Bajos történet

Mohácsi Balázs

Ez a kitartó, hol tényfeltárásba, hol vallomásba oltott önvizsgálat merengés a sorson, a léten, a boldogságon, a megváltáson. Mohácsi Balázs írása Szilasi László legújabb regényéről.

Mohácsi Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Könyvhétre jelent meg Szilasi László negyedik regénye, a Luther kutyái. Egy ideje keresem rá a megfelelő jelzőket: már olvasás közben elkezdtem, miközben próbáltam mesélni róla a barátaimnak, de a végére érve sem találtam meg őket. Mindenféleképpen óvakodnék a teljesen pozitív jelzőktől – mármint úgy érzem, óvakodnom kell (vagy illik) –, hiszen mégiscsak a szerző betegségéről, agydaganatáról, műtétjéről, lábadozásáról, utókezeléséről meg nagyjából a magánéletéről van szó. Mármint arról, amit mindebből megírt. (Talán nem érdemes különösebben szöszölni azzal, hogy azonosnak tekinthető-e a szerzői és az elbeszélői én: lehetett tudni Szilasi betegségéről és a Margó Fesztivál kötetbemutatóján sem finomkodott e tekintetben a szerző és Németh Gábor.)

Szóval ne azt mondjam erre a regényre, hogy jó – miközben nagyon jó, különböző elbeszélésmódokkal tagolt, precízen és izgalmasan felépített regényről van szó. Van tizenkét főfejezet, illetve egy rövid előszó és egy zárlat, a főfejezeteknek pedig vannak alfejezetei, amelyek valamilyen (nem mindig rögtön érthető) módon párbeszédben állnak a főfejezettel – ezek jellemzően eredetileg nem regényrészletnek születtek (legalábbis nem akként lettek publikálva), így például a Sértődékeny diszpécser című népszabadságos tárca vagy a Jelenkorban önálló novellaként megjelent Palavas flamingói. A könyv elején a négyfejezetnyi Utólagos értesülésekben E/3-as elbeszélésből értesülünk arról, hogy FS, HB, EE és SV miként emlékezik vissza a később az elbeszélőként felismert beteg férfi 2015. február 10-i egyetemi órán („kedd esti régi magyaros szeánszon”) történt epilepsziás rohamára, előzményeire és következményeire, a mentők kiérkezésére és a kórházba szállításra stb. Ezek a részek kifejezetten nyomozásra hasonlítanak, amiként Szilasi az előszóban megírta és nyilatkozta is, hogy az eszméletvesztése és részleges amnéziája miatt a kiesett mintegy 48 óra nyomába eredt, és tulajdonképpen meginterjúvolta a jelenlévőket. Krimi nincs: „vallomásaik” meglehetősen egybevágnak, kiegészítik egymást. A többi (fő)fejezetben nagyjából lineárisan haladunk végig a beteg műtétjén, majd onkológiai kezelésén, gyógyulásán és magánéleti manőverein – ezt a folyamatot tagolják a más-más modalitásban, némelykor erősen stilizálva megírt családi és privát történetekként és emlékekként olvasható szövegbetétek.

Azt se mondjam, hogy felemelő, miközben a történet egyes momentumai baráti és családi szeretetről és segítségről, önismereti kételyekről és fordulatokról, vallásosságról, metafizikáról, az élet és a sors átértékeléséről tudósítanak, sőt, még egyfajta happy end is van. Érdekes volt ugyanakkor, hogy a Margón Németh és Szilasi hangsúlyos problémaként foglalkoztak az elbeszélő irodalomhoz fűződő viszonyával: a kreativitás és az olvasás örömének elvesztésével. Olvasás közben ez nem tűnt ennyire kardinálisnak: a tumor ugyan valóban az agy kreativitásért (meg néhány jóval fontosabb élettani funkcióért) is felelő részén volt, tehát a műtét során valóban kockán forgott a szépírói karrier is, s persze az elbeszélésből kiderül, hogy bizonyos szövegek megírásának emléke vagy a készülőfélben lévő könyv (a 2016-ban mégis megjelent Amíg másokkal voltunk) áttekintésének képessége (legalábbis időlegesen) kihullott az elbeszélő elméjéből. Ugyanakkor az olvasás (örömének) elvesztése, majd később (megváltó?) megtalálása alig-alig jön át egy olyan szövegben, amely kulcspontjain lubickol az irodalomban: például Karinthytól, Kertésztől, Luthertől idéz, Esterházyt játékba hozza, Petrire céloz (Wasst és Tormayt előbb okulás gyanánt olvassa és emlegeti, majd a trauma után félredobja, mondván, túl rövid az élet ahhoz, hogy a legjobbakon, a klasszikusokon kívül mást is olvassunk) stb.

Az FS-től szerzett utólagos értesülések kerülnek talán a legközelebb ahhoz, hogy elhiggyem, változás állt be az irodalom státuszában. „Fogók a testet, és amely kétfelé eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mellyét tartottam. Bethlen Miklós írása is az eszébe jutott. Zrínyi Miklós melle és feje. A tehetetlenség. Így formálja az érzékelést az irodalom, egész a felismerhetetlenségig. FS undorodott a munkájától, határozottan undorodott. Ezt a mondatot gondolta akkor, de talán ezt is olvasta valahol. Ott volt az ölében, nézte, nézte, de alig-alig látta a beteg férfi testét.” Hasonló véleményt később a lábadozó elbeszélő is megfogalmaz. Ám a regény vége felé, a Kassa, távoli svéd kisváros alfejezetben (a 2013. szeptemberi Tiszatájban jelent meg novellaként), amikor Astrid Lindgren ifjúsági krimije apropóján az elbeszélő elárulja, hogy képzeletében a gyerekkori olvasmányélménye egy családi Kassa-élményre montírozódott rá (alighanem maradandóan), az irodalom és a valóságérzékelés kölcsönhatása nem válik problémává, sőt természetesnek tűnik – ami jelentheti azt is, hogy a regény végére visszaáll a korábbi állapot, de egyszerűen abból is fakadhat, hogy a szövegbetét a trauma előtt íródott.

Azt se mondjam, hogy tragikomikus, miközben bizonyos momentumok egészen tragikomikusan vannak megjelenítve. Maradok még FS meglehetősen tragikomikus figurájánál. Tragikus, hiszen a beteg, görcsben rángó, maga alá piszkító férfit dajkálja az ölében, majd próbálja stabil oldalfekvésbe helyezni, ám komikus is, mivel mindennek az elbeszélése – jó bölcsészhez híven – artisztikus, cizellált, kulturális utalásokkal teli (hogy azt ne mondjam, terhelt), vagyis túlcsavart és überreflektált, ami azt is jelenti, hogy elkalandozó, fókuszvesztő, ami egyszersmind önironikus is – ami pedig, láttuk a fenti idézetben: önmaga dugájába dől.

Apropó magunk alá piszkítás: alig járunk a huszadik oldalnál, amikor a 2.1-es alfejezet/szövegbetét, a Bizonyos argumentumok kezdetét veszi (megjelent a Beszélő 2009. november–decemberi lapszámában), ami, nos, zavarba ejtően mulatságos számba vétele annak, hogy az elbeszélő (aki bizonyos elméleti megfontolások alapján nem szükségszerűen egyezik meg a főfejezetek elbeszélőjével, pláne nem a szerzővel, ugyanakkor nemcsak itt, de az egész regényben vannak arra utaló jelek, hogy mégis) hogyan, hol és mikor piszkította össze magát római nyaraláson vagy újvidéki konferencia-előadás előtt percekkel (stb.) – és ennek nincs köze semmilyen betegséghez, annál inkább a reggelire evett szilvához vagy az elméretezett fingáshoz. Sajnos nem lehet kibírni nevetés nélkül, noha az ember próbálja magát türtőztetni. Szerencsére nem lehet kibírni nevetés nélkül: történik itt ugyanis valamifajta feloldozás, rögtön a könyv elején, ami után könnyebb a betegségről és a műtétről és a kezelésről olvasni. Ezzel szemben egyáltalán nem oldoz fel, amikor a diagnózis „lazázó” közmagyarra fordítását kapjuk: „Édes öregem. Azt hiszem, rosszindulatú lehet az agyi elváltozásod. Rosszindulatú, de ha szerencsénk van, akkor azok közül a legjobb indulatú. Jól reagál a sugárzásra, jól reagál a kemóra, jól reagál a legújabb molekuláris cuccokra. Mindenre jól reagál. Vagy legföljebb majd megműtelek még egyszer.” Itt nem érezni például a Hasnyálmirigynaplót belengő onkológiai derűt, valószínűleg cél sem volt. De ettől függetlenül vagy ezzel együtt a Luther kutyáiban is szép az élet – néha –, vagy valami hasonló.

Olyanokat se mondjak, hogy erős vagy kemény, mert igazából semmit nem jelentenek. A meghökkentő kevés, a lehengerlő egészen más, a megrendítő túl választékos, de a letaglózó se jó szó, mert az már túl negatív, nem férnek bele a családi és a szerelmes szép részek, a vicces epizódok. Mégis erősek, kemények, letaglózók (és szépek is) például a műtéthez kötődő vizionárius részletek, ahogyan általában is a testhez kapcsolódó történések, érzékletek, miegyebek megírásában feszülnek a legkomolyabb nyelvi energiák (míg másutt a legszikárabb objektivitásig, sőt, a félig latin bikkfanyelven írt orvosi látleletek beidézéséig is elmerészkedik a szerző és a szöveg). A hetedik, Műtét: alatta fejezetben olvassuk: „Az anyag [miután a beteg kapott egy Xanaxot, a műtét alatt morfiumot is adnak neki – MB] úgy hatott a limbikus rendszeremre, mint amikor az anyám a gyermekorvos után a jaminai játszótéren meghintáztatott. Katonai zöld fémtárgyak. Túlságosan meredek libikóka. Gyilkos körhinta. És a végtelen öröm. Hiánytalan volt a boldogságom”. A következő, Műtét: utána címűben pedig ezt: „Felnyitották a koponyámat. Hatalmas megrázkódtatás. A homlokom bal oldalán keletkezett egy kör. A bőr látszólag háborítatlanul borítja, de alatta olyan a csont, mintha valaki rajta felejtett volna egy fémből készült, jéghideg csészealjat”.

Karinthy az Utazás a koponyám körül előszavában „bajos történet”-nek nevezi a sajátját, amelyben „az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg”. Bajos történet, ami mindenkivel megtörténhet, maradjunk talán ebben. Ez, azt hiszem, nagyjából Szilasi regényére is igaz, és mint ilyen, közérdeklődésre tarthat számot. És azt még nem is említettem, ahogyan a családtörténetben megcsillan az ország és Kelet-Közép-Európa történelme, vagy ahogy egy-egy célzás telibe találja az egészségügyben is uralkodó protekciórendet. És azt is csak érintettem legfeljebb, hogy ez a kitartó, hol tényfeltárásba, hol vallomásba oltott önvizsgálat merengés a sorson, a léten, a boldogságon, a megváltáson.

Maradandó olvasmányélmény lesz.

(Fotó: Sóki Tamás)

2018-06-28 07:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs