Öngyilkosok, vízbefúltak, tévelygők

Vilmos Eszter

Tudósítás a POSzT három előadásáról, a Hedda Gablerről, a Migránsoookról és a Berlin, Alexanderplatzról. Vilmos Eszter írása.

Vilmos Eszter írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Mintha csendesebben, észrevétlenebbül történt volna minden, mint szokott, kevesebb helyszín, kevesebb OFF-program, kevesebb jegy nélküli sorbanálló. Ám minden fanyalgás ellenére elmondhatjuk: a versenyprogram igazán igényesre sikerült. A változatos, sok helyről jött előadások többségének központi témája a kiszolgáltatottság, a fullasztó környezetbe zártság és a cselekvésképtelenség volt.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának kompakt és kíméletlen Hedda Gablerével sem volt ez másképp. Keresztes Attila rendezésében az émelyítően rózsaszín, olykor Wes Anderson filmjeit idézően geometrikus térben mozognak a fekete-fehér ruhás, elrajzolt karakterű szereplők: a femme fatale Hedda Gabler (Varga Andrea), a szórakozott bölcsész, pizsamában nyusziként ugráló Tesman (Bartha László Zsolt), a porcelánbaba-szerű Thea (Kádár Noémi) és a pillanatokra kijózanodó hipszter Ejlert Lövborg (Kádár L. Gellért). Az egyetlen figura, aki nem teljesen monokróm jelmezt visel, Brack bíró (Bíró József), aki néha idomul az őt körülvevő környezethez, és rózsaszín (vagy felemás) zokniban, tütüben vagy rózsaszín-kék biciklin tűnik fel, hangsúlyozva ezzel dörgölőzésbe hajló alkalmazkodóképességét. Az emlékezetes díszlet Szőke Zsuzsi, a jelmez Bianca Imelda Jeremias munkája. A falon olykor Gabler tábornok fotója helyett feltűnik Ibsen változó színekben pompázó portréja. Őt bámulja megbabonázva Hedda, és ő mosolyodik el alig láthatóan, miután a fiatalasszony főbe lövi magát.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása

A színpadi megjelenés már önmagában bravúrosan érzékelteti a szereplők közti kiazmatikus viszonyt: Hedda teljesen sötét ruházata nem újdonsült férje, Jörgen jelmezéhez, hanem a talpig feketében megjelenő titkos szerelméhez, a polgári rendben szintén otthonra nem lelő Lövborghoz idomul, akivel még egymáshoz passzoló tetoválásuk is van, a darab végén pedig egymás után vesztik életüket. Ekkor tűnik fel, hogy Thea fekete-fehér, iskolai ünneplőt idéző ruhája szinte pontos mása, női változata Jörgen Tesman viseletének, s az előadás utolsó részében egymásra is találnak, önként alárendelve magukat a halott Lövborg munkája rekonstruálásának. Onnantól majdhogynem teljesen egyszerre mozog a két szemüveges, jámbor, világos, bozontos hajú, szerethető, ám a többiekhez képest végtelenül unalmasnak beállított figura.

*

A szintén erdélyi Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk (a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháztól) sem volt kevésbé kegyetlen; sőt, Zakariás Zalán rendezése a POSzT egyik legnyomasztóbb produkciója lett. A román–francia Matei Vișniec darabjából készült előadás az Európába vágyó menekültek viszontagságairól, a belőlük (mindkét oldalon) hasznot húzók módszereiről és a nyugati társadalom visszásságairól szól. Európa itt szextől túlfűtött, a kapitalizmusban ízléstelenül dőzsölő, a műanyagszemétből ki sem látszó, populista, pszichedelikus disztópia; egyáltalán nem a megnyugvás vagy révbe érés helye a távoli országokból érkezők számára.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadása

Az előadás látványos és erőteljes gesztussal indít: a nézőtér és a színtér helyet cserél, tehát mi, befogadók vagyunk a színpadon. A három széksornyi tér hol bárka, melyen a nézők tömege mind Európába áthajózni kívánó migráns, hol szülői értekezletnek helyet adó terem, ahol „minket” próbál győzködni két bohócruhába öltözött szereplő, hogy pusztán pár ezer euró fejében bízzuk rájuk gyermekeinket, akiket ők átcsempésznek Európába, és – mint köztudott – a gyerekeket nem küldik vissza oda, ahonnan jöttek. Mint egy másik jelenetből kiderül, a kicsik nagy része el sem jut odáig, hogy bármiféle hatósággal szembenézzen, mert már – az olcsón beszerzett, hamisítvány mentőmellények miatt – a hajóút során vízbe fullad. A darab az egész kortárs migrációs folyamat olyan szereplőit szólaltatja meg, akiknek a tevékenysége egyáltalán nem jut el a köztudatig. Valószínűleg magunktól nem gondolnánk arra, milyenek a hétköznapjai annak a part menti falucskában élő munkásnak, aki reggeltől estig a közelben vízbefúltakat gyűjti be és temeti el. Ebben a jelenetben láthatunk ruhahalmokat, melyeket a sok halott hagyott hátra, illetve végtelen játékkupacot, amely a megfulladt gyerekekhez tartozott. Ezek láttán óhatatlanul is párhuzamot vonunk az auschwitzi haláltábor helyén kiállított haj- és szemüveghalmokkal.

A nézők interaktív bevonása mindig kényes színházi gesztus. Ebben az előadásban nem csupán kikacsintottak a közönségre, de többször a jelenet elengedhetetlen részévé váltunk. Ilyen volt, mikor a széksorok közé ültek a mentőmellényes színészek, és mint kiderült, mindannyian egy hajón voltunk, amelynek túlléptük a maximális befogadó létszámát. A feszültség abból származik, hogy az embercsempészt játszó színész (Barabás Árpád) elénk áll, és közli, hogy vannak olyanok a fedélzeten, akik nem fizettek azért, hogy itt legyenek, és ezzel mindannyiunk életét veszélyeztetik. Többször felszólítja a nem fizetőket, hogy azonnal hagyják el a bárkát (tehát ugorjanak a tengerbe). A POSzT-os előadás során két néző úgy döntött, magára veszi a felelősséget. A rendezés nemigen volt felkészülve arra, hogy a megszólított nézők valóban megszólítva érzik magukat, és engedelmeskednek a sokadjára elhangzó parancsnak. Egyikük, miután egy ideig magára hagyva kóválygott a színpadon, kisétált a játéktérről, és néhány jelenet múlva visszaült a székébe.

*

Szintén szintátlépésekkel dolgozott a Katona József Színház (másik) előadása, a Berlin, Alexanderplatz. Csakhogy itt nem a közönség és a színészek között volt átjárás, hanem film és színház között. Kovács D. Dániel Döblin-adaptációjának kezdőjelenetében mozivásznat látunk, melyre a húszas évek Berlinjéből vetítenek életképeket. Egy ideig a vászon előtti apró térbe érkeznek színészek, majd egy ponton a főszereplő Franz Biberkopf (Mészáros Béla) átlépi az addig valódi vászonnak tűnő sávot, onnantól kezdve pedig ott látjuk a részben élőszínházi jeleneteket, részben filmként megjelenő flashbackeket. Ezek a gesztusok hangsúlyossá teszik, hogy az előadás pretextusaként nem csupán Alfred Döblin nagyregénye, hanem Fassbinder 1980-as, azonos című filmsorozata is szolgál.

A budapesti Katona József Színház előadása

A produkciót a kifogástalan színészi játék (többek között Keresztes Tamás és Pálos Hanna emlékezetes alakításai) és a remek zene mellett (melyet a Freakin’ Disco együttesnek köszönhetünk) a változatos, invenciózus képi megoldások határozták meg. A változó méretű négyszögekre osztott színtérben a valós időben játszott jelenetek is képernyőn látottaknak tűntek, így harmonikusan együtt tudtak működni a vetítettekkel, melyek nagy részében Franz Biberkopf (Mészáros Béla) előző feleségét, Idát (Borbély Alexandra) látjuk, amint akkurátus-bürokratikus szóhasználattal beszéli el saját halálát. Noha a szöveg és a rendezés egyaránt igyekszik unalmas, jámbor, befolyásolható Jedermannként bemutatni Franzot, hamar kiderül, hogy ő ölte meg az asszonyt, ezután pedig börtöntöltelékké, nácivá, stricivé és gengszterré válik, majd a darab csúcspontján akkori barátnőjét, Miezét (Pálos Hanna) is véresre veri. A Berlin, Alexanderplatz egyik legerősebb gesztusa, hogy mindennek tudatában mégis azon kapja magát a néző (és mint a szakmai beszélgetésből kiderült, a színész is), hogy szimpatizálni, azonosulni kezd szegény Biberkopffal, akivel úgy elbánt az élet.

2018-06-18 17:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs