„Fényképekkel igazolt, múló idő”

Zsembery Borbála

„A kötet minden töredezettsége ellenére hordoz valami nyugodt, bölcs mélységet”. Zsembery Borbála recenziója Bán Zsófia legújabb kötetéről.

 

Bán Zsófia új kötete Lehet lélegezni! egészen biztosan nem okoz csalódást az elkötelezett Bán-rajongóknak, de jó kezdés lehet azoknak is, akik most ismerkednek a Rio de Janeiróban született író világával.

Bán prózájának egyik legjellemzőbb vonása, hogy szövegei valamilyen módon mindig képekhez kötődnek, képek köré épülnek. A 2016-os Turul és dínó esszéi a kulturális emlékezet felől vizsgálják a képek szerepét, a 2012-es Amikor még csak az állatok éltek című kötet szövegei pedig szintén felfoghatók ember és kép kapcsolatának értelmezéseiként. A Magvető Kiadó tavaly, a szerző hatvanadik születésnapjára kiadott kötettel is erre a tematikára reflektál: a Méregben egyetlen Bán-szöveget helyeztek el, ám összetett, álomszerű képi világban, amelyet Forgács Péter hozott létre a Bán család brazíliai életét dokumentáló családi fotókból, felvételekből.

Beilleszthető ebbe a sorba a Lehet lélegezni! is, amelynek már a borítója is több esztétikus, figyelemfelkeltő fényképrészletnél: színes, deformált, anyagukban heterogén formák szabályosan elrendezve egy vizesnek tűnő felületen. A kép Eperjesi Ágnes D. 365 napja című installációjának részlete, amely egy autista fiú mindennapjait mutatja be azokon a tárgyakon keresztül, amelyek D.-nek a megnyugvást, a világhoz való kapcsolódást jelentik. Ezek a színes, kézzel kivájt szappanok egyszerre mutatják a morzsolódó idő szakadozottságát és monotóniáját. Bán Zsófia kötetének címadó darabja (amelyet az alkotónak, Eperjesi Ágnesnek ajánl) ennek a képnek ad narratívát. Egy autista kisfiú életének néhány jelenetét olvassuk (itt majdnem azt írtam: látjuk) a novellában, amely finoman, érzékenyen reflektál nemcsak a betegség okozta nehézségekre, de a vidéki, magyarországi mikrokörnyezetre is. A címadó darab egyfajta értelmezési keretet is kínál: a kötetben szereplő legtöbb szöveg konkrét (fény)képre, filmfelvételre, festményre reflektál, sokszor egy valamilyen szempontból kisebbségnek számító csoport vagy annak képviselője nézőpontjából. Az első novella, A nap aktív vidéke például a Magyarországra érkező menekültek életéből villant fel epizódot, de hangot kapnak a gyerekek (A torta), az idősek (Mint a fák), a prostituáltak (Victoria’s Secret), az értelmi fogyatékosok (A Voyager-aranylemez), sőt a magát kiszolgáltatottnak érző tanár is (Helyszínelés).

A szövegeket ihlető képek közül több szerepel is a kötetben, nem egészen világos azonban, milyen koncepció szerint válogatták ki őket. A kötet voltaképpen két szöveghez rendel képeket. Az egyik a Szinte jó című, amely François Reichelt, a Repülő Szabó történetét meséli el. Pontosabban a róla fennmaradt mozgóképfelvételt írja le/meg, helyenként szinte forgatókönyvszerűen. A szöveg szaggatottságával érzékletesen adja vissza az 1912-es felvétel mára kissé abszurd, burleszk jellegű akadozását, elmosódottságát, ráadásul úgy, hogy közben tökéletesen kirajzolódik a képtelen tett mögött meghúzódó örök emberi vágy a hübrisz elkövetésére (Reichelt, hogy kipróbálja saját fejlesztésű ejtőernyőjét, levetette magát az Eiffel-toronyról – a kísérletet nagy médiafigyelem övezte, így készült felvétel is a tragikus kimenetelű esetről).

A másik fotókkal illusztrált elbeszélés az Hotel de L’univers, a kötet záródarabja, amelyben a képek szerves részei a szövegnek: nemcsak külön oldalakon találunk fotókat, de a sorok közé szerkesztve is. A történet előtérben zajló szála szerint egy kutatócsoport egy fényképet vizsgál, amelyen a feltételezések szerint Arthur Rimbaud is szerepel. A szövegben megjelenő képek összhangban vannak a női főszereplő gondolatmenetével: van, hogy az egész képet látjuk, de más oldalakon kinagyított, közelített részleteket vehetünk alaposan szemügyre az elbeszélővel együtt.

Különös, hogy a kötetben szereplő többi, kifejezetten kép(ek)re reflektáló szöveghez nem kapunk illusztrációkat – noha a két említett példához hasonlóan azokban is működhetnének a vizuális elemek. Ugyanakkor ez talán mégsem baj, mivel a szövegek így is kicsit ziláltnak tűnhetnek.

Nehéz eldönteni, hogy mennyire kerek a Lehet lélegezni! Sok szempontból széttartó, néha már-már bosszantóan zaklatott a szövegek sorrendje, mégis találni olyan szálakat, amelyek finom hálóként egybefogják az egészet. Ilyen a levegő – címben is megjelenő – motívuma: fel-felbukkan az elbeszélésekben, mindig máshogy, mégis egyfajta ritmust, lüktetést adva a kötetnek. A szereplők hol kapkodják, hol mélyen beszívják, hol szinte szakítják, átszelik. Ugyanígy nyomon követhető a tenger jelenléte a szövegekben: sokban ott morajlik, zúg a háttérben, máshol jelentősebb szerepet kap, a legtöbbször a vágyakozás, az emlékezés szimbólumaként.

A kötetben néhol zavaró túlzásokat vagy inkább közhelyeket találunk: ilyen a Dögluk című elbeszélésben a feleség alakja, aki mindenáron egy karibi társasutazást akar kiverni a férjéből karácsonyra, vagy a Victoria’s Secret című szövegben megjelenő Roxána nevű prostituált, aki Svájcból tér haza mellnagyobbító műtétet csináltatni.

A történetekben közös vonásként érzékelhető a nyelvnek való kiszolgáltatottság tematizálása is. A szereplők több novellában valamilyen nyelvi korlátba ütköznek: az anyanyelv és az idegen nyelv különbségeibe, az érzelmek, érzések megfogalmazásának lehetetlenségébe, a beszédképesség elvesztésébe, a teljes némaságba. Talán itt érhető tetten a kötetnek az a nehezen megfogható, kissé (ön)ellentmondásos, különös vonása, hogy minden töredezettsége ellenére hordoz valami nyugodt, bölcs mélységet. A nyelvvel sokszor csak nehezen vagy egyáltalán nem boldoguló szereplők valahogy mégis mindig utat találnak egymáshoz. Legtöbbször az anyanyelv, a magyar nyelv segítségével, ami mint egy „titkos nyelv” (Kocsonyadolog) áthidalja a lehetetlennek tűnő szakadékokat is. A kötet talán legszebb darabja, A Voyager-aranylemez is egy némaság megtörését meséli el. A főszereplő, Lojzi gyerekkori szerelmének értelmi fogyatékos húga teljesen magába zárkózik felnőttkorára, szinte egy szót sem beszél már. Amikor Lojzi évekkel később újra találkozik az értelmileg visszamaradott nővel, a Voyager-aranylemez replikáját ajándékozza neki. A lapba vésett jelek érintésével egyszerre törnek fel a nőben a múlt emlékei, amelyek szavak formájában hasítják fel évek óta bezárult világát. Ennek a novellának a zárásához többször visszatér az olvasó, mert valahogy olyan ereje van, hogy nehéz tőle szabadulni.

Bán Zsófiát mindig a részletek érdeklik. Töredékekből, villanásnyi képekből, emlékfoszlányokból építkeznek a szövegei, amelyek legtöbbször sérült, különös, szűkített nézőpontból tárulnak az olvasó elé, ezzel egyszerre megnehezítve és izgalmassá téve az olvasást. A Lehet lélegezni! tizenkilenc elbeszélése semmilyen szempontból sem egységes, valószínűtlen, hogy valaki az összeset ugyanúgy szeresse. Mégis érdemes egyben, egyszerre végigolvasni, mert szinte minden szövegben találhatunk emlékezetes részletet.

(Fotó: Ekko von Schwichow)

2018-10-06 10:00:00