig az, hogy a műanyag szék „tökéletes szimbóluma a mai világunknak”. Új könyvében, melynek címe valóban A műanyag kerti székek élete, Kollár-Klemencz László azonban nem „mai világunkról” ír (szerencsére!), hanem kizárólag az emberről, és az ember szimbólumának teszi meg a fröccsöntött ülőalkalmatosságot. A borítón látható fotó is erre utal: az égig érő, zöldellő fák alatt egymagában áll egy fehér műanyag szék. Nem ül rajta senki. A szerző neve és a könyv címe ugyanilyen fehér színnel szerepelnek. A képi megvalósítás pontosan mutatja ember és természet – antropológiai és ökokritikai nézőpontból felvetett – viszonyát, ami nagyon röviden úgy lenne összefoglalható, hogy nincs „ember vs. természet” szembeállítás, hanem egyedül kettejük kölcsönhatása értelmezhető. Az ember és minden ember alkotta tárgy is a természet része. Persze meg lehet próbálni elbújni a fák közé.

Kollár-Klemencz László első novelláskötetében, a 2015-ben megjelent Miért távolodnak a dolgok?-ban a fő konfliktus a városi és a falusi élet és környezet között feszült, az új kötet viszont innen egyet továbblépve már az ember és a természet viszonyának újraértékeléséhez kíván szempontokat felvetni.

Legalábbis lehet így is, bölcseleti megfontolásokra sarkalló kvázi-filozófiai tézisszövegek együtteseként olvasni A műanyag kerti székek életét. De épp ugyanennyire lehet úgy is, mint (ön)életrajzi fikciót: egy ilyen olvasat fókuszában az „ötvenéves elmúlt” férfi vidékre költözése, saját személyiségének újrafelfedezése áll, vagyis annak a belső útnak a krónikája, amin a hiper-önreflexív én végigmegy, hogy kialakítsa a számára egyedül elfogadható viszonyulásokat saját magához és a környezetéhez. Ha pedig így olvassuk a kötetet, akkor az a szerző előző könyve egyenes folytatásának tűnik. Ezt a folyamatot a leglátványosabban a két kötet borítófotóin követhetjük nyomon: a Miért távolodnak a dolgok? címlapján egymáson heverő halom hasított fákon ül maga a szerző meztelenül, A műanyag kerti székek élete borítóján pedig az erdő, vagyis sok-sok élő fa látszik, ezek árnyékában pedig a már említett elhagyott műanyag szék hever. Ott még a halott fa, amelyet az ember saját céljaira felhasznál, itt pedig az „igazi” fa, amely éli a saját életét, az emberével szorosan összekapcsolódva; ott még a szakállas férfi, itt a fehér ülőalkalmatosság. A két könyv elbeszéléstechnikai különbségei valójában ugyanennek a gondolkodásmódbeli változásnak a különbségeit mutatják fel. Az első könyv meglehetősen kerekre csiszolt novelláiban a Toszka nevű alteregó-figura történeteit olvashattuk harmadik személyben, itt pedig a novella hagyományos műfaji elvárásait – szerencsére – nem mindig teljesítő, hol az ókori dialógusformára, hol az egypercesekre, hol a Háy János-féle magánélet-elbeszélésekre, hol a mészölyi „kiemelések”-re rájátszó, erősen fragmentált szövegek szerepelnek. A novellák vagy szereplő nélküliek, vagy egy névtelen elbeszélőtől halljuk őket első személyben. A nem sok tanulságot hordozó (ön)életrajzi referencializálásban gyökerező olvasatokat (vagyis azt, hogy Kollár-Klemencz maga is kiköltözött a pilisi erdőbe) figyelmen kívül hagyva egyébként még érdekesebb a folyamat. Ahogy a szerzői/elbeszélői figura (aki a két kötetben egyként azonosítható) egyre előrébb jut belső meditatív utazásán, úgy tűnnek el a könnyen referencializálható elemek: szereplők és helyszínek nevei, időpontok.

Ez a belső utazás pedig általában belső monológként kerül a papírra, de ez nem asszociatív és nem is teleologikus mintázatokat követ, nem jut el valahonnan valahová, mert a tétje kizárólag a narrátor gondolkodásmódjának, reflexeinek, szokásainak fokozatos megkérdőjelezésében, az ítéletalkotás egyre árnyaltabbá tételében rejlik. Azt hiszem, ez szorosan összefügg a szerző irodalmon-kívüliségével: Kollár-Klemencz nem „irodalmi író”, hanem elsősorban zenész, dalszerző (noha a könnyűzenei mezőben is viszonylag magányos figura). A novellái pedig sokszor mutatnak nagyon erős tematikai és stiláris rokonságot a dalaival, leginkább Rengeteg című szólólemezének anyagával (jelen kritika címe is innen, az Elrontottak című dalból származik), de érdemes felfigyelni a Láncfűrész című novella és a Jó színe van című régebbi Kistehén-dal konkrét szövegpárhuzamaira is. A Rengetegben és A műanyag kerti székek életében is az erdő az egyik abszolút főszereplő, az erdő, ami nem allegóriája itt semminek, de egyszerre titokzatos-fenyegető (a legjobb példa a pilisi sorozatgyilkosságot feldolgozó Bükki-puszta) és kedves-befogadó. Ám ez nem ellentét és nem paradoxon, hanem mindössze olyan összetettség, ami – és azt hiszem, a leginkább erről szól ez a könyv – a világ összes dolgát szükségszerűen jellemzi.

Kollár-Klemencz László szövegei nem csatlakoznak prózaíró nemzedéktársai legdivatosabb poétikai irányvonalaihoz: sem a posztmodern-utániság sokféle történetmesélő vágyának (például Háy János, Térey János, Grecsó Krisztián, Szilasi László, a fiatalabbak közül akár Krusovszky Dénes), sem a történelmi traumák aktualizálásának (például Péterfy Gergely, Tompa Andrea, Zoltán Gábor) nem engedik át magukat. Akár azt is mondhatnánk, társtalan szövegegyüttes. Kontemplatív beállítottsága, antropológiai és ökológiai állításai révén talán Mohácsi Balázs Hungária út, hazafelé című kötetével rokonítható az utóbbi évek magyar irodalmából.

A címadó, mindenütt jelen lévő műanyag kerti székek pedig kivétel nélkül mindegyik novellában elő is kerülnek legalább említés szintjén. Ez néha már mesterkéltnek is hat. Az utolsó előtti darab, a dialógusformájú Beszélgetések műanyag kerti székeken este ugyanakkor mintha éppen erre válaszolna ironikusan azzal, hogy a szereplők végül „összeszedték a sötétben a kerti székeiket, és behúzódtak a házaikba.” Ez a szék-poétika önfelszámolása: nincs már szimbólum és nincs allegória. Ezért szólalhat meg egyáltalán az utolsó (és egyben legrövidebb) novella, a Mozdulatlanság ebből a pozícióból: a mozdulatlanság azt az állapotot jelenti, amibe a magával és környezetével – lehet, hogy kissé naiv módon, mindenesetre őszinte átéléssel – megbékélt, de nem mindent feladó, hanem valódi (akár valamiféle spirituális értelemben is vehető) harmóniát és békét megtalált ember jut: „hogy ne féljen többé, s ne féljen tőle senki soha már”.

(Bélyegkép forrása: Marie Claire /// Révai Sári, Bácsi Róbert)

2019-01-22 15:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs