És a forradalom nem eszi meg többé gyermekeit, csak szüli őket sorra

Apró Annamária

A 18. Pécsi Országos Színházi Találkozón a legerőteljesebb előadások azok, amelyek a társulat erejével, színészi virtuozitással a csupasz színpadon is keresztülvezetik a nézőket. Apró Annamária írása.

Apró Annamária írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Szinte üres térben, szürke falak között adja elő az Újvidéki Színház a Borisz Davidovics síremlékét, az ikonikus Danilo Kiš-regény/novellafüzér színpadi adaptációját (Verebes Ernő munkája) oratorikus keretek között. Az elmúlt évek POSzT-jain több esetben már bizonyított (Bánk bán, Opera Ultima), nagyszerű formát mutató társulat jó kezekbe került a macedón Alekszandar Popovszki rendező kezében. Az üres térben talán a középen álló síremlék is üres, a forradalmár talán nem is létezik, csak a forradalom lelke nyugszik itt valójában nyughatatlanul, a kenotáfium emléksír, szimbolikus sír vagy álsír „azoknak, akik szó szerint vették a felszívódást, akiknek a személyes névmását törölték minden szótárból”. A temetési aktusból bontakozik ki Borisz Davidovics Novszkij fragmentált életrajza, mely egyszerre jellemzi az éra hősteremtő gesztusainak képtelen történetmesélését és a posztmodern töredékességet és bizonytalanságot, az igazság relativizálását vagy létezésének tagadását. A forradalmár képe a kollektív tudatban és tudattalanban létezik, ezt pedig parádésan jeleníti meg a nagyon pontos, erőteljes és magas szintű társulati összjáték, melyből Elor Emina és Mészáros Árpád kettőse néha kiemelkedik a forradalmár és forradalmárnő szerepében, máskor ők is belesimulnak a kórusba vagy tömegbe. Az előadás legerősebb jelenetei azok, melyekben a társulat együtt mozdul és lélegzik, mikor a haláltörténet eredetmítosszá alakul, a háromszor megszülető Novszkij genezise mágikus realista történet, a kegyetlensége ellenére rengeteg kikacsintással és geggel, melyek ellentétesen hatnak a nézőre. Varázslat történik, mitologikus fogantatás tanúi vagyunk, miközben a jeges folyó vagy patadobogás hangjait botok és vizes szivacs kelti életre, egyszerre behúzva és elidegenítve a nézőt, és aláhúzva, hogy a valóság és a fikció kiszámíthatatlan elegyét látjuk, a fake news folyamából nem lehet pontosan kiszűrni az igazat. Az elemelés része a forradalmár kínzása is, mikor újságpapírba tekert, ismét arctalanná tett fejére kecsöp és száraz tészta kerül, mely vérré és törött fogakká válik, ahogy a talp- és arcfestés is egyszerre realitás és játék, szimbolikus aktus – az elsöprő erejű előadás ezekből a kifordított gesztusokból épít álemlékművet a forradalom gyermekeinek.

Három nővér csillámpónin

Kozma András dramaturg újrafordította Csehov agyonjátszott és kissé már elhasználódott klasszikusát, ami nagyban hozzájárul a debreceni Csokonai Nemzeti Színház társulata által bemutatott előadás frissességéhez. A leporolás nem csak szövegszinten jelenik meg, Ilja Bocsarnikovsz rendezése is próbál minél közelebb kerülni a nézőhöz. Az első felvonás egyfajta börleszkbe és abszurdba forduló cirkuszi parádé rengeteg virággal, flitterrel és csillámmal, hangos zenével és szinte állandóan forgó színpaddal. A mozgásban levés viszont csak látszólagos, hiába nem áll meg egy pillanatra sem a tárgyak és szereplők tömege, valójában haladás nincs, mindenki a maga vágyai és elvágyódása körül pörög egészen az őrületig, miközben a monológok kifelé szólnak, a nézőknek, nem egymásnak. A hatás így a tragédia helyett inkább komédia, a férfiak rivalizálása szó szerint pi-pi-pís kakaskodás, a Natalja Ivanovnának hatalmat adó menyasszonyi fátyla terítő. A második felvonás a nővérek egyre fakulnak, s ahogy a díszlet nagy része a tűz martalékává válik, a börleszk-hangulat is alábbhagy, csak néhány, a zsinórpadlásról még lehulló csillám emlékeztet a reményekre és felfokozottságra. A nővérek (Olga: Varga Klári, Mása: Sárközi-Nagy Ilona, Irina: Szakács Hajnalka) érzékeny alakítása mellett kiemelkedő a néma szereplő, a fekete ruhás, harmonikás lány, Vas Judit Gigi, aki negyedik nővérként, a halált idézve követi testvéreit mindenhová, és rajzolja a falra krétával a Boldog Vazul székesegyház sziluettjét, mely ugyanúgy elérhetetlen, mint Moszkva és a boldogság.

Mi a Labdakidák végzete? (9003563. kérdés) – Gyakori kérdések

A Halál Thébában Jon Fosse kortárs színpadi átirata, Antigoné, Oidipusz király és Oidipusz Kolónoszban, melyet a fortés Horváth Csaba állított színpadra Székesfehérváron. Az előadás szintén üres térben játszódik, félkörívű, széthúzható lépcsősorok jelentik a díszletet, melyek világíthatók vagy elsötétíthetők. A három, eltérő fókuszú és hangnemű dráma zseniálisan szövődik össze, központi problematikája a bűn és bűnhődés előre elrendelt és ciklikus, generációkon átívelő volta, valamint a hatalom megtartásának és elengedésének vagy örökítésének kérdése. Az előadás legemlékezetesebb része az, ahol a stilizált mozgásszínházi elemek és a szöveges tartalom szervesen összekapcsolódva teremtenek transzcendens légkört. Ez a második felvonás eleje, mikor Oidipusz Kolónoszba érkezik, a szent helynek pedig meg kell adni a megfelelő tiszteletet, le kell vetkőzni fizikálisan és le kell csupaszítani a lelket is. A Szophoklész-drámák sűrítése és letisztítása együtt jár bizonyos jelentések elvesztésével és a karakterek leegyszerűsítésével, s ahol a szakrális réteg háttérbe szorul és a koreográfia sem támogatja a színészeket olyan erősen, ott szikárrá és lapossá válik a darab. Az átokként funkcionáló jóslatokat közvetítő Teiresziasz (Kuna Károly) sem mitikus, hanem többlettudással megvert öregember, aki a kollektív emlékezetet képviseli, szavait pedig a hatalom kényszeríti ki. A több kiemelkedő alakítás (Kreón: Hirtling István, Antigoné: Kiss Diána Magdolna, Iszméné: Varga Lili) ellenére a szövegtömb sokszor monotonná válik, és ahol a koreográfia zsenialitása ezt nem ellensúlyozza, ott a néző figyelme elveszik.

Oszvald Marika ellopott fellépőruhája vagyok

Idén másodjára szerepel operett a POSzT versenyprogramjában a tavalyi A chicagói hercegnő után. A kecskeméti Katona József Színház előadása Béres Attila klasszikus rendezői felfogásában készült, a 103 éves Csárdáskirálynő mind díszleteiben, jelmezeiben teljesen hagyományos, nincs benne kikacsintás, idézőjelbe tétel, és bár rá lehetne húzni a darabra, hogy központi témája aktuális, hiszen a főhősnő egy gazdag külföldi mellett leélt háziasszonyélet és a szintén külföldi karrierlehetőség között őrlődik, valójában ebben az előadásban a Jajcica Jajcica marad, a barométer esőre áll, és a lényeg a közönségtapsoltatás. Melyet a pár éve a POSzT-on a Bánk bánnal remeklő társulat nagyszerűen meg is old, dinamikus előadást hoznak létre nagy energiákat mozgósítva, komolyan véve minden mellékszerepet. Színháztörténeti kuriózum, hogy ugyanaz a Sáfár Mónika alakítja Cecíliát, a csárdáskirálynőt, aki Mohácsi János legendás előadásában Szilviát, a fiatal sanzonettet játszotta. Ez az előadás azonban mélységeket nem érint, hanem korrektül felmondja a 103 éves leckét Jajcicával, Hajmási Péterrel, a Lányok angyalokkal, a hálás közönség pedig közbetapsol ezerszer is annak, amit ismer, megszokott és szeret.

Ki ölte meg a boldogságot? // Never stick your d*ck in crazy

A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása, a Rosmersholm rémtörténete már akkor elkezdődik, amikor a nézők még ki vannak zárva a nézőtérről, sikoly és csujogatás hallatszik, az emberek nyomakodnak be a vérszagra, nehogy lemaradjanak valami szörnyűségről. Bent repetitív, egyszerű táncmozdulatok sora, egy fehér ruhás nő (Beaté: Jerovszky Tímea) és egy fekete ruhás férfi (Johannes Rosmer: Bodolai Balázs) haláltánca, a férfi kiáltása és a nő halálsikolya ismétlődik, sem közeledni, sem távolodni nem tudnak egymástól. Végül a férfi szakítja meg a kínzó kört, távozik. A nyitójelenet ereje letaglózó, hatása egyszerre lenyűgöző és kellemetlen, mindent sűrít, ami elmúlt vagy következik, mégsem mond el szinte semmit. A látványterv Andriy Zholdak (egyben a rendező) és Daniel Zholdak nagyszerű munkája, a házbelső hideg és monumentális, felében hatalmas családi kápolna, színei szürkék, benne a szereplők feketék vagy fehérek. Kiemelkedő a fényhasználat is (Andriy Zholdak), az állandó vihar által körbeölelt házba néha besüt a nap, máskor elönti a teret a sötétség, a látványvilág és a fények kidolgozottsága, tudatos használata is Bergmant idézi, az egész darab pedig a Persona világával lép kapcsolatba. Virtuóz alakítást láthatunk Rebekka West szerepében Imre Évától, aki jelenlétével betölti a hatalmas teret, őrülete rátelepszik mindenre, egyszerre végtelenül koncentrált és teljesen kontrollvesztett: hol játékos kislány, hol libidója felett irányítást vesztett nőstény, kiszámíthatatlan és erőszakos teremtés, vagy elfojtások béklyójában vergődő, számító nő. A szereplők játéka a realista játékmódtól elemelt, szürreális, abszurd, sokszor mozgásszínházi elemeket felvonultató rendszer, melyben a verbalitás szerepe nem mindig a szövegmondás, a kimondhatatlant némán tátogják, máskor a szövegértés lehetetlenségéig hadarnak vagy üvöltenek a színészek. Andriy Zholdak rendezésében a személyes sors és a lélektani megközelítés áll a központban, Ulrik Brendel és Peder Mortensgaard nem szerepel, ahogy a darab politikai szála is elveszik, említésszinten jelenik csak meg. A sűrű szimbolikájú, nagy intenzitású előadásban ennek nincs is helye, a szereplők érzelmei annyira elsöprőek és mindent elnyelőek. Az eredeti szereposztáshoz képest viszont szellemként beemelik a halott feleséget, Beátét, aki kísért, átrendezi a teret, és visszaköveteli, amit elvettek tőle, legyen az akár a férje, akár a gyöngysora. A megtört istenhitű, megbomlott elméjű szereplők olyan elementáris erővel hengerlik le a nézőt az első felvonásban, hogy ez közel fokozhatatlanná válik, és a kiüresedett, immár bútorok és virágok nélküli térben a második játékrész már nehezen tud még erőteljesebben szólni. A középső rész hanyatlása után viszont szó szerint leszakad a plafon, és hiába fóliázták le a kápolna kipakolt szent szobrait, Isten (?) a tetőn keresztül belát a kísértetházba, a korántsem tiszta lelkiismeretű Rebekka pedig vallomásra kényszerül a romhalmazon. A zárlat katartikus, a szerelmesek egymást sodorják a közös halálba.

2018-06-14 16:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs