Súlyos szabálytalanság

Kőszeghy László

Mán-Várhegyi Réka Mágneshegye érzékeny, tanárias póztól mentes kísérlet égetően fontos problémák feltárására „a rosszindulattal vegyes rosszkedv országában”. Kőszeghy László recenziója.

Mán-Várhegyi Réka nagyot merít első regényével. A történet Johnnak, a New York-i művésznek a lakásán tartott jógaórától a békásmegyeri fiatalok skinhead-mozgalmán át a magyar társadalomtudósok belterjes közegének bemutatásáig ível, miközben számos releváns kérdést vet föl a társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatban. A Mágneshegy a szociografikus elemeket időnként szellemek fölbukkanásával vagy éppen már-már kafkai álomjelenettel vegyíti. Ám e tartalmi telítettségből eredő súly nem húzza le a művet, ellenkezőleg: nagyszerű formai megoldásokkal társítva izgalmassá teszi.

A szerző beemeli regényébe első, Boldogtalanság az Auróra-telepen (PRAE.HU – József Attila Kör, Budapest, 2014) című novelláskötetének több részletét. Mindenekelőtt a címadó novella szereplőit és alapmotívumait fedezhetjük föl: értelmiségi buli, szociológusszerelem, a magyar vidék és Budapest, valamint New York közötti különbségek. Ráismerhetünk továbbá más novellák emlékezetes jeleneteire is, feltűnik például a lányt derekánál fogva fölemelő („Ezt tényleg muszáj látnod”), majd mellét fogdosó férfi, elhangzik a súlyos mondat, amelyet a Két puha pofon című novellában „az undorító Tüskés Zsolt” mond sóhajtva: „Miért nem öltözöl legalább egy kicsit nőiesebben?” – ezt a Mágneshegy egyik főszereplője álmában hallja. Noha, érthető módon, a majdnem négyszáz oldalas regény szövege talán nem olyan egyenletesre csiszolt, ritmusa nem olyan kimért, mint a Boldogtalanság az Auróra-telepen néhányoldalas novelláié, a Mágneshegy alapvetően a Mán-Várhegyitől megszokott, pazar, retorikai eszközökben – ismétlések, felsorolások – bővelkedő mondatokból építkezik (bár akad egy-két – számomra – szokatlan neologizmus).

Két elbeszélésmód váltakozik a regényben: a fiatal szociológushallgató, Réka perspektívájából, egyes szám első személyben elmesélt fejezetek mellett a könyv nagyobb részét a szereplők veséjébe látó, harmadik személyű narrátor beszéli el. Ugyanakkor a kétféle narráció nem áll igazán távol egymástól: a külső és belső nézőpont nem határolódik el élesen. Talán erre utal a regényírással próbálkozó, az elbeszélés nehézségeivel küzdő Réka mondata: „Állandóan megakadok azon – mondom némi gondolkodás után –, hogy első vagy harmadik személyben írjam”. Réka gyakran olyan pontosan írja le saját viselkedését, mintha kívülről figyelné önmagát. Csupán attól kezdve tanúsít élénk érdeklődést Bogdán Tamás iránt, amikor megtudja, valójában milyen pozíciót foglal el a férfi az egyetemi hierarchiában. Előtte nem tartja többnek „egy zömök fickó”-nál, rajzfilmfigurához hasonlítja, ám utána: „felfogom, hogy ki ő, a gnóm, akinek eddig láttam, egyszeriben eltűnik, alakja megnyúlik, arca karakteresebbé válik, az egész megjelenése valahogy frappáns lesz. […] Nem én döntöttem így, nem én akarom kihúzni magam, nem én akarok csillogó szemmel erre a férfira nézni, erre az adjunktusra, aki éppen hozzám beszél”. Később még behatóbban elemzi saját szerepét: „Tudom, hogy Bogdán nem lenne ennyire vonzó számomra, ha nem lenne egyetemi oktató. Erre nem vagyok büszke. Tudatában vagyok annak is, hogy én passzív vagyok, és a kapcsolatunkat az ő szándékai határozzák meg.” A mindentudó harmadik személyű elbeszélő hangja rendre egybeolvad az adott szereplő kimondott vagy ki nem mondott szavaival: „Ez a Bogdán Tamás pontosan ez a típus volt, Enikő legalábbis ennek látta, és íme, így negyven táján ő is nagyfiúsította magát, termetre megmackósodott, halántéka elegánsan deres, és még csak nem is szociológus, hanem antropológus, mégis mikor váltott szakterületet, talán az antropológiát is elvégezte?”

Bár a szereplők önreflexiója, illetve a művet átszövő alapos pszichológiai és szociológiai megfigyelések esetleg magukban hordozhatják a didaxis veszélyét, a Mágneshegy esetében erről szó sincs. A szereplők nem fekete-fehérek, nincsenek egyértelműen jók vagy rosszak, kizárólag elnyomók és elnyomottak stb. A regény úgy szólaltat meg különböző társadalmi rétegeket és mutatja be az általuk preferált világmagyarázatokat – a társadalomtudósok racionális nézőpontjától az ezoterikán át a politikai összeesküvés-elméletekig –, úgy világít rá a patriarchátust fenntartó mechanizmusokra és az egyenlőtlenségek újratermelésére, hogy nem akarja olvasóját rögtön megnevelni. Félreértés ne essék: ez távolról sem jelenti azt, hogy a Mágneshegyből ne lehetne rengeteget tanulni. Aligha véletlen, hogy milyen híres nevek bukkannak föl: Pierre Bourdieu, Zygmunt Bauman, Woody Allen. Azt is mondhatnám, Mán-Várhegyi áthelyezi – mutatis mutandis – a Woody Allen-filmekből ismert, iszogatós-beszélgetős összejöveteleket egy Zygmunt Bauman-i, ambivalens, posztmodern világ Budapestjére, és az interakciókat a társadalmi megkülönböztetés módjaira érzékeny, bourdieu-i tekintettel figyeli.

Nagyon szerettem a Mágneshegy szabálytalanságát – amely nem tévesztendő össze a formátlansággal. Bár a mű minden fejezet elején eligazít a kronológiát illetően, folyamatosan ugrál az időben – a történetek 1999 és 2002 között játszódnak –, nem könnyű tehát követni, hol járunk éppen az események időrendjében. A regényben nem minden kerül a helyére, maradnak elvarratlan szálak, beteljesületlen vágyak – a történet több szempontból sem felel meg elvárásainknak. A moly.hu egyik értékelője írja: „ezt nem lehet megcsinálni az olvasóval”. Ám a szereplők mégis eljutnak valahonnan valahová. A szerző felforgató gesztusa rávilágít: megszokott narratíváink csupán konstrukciók, amelyek könnyen kikezdhetők. Azt pedig az Auróra-könyvből már megtanultuk, hogy Mán-Várhegyi remekül tud lezárni – novellát, regényfejezetet vagy akár egy egész művet.

A szereplőknek óriási igényük van arra, hogy beszélhessenek: „Regina tudja magáról, hogy ilyenkor nem bírja abbahagyni. Dől belőle a szó”, vagy: „Hogy a fenébe történhetett, hogy ott a kabátok és kardigánok között még fél órát beszélt?” Először csak egy-két percnek indult…”. Hogy ne a tévére kelljen nézniük, miközben egymáshoz szólnak. Hogy fennhangon kimondhassák, amit gondolnak, amikor már nem bírják tovább a felgyülemlett feszültséget: „Úgy nézek ki, mint egy férfi, mondja hangosan”. E könyv mindenekelőtt nagyszerűen megírt irodalom. Ezen túl: érzékeny, tanárias póztól mentes kísérlet égetően fontos problémák feltárására „a rosszindulattal vegyes rosszkedv országában”.

(Fotó: Valuska Gábor)

2018-09-04 15:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs