„Talált hajszálak nélkül, semerre”

Horváth Éva

Wirth Imre kötete tagadva épül, mimetikus aktusok skáláin játszik, pszeudo-lírát hozva létre. Horváth Éva recenziója.

Horváth Éva írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A Scolar Kiadó L!ve sorozatában újabb értékes könyv jelent meg, amelynek legfőbb tétje a posztmodern emlékezettel függ össze, illetve izgalmas szubjektum-konstrukciók nézőpontjain keresztül idézi meg a nemzet, az irodalom és az egyén történetét.

Szó szerint egy hajszálon múlik, hogy sikerül-e az emléktöredékek között felfedezni az összekötő hidat, amihez az út a kötetet működtető poétikák megértésén keresztül válik lehetővé. Az egyszerű, de mégis sokat sejtető könyvborítót megpillantva azonnal elgondolható volna egy párhuzam El Kazovszkij vándorállatával, amely a vágy, illetve a szubjektum leképeződése a képzőművész munkáiban. Ez a motívum, ahogy Kazovszkij megjelöli, tulajdonképpen a farkas/sakál ősökkel rendelkező megszelídített kutya. A borítón valójában egy földbe fúródó léghajó sziluettje látható, amely utalás lehet a kötet egyik versére is (A zeppelin). Mindez persze nem veti el a kazovszkiji metafora játékba hozhatóságát.

A ciklusok előtt álló vezérvers (Hogy eltörött) Adyt írja át a jelenbe, erőteljes hangot üt meg, mely a kötet többnyire nyugatos hagyományokhoz visszanyúló jellegét is kidomborítja: „Fut velem a rossz beszéd, / ki felnőtt, mind elveszett, / teljes csönd és lárma lett, / jajszó rohad szerteszét.” Ez a gesztus újra is értékeli az Ady-sorokat, kiélezettebbé, visszavonhatatlanná teszi őket. Ami a Komp-ország poétájánál „félig mély csönd és félig lárma” (Kocsi-út az éjszakában), az itt kiteljesedni látszik, elérve maximumát. A Mi ez a nyár ciklusának első verse, mely egyben a kötet címadója programként, ars poeticaként nyújt instrukciót a kötet olvasásához: „csak vigyázz, itt minden sejtelem”, vagy „A számot ne tárcsázd, forma sincs, / vagy van, csak titkos, mint az élet”.

A lírai én minden kétséget kizárva leszögezi, hogy a rejtélyes állat „él még, és szendereg sőt egészségesen beteg”. Titkokat kell tehát realizálni, életes, szöveges titkokat, a felejtés útvesztőit. Az első ciklus szép vallomással folytatódik a hovatartozásról, amelybe a szerző a rakparti zsidó-kivégzések implicit megjelenítésén túl a József Attila-i Dunát is bekapcsolja áramába, így még erősebbé téve a vallomásos jelleget: „hallom a fülrepesztő csendet, / mint úszó dinnyehéj feletted”.

A fentebb már említett A zeppelin című szövegben megidéződik Edgar Allan Poe és a Balloon-Hoax, valamint Anni, aki Babits Mihály fordítói-közvetítői munkájával válhatott ismertté a magyar olvasók körében.

Ezután több verset is összeköt, egybefűz a haj, hajszál metafora. „ELINDUL VÉGÜL, mintha lehetne, / talált hajszálak nélkül, semerre, / szófésűje sincs már, de ha volt is, / még emlékszárnyalásból szerezte”. A töredékessége folytán kissé nehezen követhető képsor rekonstruálva tehát: valaki elindul, ráadásul végül, tehát hosszas el nem indulás után, holott valójában nem lehet elindulni, csak mintha (az elindulás imitációja), amely le is lepleződik abban, hogy semerre, valamint talált hajszálak és szófésű nélkül. Talán érdemes inkább arra koncentrálni, hogy mi az, ami van: emlékszárnyalás és szándék az elindulásra. Mintha organikus körforgása lenne itt az emlékezetnek, amelyben a szubjektum úgy tesz, mint aki éppen a nem találás által talál meg valamit. A feltételesség folytatódik az El kéne menni című szövegben: „hogy belődd, amit nem is lehetne” „viszel a hajadban magaddal, / és szétszórsz a kopott üléseken, / s hulló hajszálak vitorláznak át / a fájdalmas, nagy semmiségeken”. A hajszál mint médium jelenik meg, amely a biológiai információkat archiválja és továbbítja az emberről, amelyre az emlékezet maga ilyen pontossággal nem képes. A poétika szintjén megfogalmazva: a vers is más szövegek emlékét hordozza, szövi tovább, helyezi új kontextusokba. Más szöveg emlékét hordozza az Altatóként fénylik című vers is, amelyben a lírai ént Kosztolányi Dezsőként ismerjük fel, aki Édes Anna című regényének szereplőit is megidézi. A szerző tehát megteremti (imitálja) szövegében Kosztolányit mint szubjektumot, aki pedig az általa létrehozott szubjektumokkal látszik kapcsolódni.

A kötet második témaköre három történelmi esemény köré szerveződik. Az első Martinovics Ignác köré épül, amelyben Arany János technikáira emlékeztető, deformált allegória vagy allegória-roncs képződik meg a háttérben: „de a hárs, a gesztenye, az öregebb fák a / parkban már magukban / szőtték tovább a mondhatatlant.” A ciklus mindhárom szövege utal rá, hogy a történelem nem más, mint a tér felosztása, vagy ahol az idő átmetszi a teret: „a szaporodó papírlapok lassan / térképpé alakultak át” (Az a fekete ruhás pap); „penész rajzol / új birodalmakat a tapéta alatt” (Kísértet járja be Európát); „A kastély ablakán betűző napfény / térképek színes zászlócskáin, tört / vonalakon, radírmaszatoláson, / számoszlopokon szaladt át” (A versailles-i Kis-Trianon).

A kötet az Esti illetve a Hajnali ciklusaival átlép az egyén lehetőségeinek világába. A hatvanas évektől indítva egy nemzedéki olvasatra is felhívja a figyelmet. Sajó Lászlónak ajánlja Hány feles című versét, ahol a befejezettség, a megszilárdulás, a véghez való közeledés aspektusait idézi meg, valamint felveti azt is, hogy meddig folytatható a közös hallgatás. A sírásig terjedő sávban című versben az egymásba szövődés képei jelennek meg, a gyermek megszólaló hangján, ahol a medialitás, az átíródás, a bejegyzések a test szintjén realizálódnak, megadva az élet, a továbbélés, a továbbítás funkcióit, feltételeit.

Ezután megelevenedik a doppelgänger-Ady a Szajna partján, ahol a „SZÖVEGTÁJ buckái gödrök”, és felmerül a kötet egyik fontos kérdése: mi köti össze az emlékeket? Mi fonja egybe az identitást? Ha maga az összekötő anyag, ha maga a fonál, vagy – ahogy Wirth fogalmaz – a két part közti híd felidézése is kétséges. Vagyis: a felidézés technikájának felidézése is probléma, nem csak az emlékek ilyen-olyan pillanatnyi feldolgozása. Az Itt járt című versben merész intertextuális háló épül, amelyben egymásba szövődik Ady ősze (Párisban járt az Ősz) Arany Őszikéivel (A tölgyek alatt), amely Swinburne-allúziót (Tenger és alkonyég között) is tartalmaz, szinte kölcsönhatásban, együtt lélegeztetve az Ady-verssel. A szerző ezen erővonalak mentén alkotja meg a lírai ént, a perspektívák, nézőpontok váltakoztatásával maximálisra tágítva az értelmezés határait, mintegy kaleidoszkópszerűen: „szabadul a ruhától, kibújsz, minden szakad, / szétesik, fekszünk a szőnyegen”. A vers zárlatában visszatér a híd-metafora, illetve a rágcsálás, amely az idő fogyását jellemezte már A sírásig terjedő sávban is: „szövet szövethez simult, és a véráram / bugyogva sodorta / magával a rágcsálást a szíve felé”. Itt pedig: „csak én tudom, átsétálok a hídon, / belerág az idő”.

A továbbiakban a test mint felejtés tematikája válik hangsúlyossá: „a halál nélkül semmilyen közlés sem lehetséges”, a „HOLT TÉR ez is” felütésű, Kemény Istvánnak ajánlott versben pedig azt olvassuk, „kéznyomunk / letörli a hallgatás”. A következő versekben is a nézőpontok gazdagsága jellemző: a gyermek szemszögéből a szülők, majd a szülő szemszögéből a gyermek (mintha e kettő szerep helyenként egybemosódna az énben), a kapcsolatok, az otthon(talanság). Megjelennek az állatok, az állatmetaforák: morgás/dorombolás, kutya/macska, vonyítás/nyávogás. A kötetcímbeli rejtélyes állat tehát háziasított, domesztikált entitás, amely engedelmeskedik a gazdájának. Nem kizárt, hogy analógiája a civilizált embernek, akit az „istene” irányít. „ANYA SZERINT az állatok / tehetnek mindenről”.

A versnyelv nem törekszik artisztikusságra: hol elnagyolt, hol töredékes vagy roncsolt megoldásokkal esetlegességet, esendőséget imitálva dolgozik, amely felerősíti a véletlenszerűséget, izgalmassá, spontánná téve ezt a nagyon is kiérlelt posztmodern lírát.

(Fotó: Rimanóczy Andrea)

2018-07-16 08:00:00
http://bit.ly/np_arbormundi