Egy veteránolvasó feljegyzéseiből

Nagy Imre

Veteránolvasónk, Nagy Imre most Nádas Péter Világló részletek című monumentális önéletírását recenzeálja.

Nagy Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Az emberi szabadságról és a nyelv szelleméről. Paul Ricoeur szerint az emberi szabadság megvalósításának három lehetséges módja adódik: a beszéd és a cselekvés révén, valamint önmagunk elbeszélésének képessége által. Nádas Péter Világló részletek című műve (Bp., Jelenkor, 2017) a szabadságnak ezt a harmadik formáját valósítja meg; az önelbeszélés folyamatában, e folyamat által válik szabaddá az elbeszélő, s ez egyben beszéd és cselekvés is. A két kötet ezerkétszáz oldala egy küzdelmes processzus útvonala, amelyen ketten haladnak végig: az író és a társául szegődő olvasó. Ez utóbbi most én vagyok, aki e sorokat jegyzem, s aki történetesen az író kortársa. (Ő 1942-ben született, én két évvel korábban, 1940-ben.) Amikor a szerző tizennégy éves koráig, az 1956-os forradalomig mondja el a történetet, azt az időszakot mutatja be, amit más nézőpontból én is megéltem, befogadói tapasztalatom ezért a ráismerés szóval jelölhető meg. „Valamennyien súlyos háborús sérültek és súlyos háborús sérültek leszármazottai vagyunk Európában. Akkor is, ha tudomást veszünk róla, akkor is, ha semmit sem akarunk tudni róla […].” – írja Nádas, s ezzel bevonja az olvasót egy súlyos terhet képező élménykörbe, amely velünk van, ha vállaljuk, ha nem. Erre mondom, hogy ráismerek, s ez nemcsak vállalás, hanem inspiráció is: az elbeszélő emlékképei saját múltamat is működésbe hozták. Ez, persze, az én olvasói pozícióm. A nálam fiatalabbak viszonya a könyvhöz bizonyára más: nem „ráismernek” valamire, ami közös, hanem megismernek valami fontosat, ami más módon, de szintén összeköt bennünket.

Mivel, mint Nádas mondja, az én mentalitástörténeti hagyományok metszéspontján képződik, életútjának első tizennégy éve olyan tükörként funkcionál, amelyben egy polgári család kettős tradíciója tárul fel. Az apai ágon egy magyar zsidó családnak a felvilágosodásban gyökerező patrióta szellemiségét ismerjük meg. Ennek a történetnek a centrumában az író dédapja, Mezei Mór áll, a dualizmus korának neves konzervatív politikusa, kormánypárti képviselő (aki Jókaival és Tiszával tarokkozott és Mikszáthtal is baráti kapcsolatot ápolt). „Európában először a dédapánk dolgozta ki, s vitte át a képviselőházi vitában a polgári házasságra vonatkozó törvényt” – írja Nádas. Fivére, Mezei Ernő a függetlenségi párt kossuthi eszméinek híve, aki jelentős és tiszteletre méltó szerepet játszott a tiszaeszlári per országgyűlési vitáiban. Ehhez a témakörhöz tartozik még, hogy a családi hagyomány szerint az író ükapja családjának kis házi koncertjein, Újhelyen gyakran részt vett a szomszédból egy gimnazista fiú, aki szépen fuvolázott: Kossuth Lajos. Az író a két Mezeitől örökölte megvallott magyar patriotizmusát, amelyhez fájdalmas kudarcélmény társul, de ezzel együtt is elválaszthatatlanul hozzátartozik. „Igazság szerint még ma sem látom be, hogy egyenlőségi igényeim és magyar patriotizmusom életem két legjelentősebb tévedése lenne, habár jól tudom. Ők úgy látták, hogy a liberális alapelvek többé nem megkerülhetők az európai históriában. Tévedtek. Nekem viszont nem volt hová lépnem, vagy nem volt hová visszalépnem se a liberális alapelvek hagyományával, se a magyar zsidó patriotizmusommal. Ha sikerülne kihúznom e két építőkövet a tudatomból, akkor az egész építmény összeomlana. Tévedésük nélkül szellemileg nem létezem. […] Olyan öröklött magyar hazafiságot ápoltam egy életen át, amely csupán az én fejemben élt, a haza fejében igen korlátozottan, amennyiben a pátriának egyáltalán van feje.” Súlyos szavak. Mindez része a fentebb említett háborús sérülésnek.

A család másik ága keleti gyökerű, s a rituális hagyománnyá alakult ortodox világgal érintkezik. E téren központi szerepet az író nagyanyja, Nussbaum Cecilia tölt be. A Mezei fivérek és ez a nagymama gazdagon megformált, tónusokban bővelkedő portrék galériájából lépnek elénk. Zsidó eredetű családról lévén szó, helyzetükre nézve jelképes erejű, hogy a könyv egy vasárnapi ebéd leírásával kezdődik. Ez a motívum később is vissza-visszatér. A szólamok gazdag hálózatában a múlt egyre inkább a jelenhez közelít, ahhoz a tizennégy évhez, amely a narráció elsődleges terepe. A családregény ezáltal a nevelődési regény alakzatával egyesül. Ennek gyümölcseként a Világló részletek családtörténeti emléklapjai révén a magyar irodalomban most megszületett (pars pro toto, ahogy a régiek mondták), ami eddig hiányzott. A zsidó gyökerű magyar polgárság epikus története. Ez a referenciális olvasat. A könyv jelentőségét Esterházy Péter Harmonia caelestiséhez tudom mérni, amely egy arisztokrata család történetének elbeszélése által tárta fel a nemzet egy másik, történelmi osztályának históriáját.

Nádas ábrázolási módszerét egy fotográfiai műszóval próbálom jellemezni: „mélységéles” képeket teremt. Az előtérbe helyezett portré mögött időnként hasonló élességgel tárul fel egyfelől a háttér, másrészt pedig az emberi benső. Ám éppen ez a kettős távlat adja az arcképek plasztikáját és az alakrajzhoz társított pszichológiai folyamat hitelét. Így jutunk el a könyv lélektani vonulatához. A mentalitástörténeti metszéspontokon megjelenik az, amit (akit) az előbbiekben énnek neveztünk. A gyermek ősképei még a tiszta érzékelést képviselik, ám rögzítésük szükségképpen későbbi. „Ebben a pillanatban – mondja a visszapillantó elbeszélő, de jelen időben fogalmazva – a külső és belső szemlélete még nincs elkülönítve abban a lényben, aki én vagyok, én voltam, majd tartósan én leszek a halálomig, s akinek nagy önfegyelemmel egyfajta előírt, preformált koherenciát kell felmutatnia a gondolkodásával és az emlékezetével. Tudatomban nyomuk van ugyan az érzeteknek, képekkel társítva rögzítette az elme az érzetet, de utólag nem tudom eldönteni, hogy ezek kapcsolatban állnak-e a külvilágból érkező vizuális benyomásokkal, vagy esetleg későbbi képzetek.” Ezeknek az emlékképeknek fogalmakkal történő társítása fokozatosan tágítja a felfogás és megértés, sőt az érzékelés határait. A megtalált szavak adják meg az emlékképek tudati beágyazásának lehetőségét. A beszéd, a szavak viszont egy anyanyelvi közösségen belül – és egy megismert, örökölt tradíció nyelvi keretei között – formálják a személyiséget. A feltételezhető eredeti én ily módon elválaszthatatlan mindattól, ami előtte és kívüle van. De akkor feltételezhető-e egyáltalán? „Éntelenítő antropológia” lenne ez? Lehet, de ez az „éntelenítés” valójában termékeny lepárlás. Eredményeként felcsillanhat valami, ami a művelet gyümölcseként visszamarad. A tudatmetszetek közegében és e metszetek találkozásakor kirajzolódó, alakot öltő, megformálódó személyiség. Ezek az emléklapok. Rájuk íródva ott van az én, akit egy elbeszélő szemlél: egykori önmagát. Ily módon kap értelmet a regény alcíme, s a benne foglalt határozatlan névelős főnév: Emléklapok egy elbeszélő életéből.

Az ekként értelmezett én és világ szövegbeli polifóniája az egyes szólamok előtérbe hívásának, illetve háttérbe húzódásának narratív játékát eredményezi. Az első kötet az én felől pillant a világra. Jelképes napja a szerda, a megszületés eseménye, a történet kiindulópontja. (Amikor szerdán, írta az első kötet fölé az író.) A második kötetben módosul a nézőpont, és átalakul a közeli és a távoli képek viszonya. Mint ahogyan az egymást követő generációk eszmei tájékozódása is radikális fordulatot vesz. Egy másik világba lépünk. A szülők nemzedéke a liberális ideák helyett a kommunista eszmét, egy „egyenlőséginek” nevezett, valójában kizárólagossági ideológiát választott orientáló (és egyúttal kényszerítő) elvnek. A lelkesen és dogmatikusan hívő anya és a belügyi tevékenységet (részben annak titkos módszereivel) folytató apa története a családtörténet sötét dimenziója, amely ezúttal is tágabb horizonton értelmeződik. A kommunisták meg akarták váltani a világot. Diktatúrával. „Szándékaik szerint a proletárok diktatúrájával, reálisan azonban a jaltai szerződés jegyében egy kis moszkovita csoport eszement diktatúrájával” – állapítja meg az elbeszélő. „Egy olyan többesben képzelték el a maguk életét, amilyen se a nyelvben, se a kultúrában nem létezhetett. […] Nem bőséget teremtettek, hanem tartós hiányt. Dilettánsok gyülekezetévé züllesztették a társadalmakat.” Az író ítélete kemény és határozott. Az erőszak, amivel ideig-óráig működtették a szisztémát, nyelvi erőszakkal társult: a fogalmakat elszakították valódi jelentésüktől. Ebben a kontextusban válik értelmezhetővé a második kötet alcíme – Marcellina feláldozása – ami a Fidelio kapcsán az áldozattá, puszta eszközzé degradált ember sorsának tragikumát jelképezi. Erre utal a szegény Marcellina, a Marcellinák sorsa, persze, az analízis ezúttal is az eszmélkedés magasabb szintjére emelkedik. Az író az aufklerista morál és a vallásos erkölcs örökségét is mérlegre teszi. Ez már a könyv filozófiai vonulata. A töprengések (az íróé és az olvasóé) a gondviselő Isten képzetének és az ember antropológiai adottságainak feszültségével függenek össze, az ember agyfiziológiai és biokémiai adottságainak, funkcióinak és a léleknek megkülönböztethetőségével, illetve azonosságával kapcsolatosak. Végső soron arról van szó, amit a felvilágosodás filozófusai „a rossz problémájának” neveztek. Mi a magyarázata a világban tapasztalható szenvedésnek, a gonoszság (a Gonosz) jelenlétének?

Ezzel a látszat és a valóság (ez utóbbi legtalányosabb fogalmaink egyike) ugyancsak bonyolult problémájához érkeztünk. A kérdést ezúttal érdemes regénypoétikai szempontból szemügyre venni. Mert voltaképpen az írói módszerről van szó. Ennek lényege a reflexiókon átszűrt személyes tapasztalatok folyamatos megerősítése a kommunikatív és a kulturális emlékezet tanúságaival. A történet elbeszélése során Nádas Péter többféle dokumentumot is felhasznált: vizsgálódási köre a régi képviselőházi jegyzőkönyvektől (ezekből bőven és tanulságosan idéz) a családi levelezésig terjed, sőt bevonja látókörébe nagynénjének, Nádas Magdának 1978-ban publikált emlékiratát. A mentalitástörténeti metszetek találkozása ily módon válik a visszatekintés személyesen és tárgyiasan is hiteles helyévé, miáltal a beszélő megőrzi a múltat a nyomtalan eltűnéstől, és emlékekkel cövekeli ki. Mert a múlt, ahogy Jan Assmann mondja, azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele. Erről a viszonyról szól a könyv.

Az iskolai évek elbeszélése, mint említettem, a nevelődési regény mintázatát követi. Az anya betegségéről és haláláról szóló szakasz, kivált a május elsejei jelenet a dacos elszántsággal „éljenrákosizó” anyával, s mellette megszégyenülő fiával, groteszkségében is tragikus sugárzású részlet. Több effélére is rálapozhatunk. Sőt, szintén ide venném Buksi kutya szomorú történetét. (Bevallom, ez volt az egyik olyan helye a könyvnek, amelyet megkönnyeztem.) Az emlékezet munkája – a kronológiai elvtől elszakadó asszociációs módszer eredményeként – későbbi eseményeket is magához vonz. Ilyen a hívei és barátai által Titunak nevezett kisoroszi lelkész áldásának története, vagy az atyai barát és mester, Mészöly Miklós alakjának felidézése. Ezek a jelenetek kitágítják az időhorizontot, de szervesen illeszkednek a szövegfolyamba.

A második kötet jelképes napja a kedd. A forradalom kitörésének napja. A tizennégy éves fejjel átélt 1956-os események elbeszélése mellőzhetetlen adalék a forradalommal kapcsolatos diskurzushoz. Annál is inkább, mert, mint Nádas írja, a forradalom „ismer egy olyan többes szám első személyt, amely nemhogy kizárná az egyes szám első személyét, hanem minden tulajdonságával együtt magába zárja.” Ennek az egyszerre személyes és kollektív (és a korábban szóba hozottal ellentétben valóban létező) többes számnak emlékezeti közegében egymásra vetülnek a forradalom szocialista, antikommunista és szabadságharcos értelmezésének elemei. Nádas a maga azonosulva és megértően kritikus verzióját meséli el. Ezt bővebben idézem. A magyar forradalom, írja, „minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem volt antiszocialista forradalom, minden antikommunista excesszusa ellenére sem volt antiszocialista, első lépésben még antikommunista sem. Később fazonírozták át az antikommunisták, akik a forradalom első napjaiban nem érezhették magukat nyeregben Budapesten, csupán Kádár János segített nekik ebben, amikor ármányhoz folyamodva az orosz csapatokkal visszaérkezett Budapestre. Antisztálinista forradalom volt, nem akarta az orosz impériumot, az idegen bizánci elemet le akarta vetni magáról. Demokratikus forradalom volt, amely nem tűri sem az idegen uralmat, sem az egyeduralmat, sem a kollektivizmusok egyeduralmát, de nem volt polgári forradalom.” Nem is lehetett, hiszen a polgári hagyományokat korábban felszámolták. Ehhez minden olvasó hozzáteheti (a kollektív többes jegyében) a maga vitázó vagy pártoló változatát.

És végül a beszédmód, a stílus kérdéséről. Nádas, mint mondja, egy korábbi alkalommal meglepődve ismerte fel „részvevő parodisztikus” stílusának egyik forrásaként Babits mondatépítési formáinak ösztönző jelenlétét saját szövegében. Ehhez most, saját olvasói tapasztalatom alapján, hozzáfűzök egy talán nem mellékes adalékot. Történetesen úgy alakult, hogy a Világló részletek két kötete között A falu jegyzőjét kellett elolvasnom (életemben talán negyedszer), és most csodálkozva ismertem fel Eötvös József ironikus körmondatainak rokonságát Nádas szófűzésével, szövegformáló módszereivel. Ennek hatására elővettem Eötvös tanulmányait, Reform és hazafiság címmel 1976-ban három kötetben kiadott munkáit, értekezéseit, politikai tárgyú dolgozatait, s megerősödött bennem megfigyelésem jogossága. Azután levettem a polcról Szalay László Státusférfiak és szónokok könyve című munkájának két kötetét, valamint Trefort Ágoston jogtörténeti írásait, s még nyilvánvalóbbá vált számomra a 19. századi centralisták szövegeinek világa és Nádas emléklapjainak stílusa közötti rokonság. Természetesen nem tematikai és lexikai hasonlóságra gondolok, hanem a gondolatok szellemiségére és a mondatok grammatikai hullámzására, a beszéd hangsúlyviszonyaira, ritmikájára, dallamára. Nem feltételezek kontakthatást. Azt gondolom, hogy maga a nyelv teremtette meg ezt a hasonlóságot. A nyelv szelleme, amely hasonló alakzatokban testesül meg lényegükben rokon, jóllehet az időben átalakult, módosult, mégis egyező gyökerű szemléletek, nézőpontok, rokon természetű emberi habitusok, lelki diszpozíciók közegében. Ha így nézem, a Világló részletek a magyar nyelvről szól, vagy inkább úgy mondom: a magyar nyelv szelleme szólal meg benne. (március 14.)

2018-04-30 15:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs