Írisz a sötétben

Venyercsán Dávid

A Napszállta talán legnagyobb hibája az, hogy az indokolatlanul hosszú játékidő alatt képtelen fenntartani a feszültséget. Venyercsán Dávid írása Nemes Jeles László új filmjéről.

 

Kevés rendező mondhatja el magáról, hogy első játékfilmje után abszolút középpontba került: Nemes Jeles Lászlónak a Saul fiával sikerült ez a bravúr, nem érdemtelenül. A Saul fia az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb hazai filmje, és nem túlzás azt mondani, hogy a holokausztot feldolgozó filmek közül is hasonló pozícióba került bemutatása után szinte azonnal. Éppen ezért volt izgalmas figyelemmel kísérni a Napszállta elkészültét, ugyanis egy ilyen kezdet után nagy teherré válhat a folytatás: a múltbéli kiemelkedő sikereket nehéz túlszárnyalni, az összehasonlítás elkerülhetetlenné válik, és még sorolhatnánk az ilyenkor előkerülő nehézségeket.

A film központi figurája Leiter Írisz, aki hosszú évek után visszatér szülővárosába, Budapestre, hogy az egykori családi kalapboltban, a Leiterben dolgozhasson. Szülei nagyhírű boltja évtizedekkel korábban leégett, az akkor kétéves Írisznek halovány, fantáziákkal és mendemondákkal teleszőtt emlékfoszlányai vannak csupán a boltról, ám az üzletet körüllengő pompa és hírnév szinte megszállottá teszi, és mindenáron ott szeretne dolgozni. Kitartása végül meghozza a gyümölcsét, és felveszik, ám rövidesen kiderül, hogy a bolt tulaja és a személyzet nem az esetleges jogi következmények miatt nem képesek bizalmukba fogadni a lányt: Írisznek volt egy bátyja, aki a nagy tűzvész után segédkezett újjáépíteni szüleik egykori birodalmát, ám a fiú hamarosan szörnyű gyilkosságokat követett el és eltűnt a boltból, a környékbeliek pedig mindennél jobban félnek esetleges visszatértétől.

A film cselekményének fókuszában ez a rejtély áll: vajon igazak-e a pletykák, mit tett Írisz testvére néhány évvel ezelőtt, ismeri-e a lányt, találkoznak-e valaha stb. A Napszállta ennek a múltbeli eseménysornak a felderítése körül forog, és sok tekintetben klasszikus detektívtörténetként működik: adott egy hős, aki mindent latba vet annak érdekében, hogy kiderítse az igazságot, ám természetesen akadnak bőven ellenlábasok, akiknek szándékai nem ismertek, később pedig feltűnnek a császári család egyes tagjai, akik karikatúraszerű megjelenésükkel is éreztetik baljós céljaikat. A film talán legnagyobb hibája azonban az, hogy az indokolatlanul hosszú játékidő alatt képtelen fenntartani a feszültséget. Hiába tudunk meg apróbb foszlányokat Íriszről és testvéréről, ezek az információk annyira hiányosak és redundánsak, hogy egy idő után már nem fokozzák az izgalmakat. Írisz bolyongásai a városban és megszállott viselkedése szintén minden változatosságot nélkülözve, azonos dramaturgiai felépítés mentén zajlanak: Írisz egyik pontról a másikra menetel, ahol mindig falakba ütközik, bátyja szörnyeteg, bűnöző, de senki sem hajlandó többet mondani róla, a kezdeti várakozás pedig fokozatosan leépül. Az unalomba fulladó és fölöslegessé váló nyomozást az 1910-es évekbe felöltöztetett Budapest látványa felrázhatná, ám annak ellenére, hogy Nemes Jeles a Saulhoz képest bővítette a perspektívát és sűrűbben használja a klasszikus filmes elbeszélésekben ismert megalapozóbeállításokat és képsíkváltásokat, Budapest inkább egy népesebb, de rendkívül leszűkített kisközösség képzetét kelti, mintsem egy, a beharangozó által hirdetett virágzása csúcsán lévő világvárosét. Hiába igyekszik a film több ponton is valamiféle párhuzamot, allegóriát szőni Budapest és Bécs között, mintha a két nagyváros a Monarchia két pólusának képviselője lenne, Budapest nem elevenedik meg, nem érződik többnek egy nagy műgonddal berendezett mesterséges makettnél.

Mindezek ellenére kár volna tagadni, hogy Írisz és örökségének homályos foltjai keltenek némi érdeklődést a nézőben, ám mindezek a hatások egyáltalán nem távolodnak el a már sokszor látott, populáris műfajokban fellelhető feszültségforrásoktól. Ékes példa erre a kalapbolt és az osztrák császári család kapcsolatának szála, amely kétségtelenül a film legerősebb jeleneteit eredményezi, hiszen ezeknél a momentumoknál Nemes Jeles a Saul fiánál már megismert immerzív, leszűkített képvilággal operáló filmnyelvét használja újra, amely olyan zsigeri hatást képes kiváltani a nézőből, amely véleményem szerint a filmi elbeszélés maximumát nyújtja, ám ennek ellenére a Monarchiához kapcsolódó figurák papírmasékká válnak, és hiába töltenek be a rejtély szempontjából központi szerepet, megjelenésükből és elmondott soraikból árad a gyengébb bűnügyi szövegekhez kapcsolódó klisék hatása. A Napszállta éppen ezért darabjaira hullik az elnyújtott játékidőben, ugyanis Írisz figurája és a miliő a kevés információ miatt nem jut közel a nézőhöz, a Krasznahorkait idéző predesztinált apokaliptikus hangulat, amely előrevetíti a közelgő világháborút és az ahhoz kapcsolódó trianoni eseményeket, sajnos a sablonosan felrajzolt jellemek, történet és világ miatt nem érződik valódinak, fenyegetőnek, éppen ezért nem is sokkol.

Nemes Jeles filmje sajnos nem áll össze, ugyanis a háttértörténet homályossá tételével nem a feszültséget növeli a nézőben, hanem egyszerűen kiirtja a nézőből a szereplők iránti kíváncsiságot és törődést. Egy örökségét kutató lány történetében elengedhetetlen, hogy a néző valamilyen módon kötődjön a főhőshöz, ha máshogy nem, hát úgy, hogy valóban érdekelje az előtörténete vagy családjának sötét tettei, de sajnos a Napszállta esetében Nemes Jeles nem volt képes feszes, jól felvázolt történetbe önteni a Leiterek krónikáját, a vizuális ábrázolás pedig túl sokat támaszkodik Saulra, ám ebben a történetben ez a fajta filmnyelv nem működőképes. Túl rejtélyes, túl sokat takar, éppen ezért nehéz összerakni, értelmezni és elfogadni, azok a momentumok, amelyek pedig megcsillogtatják Nemes Jeles vizuális érzékét, elvesznek az írói hiányosságokban, logikátlanságokban. Értjük az analógiát, ám ez esetben sajnos már a film közepén eltűnik a napfény, nem a közelgő háború réme borítja sötétbe Budapestet, Írisz rejtélye pedig örökre rejtve marad szemünk elől.

2018-10-08 07:00:00