A kör háromszögesítése

A XVIII. POSzT A kaukázusi krétaköreiről

Vilmos Eszter

Az idei POSzT leggyakrabban ismételt kérdése: miért került a versenyprogramba három különböző A kaukázusi krétakör-előadás? – Vilmos Eszter tudósítása.

Vilmos Eszter írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Amíg meg nem nézte őket egymás után a fesztiválközönség, lehetett reménykedni abban, hogy azért döntöttek így a válogatók (Térey János, Regős János és segítőik: Bazsányi Sándor és Balog József), mert három olyannyira magas színvonalú alkotásról van szó, hogy minden furcsaság és kényelmetlenség ellenére a versenyprogram majdnem egynegyedét Brecht említett darabjának feldolgozásaival töltik ki. A három előadás megtekintése után szertefoszlott ez a remény, és egyre inkább arra kell gyanakodnunk, csupán jó mókának tűnt kipróbálni a mind ez idáig példa nélküli gyakorlatot.

A POSzT verseny-jellegéből – még ha az egyébként igen törékeny politikai függetlenség problémáját figyelmen kívül is hagyjuk – bizonyára sok feszültség és kellemetlenség adódik, ami természetesen már a válogatástól kezdve jelen van. Ez a versengés nyilván többszörösére nő, ha egyazon dráma adaptációit helyezzük egy programba, ráadásul közvetlenül egymás után. Nagy esély van rá, hogy a két napon belül harmadszorra hallott poénon (főleg ha ezt még egy gyors újraolvasás is megelőzi) már kevésbé fog jót mulatni a néző, vagy ezt elkerülendő esetleg eleve nem ül be mindhárom előadásra. A kritikus pedig óhatatlanul is versenyeztetni, hasonlítgatni fogja a három produkciót. Ez ebben a szövegben sem lesz másképp.

Ha valóban a válogatók intenciója felől szeretnénk tudakozódni, jó kiindulópont a Jelenkor júniusi száma, melyben mind a négyen beszámolnak döntési folyamataikról. Térey János szövegéből kiderül, valójában szembesíteni kívánta a színházi szakmát saját helyzetükkel; csaknem megdorgálni őket, amiért előzetesen nem tárgyalják meg, mi kerül az egyes intézmények műsorára: „Ha már mindenki ugyanazt játssza, mármint a gyermekelhelyezés történetét a hatalmi válság közepette, érdemes szembesíteni a színházcsinálókat azzal a zsúfolt helyzettel, amely az ő biztonsági játékuknak köszönhetően előállt. És ha már mindenhol szinte ugyanaz a menü, és három Kaukázusiból tényleg három lett jó, hozzuk el Pécsre mind a hármat, nesztek. De ti tényleg ennyire nem szoktatok egyeztetni egymás között?” (2018/6, 610.)

A szembesítés tehát megtörtént, mindenki mélyen magába nézhetett. Csakhogy a három Kaukázusiból nem lett három jó. Az első, a Katonáé Székely Kriszta rendezésében, sok jó ötlettel és remek színészekkel dolgozó, korrekt előadás lett. Az utolsó, a miskolci, melyet Szőcs Artur rendezett, valóban nagyszerűen sikerült. A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása (Anca Bradu rendezése) viszont sokunkat taszított mély értetlenkedésbe.

A nagyobb kérdés persze nem az, hogy hogyan került ennyi Brecht a POSzT-programba, hanem az, miért rendezik ezt épp most olyan sokan. A kaukázusi krétakör példázat, melynek végső tanulsága, hogy minden azé legyen, aki bánni tud vele. Ennek égető szükségét feltehetően mindannyian érezzük ma, itthon. Brechtnél eddig a következtetésig két asszony történetén keresztül jutunk el, akik közül el kell dönteni, ki a valódi anyja a kis Michelnek; a vérszerinti anyuka: a kormányzófeleség Natela Abasvili, aki miután férjét lefejezték, és palotájukat elfoglalták, a háború elől menekülvén (és a minden figyelmét lekötő elcsomagolandó ruhadarabok miatt) ottfelejti és hátrahagyja a csecsemőt, vagy a konyhalányként szolgáló Gruse, aki a magára maradt Michel iránt felelősséget érezve magához veszi őt, majd különböző viszontagságok után gyermekévé fogadja. A darab szólhat még a hatalmon lévők aljasságáról, a kisember kiszolgáltatottságáról, és arról, milyen „rettenetes a kísértés a jóra”, ám aki helyesen cselekszik, többnyire pórul jár. Hogyan oldották meg mindezt a Katonában, Nagyváradon és Miskolcon?

A Katona József Színház előadása

Székely Kriszta rendezése látványában abszolút minimalista: az apró, nézőktől körbezárt színpad közepén egy körben (igen, a későbbi krétakörben) emberméretű, felnyitható tetejű fahasáb fekszik. Ez utóbbi válik – többek között – fürdőkáddá, búvóhellyé, nászi és halottas ággyá, emelvénnyé, színpaddá és ülőhellyé. Ebben a térben mozognak az egyszerű fekete vagy terepszínű ruhába öltöztetett szereplők, mely környezetből csak a nép szagától undorodó, elkényeztetett kormányzófeleség (Borbély Alexandra) harsány citromsárga szőrmekabátja tűnik ki néha. Kellékek is alig-alig vannak: Natela Abasvili a palota elhagyása előtt képzeletbeli ruhák között kotorászik, a részeges Acdak bíró (Kocsis Gergely) pedig, mikor a bírói székbe kíván ülni, melyet szolgái cipeltek a sivatagon át, a nézőtérről választ ki egy-egy helyet magának és segédjének, a rendőr Sauvának (Rajkai Zoltán), az addig ott ülő nézőket pedig pótszékekre ülteti. Kevésbé takarékos viszont az előadás a színen lévő emberekkel. Igaz, hogy sokszor több szerep is jut egy színészre, mégis olykor eggyel többen vannak a színpadon, mint szükséges lenne. Michelt, a karon ülő csecsemőt egyes jelenetekben egy tizenegy éves fiú (Zsámbéki Jakab) is játssza. Mellette ilyenkor jelen van a gyermeket egyébként szimbolizáló fekete pólyatekercs. A kisfiú – aki Brechtnél a darab elején még egyáltalán nem tud beszélni, és később is alig – néha átvesz sorokat más szereplőktől, például Gruse (Pálmai Anna) helyett bosszankodik azon, hogy a gyerek pólyája ezer piasztert ér, mégsincs három piaszterük, hogy tejet vegyenek neki.

A rendezés különleges megoldásai közé tartozik, hogy az énekmondó/narrátor szerepét (aki a darabban korabeli hírességnek számított) egy mai sztárénekes, Péterfy Bori kapta, aki a brechti songokból minikoncerteket ad, és hol dalban, hol prózában közvetíti a nézők felé, mi volt az, amit az adott szereplő „gondolt, de nem mondott ki”. Az elidegenítő effektusok emellett az előadás elején kaptak nagy hangsúlyt, mivel a keretjátékot (amelyben egy völgy jelenlegi és korábbi tulajdonosai vitáznak arról, kié legyen a terület) felolvasószínházat imitálva tárják elénk a színészek, miután a később (igen emlékezetes) Kacbeki herceget játszó Vajdai Vilmos közli a közönséggel, hogy A kaukázusi krétakör ezen részével ma már nem igazán tudunk mit kezdeni, hiszen azt sem tudjuk, mi az a kolhoz. A kortárssá tétel nem csupán a keretjáték efféle kiparodizálásában érezhető, hanem magában a drámaszövegben is, amelyet a dramaturg Szabó-Székely Ármin fordított újra a négy korábbi magyarítás felhasználásával. Ebben az előadásban tehát a bíró ítéletére váró buja Ludovika (Borbély Alexandra) nem napraforgómagot szeret eszegetni, hanem Calippót.

A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása

A Nagyváradi Szigligeti Színház feldolgozása kevésbé próbálta időben közel hozni Brecht darabját. A nyitójelenet, melyben a völgy sorsáról vitázó kolhoztagok egy teherautóplatóra préselődve bukkannak fel, még arra enged következtetni, hogy valamiféle modernizált változatot láthatunk majd, de az előadás további két órája már nem igazolja ezt az előfeltevést. Innentől rengeteg kosztümös színész hatalmas, világító díszletek között keleties-népies-hamiskás zenei betétekkel, hosszasan tárja elénk a kaukázusi krétakör történetét. Az itt megjelenő kedves, lágy, olykor már-már negédes Gruse Vacsnadze (Tasnádi-Sáhy Noémi) a szöges ellentéte a Pálmai Anna alakította, szigorú, kemény, néha kellemetlenül humortalan Grusénak. Kocsis Gergely vérbő, sziporkázó Acdakja után pedig a sokrétegnyi rongyos ruha mögé bújó, a hatalmas színpadon szinte elvesző Kardos M. Róbert visszafogottnak érzett játéka nehezen ütötte meg az ingerküszöböt.

A közvetlenül ezután fellépő Miskolci Nemzeti Színház társulata igen nehéz helyzetben volt, mégis hamar megragadták, majd a végsőkig fenntartották a közönség figyelmét, és kivívták annak elismerését. Az autógumikból felépített játéktér (a díszlet Kovács Dániel munkája) különleges, látványos, számtalanféleképpen hasznosítható és átrendezhető, emellett pedig tökéletesen megteremti a háborús környezet toxikus atmoszféráját. Különösen erős, mikor a gumifalon emberi kezek nyúlnak keresztül, vagy mikor az egymásra halmozott gumik közepére bújt Grusét (Láng Annamária) a karikákat egyesével leemelve leplezi le az őt üldöző katona. Az így lebuktatott lány, miután a vértes rákérdez, miért futott el előle, térdig gumiban állva azt rebegi: „A tűzhelyen felejtettem a tejet”. Ezt érthető módon önfeledt, hálás nevetés fogadta a nézőtérről. Az első két Kaukázusi-feldolgozás után elbizonytalanodhattunk, velünk van-e a probléma, ha Brecht olvasása közben fel-felnevetünk. Szőcs Artur sziporkázó humorú rendezése felmentett minket az önvád alól: A kaukázusi krétakör – minden tragikuma és komoly tanulsága ellenére vicces darab.

A Miskolci Nemzeti Színház előadása

Láng Annamária Gruséja nem csupán a jó érzékkel adagolt humora folytán vált igazán jól eltalált karakterré. Jóhiszeműsége és bája tökéletes elegyet alkotott talpraesettségével és szemtelenségével. Egyedül ez az előadás jelenítette meg úgy a szolgálólány és későbbi vőlegénye, a katona Szimon Csacsava (Simon Zoltán) kapcsolatát, hogy abban a lánynak ne teljességgel passzív, kiszolgáltatott szerepe legyen. A másik két feldolgozásban (ahogy Brechtnél is) a katona, miután leskelődik a patakban megmártózó lány után, egy véletlen találkozásukkor élcelődni, csipkelődni kezd vele, játékosan megszégyeníti, majd mikor legközelebb látják egymást, megkéri a kezét, majd rögtön elmegy háborúzni, ahonnan csak sokára tér haza, és számon kéri Grusét, amiért nem várta meg. A miskolci előadásban a lány kezdi az udvarlást: addig szöszmötöl a haptákban őrt álló Szimon körül (például magokkal dobálja), amíg az nem bírja tovább, és meg nem szólítja. A jelenet teljes csendben zajlik, mégis töretlenül fenn tudja tartani a feszültséget. Az ilyen csendek többször megismétlődnek, és ezek válnak az előadás legerősebb részeivé. Nem mintha a zenei betétekkel gond lenne; sőt. A songoknak itt hallhatjuk a legváltozatosabb zenei megoldásait. A legtöbb dalt az itt énekmondóként szerepeltetett, először szobornak hitt, tetőtől talpig terepzöldre festett „ismeretlen katona” (Varga Andrea) énekli, aki erős, tiszta hangjával könnyedén betölti a teret. Mikor az addig (a nézők hosszú helyfoglalásán keresztül is) mozdulatlanul álló, fegyveres katona dalolni kezd, a közönséget már meg is nyerték, így nem túlzás azt állítani, hogy ez a POSzT eddigi legszellemesebb megoldása. Az előadás aktuálpolitikai allúziói (például az Andy Vajnát és Tiborcz Istvánt idéző karakterek), valamint a végső tanulságot summázó, „lófasz a seggedbe” refrénű, kánonként előadott song is üdítő, felvillanyozó poénként hatott a sötét, éjjeli órákban.

 

(A bélyegkép a Miskolci Nemzeti Színház előadásából származik.)

2018-06-12 17:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs