Takács Zsuzsa A megfosztás rítusa című költeménye az oltárfosztás nagycsütörtöki szertartását beszélte el; a szakrális értékhármasságtól (hit, remény, szeretet) való búcsúvétel emlékezetes lírai dokumentuma volt. A szertartásrend lebontását viszi színre, a liturgikus versbeszéd hagyományát folytatja Turi Tímea (1984) szövege is; „csak” a tárgy, a tét, a távlat más nála. S hogy a pátosz szólamába ironikus tónus vegyül, ellenőrizhetetlen arányban:

A költészet története

Először a formáktól búcsúzunk:
a ritmusra lüktető sorok alól
egyenként húzzuk ki csipesszel
a hosszú és a rövid verslábakat.
Azután a hangsúlyok következnek.
Hálókocsiba ültetjük a mondatok
zakatolását, és megkönnyebbülten
integetünk nekik, mikor elindul
a vonat velük. Végül a jóhangzás
következik, a rímkényszer, és egy
szikár szakító levél a hasonlatoknak.

Ezután a nyelvet köszöntjük:
üdvözlégy, gyönyörű fordíthatatlanságunk,
igaz emberségünk, erős magyarságunk,
ragyogjál, jelentés, császár új ruhája,
te légy a forma,
te légy a forma.

(In: T. T.: Anna visszafordul, Magvető Könyvkiadó [„Időmérték” 13.], Budapest, 2017, 67.)

Amiről beszél, meg is valósítja, tárgya megtestesül benne: se szabályos forma, se ritmus vagy metrumok, s rímes eufóniára se tör a vers. (Egyedül a – hasonlatokat kerülő – képes beszéd eszközeivel él; de csak mert a nyelv is így él: képekre képesen. – Egy korábbi, emlékezetes háromsorosában a költő már summázta ezt a lírikusi krédót; ott a „rozsdás szögek” metaforája szegült szembe a képekről lemondó döntéssel: „A szavak rozsdás szögek. / Ha képeket akasztasz rájuk, kidőlnek / a falból” – Mint egy hasonlat).

Az első szakasz az „Először” – „Azután” – „Végül” hármas tagolása szerint vesz búcsút a költői beszéd formanyelvi elemeitől; ebben intimitást sugalló metaforák (csipesz, hálókocsi, szakító levél) működnek közre. A többes számú grammatika alkotók, vagy alkotók és befogadók (vagy alkotók és befogadók és az új nyelv) közösségét sejteti a rítus mögött. Az elbúcsúztatott rekvizitumok sem hiányt: jóleső szabadságot („megkönnyebbülten / integetünk”) hagynak maguk után.

A második szerkezeti egység, az új helyzet üdvözlése, rövidebb – és soraiban rövidülőbb. A verstani tradíció távoztával a nyelv maga marad (egyszerre komoly és – mert túl komolyak – parodisztikus fogalmakkal: lefordíthatatlanságunk, emberségünk, magyarságunk); a köszöntőformula (üdvözlégy) tanúsága szerint már-már szakrális értékkel. A megszemélyesítő beszédmódot e részben megszólítás árnyalja még bizalmasabbá.

A „császár új ruhája” trópus mesei aurát von a kijelentés köré – ugyanakkor el is bizonytalanítja a versbeszéd hitelét (a beszélő hitét): meglehet, téves öröm hódol itt az újnak, pőreséget ünnepelnek a friss széptan öncsaló hívei. (E szinten sem dönthető el persze: a meztelen semmi vajon értéket nem kínáló űr-e inkább, avagy végre a tiszta lényeg helye. – Vesd össze még: „– Badarság – közölte Geralt. – És ráadásul nem is rímel. Minden valamirevaló jóslat rímel.” Andrzej Sapkowski: Vaják. Az utolsó kívánság, ford. Szathmáry-Kellermann Viktória.)

A vers végi konklúziót – egyúttal annak paradoxikus voltát (hogy tudniillik ezután a jelentés válik formává) – az ismétlés formai megoldása erősíti föl: „te légy a forma, / te légy a forma”. (A szöveg természetesen másutt sem kerülheti el az elutasított alaktan csábítását: tudományosnak ható címe például négyes jambusi sort ad ki. – Igaz, másfelől például a „ragyogj” szóalak helyett használt esendőbb „ragyogjál” a szabatos, a választékos, az ünnepi dikció elhárításában működik közre.)

Ez a morális áthallásaiban is játékos hangütés Kosztolányi versnyelvét idézi; lásd például: „Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló. […] Lelkem, te is, te is – / ne bot és vászon – / légy zászló” (Zászló). Közelebbről: Wisława Szymborska kedélyesen szenvtelen, esszéisztikusan bölcselkedő verspamfletjeiből ismerős e hang meditatívan elmélyült humora; hazai kortársaktól kevésbé.

A posztmodern formajátékok, a virtuóz vendégszövegezés kora, úgy fest, ki- és beteljesedett. Az „új komolyság” fiatal költészete az antropológiai esendőség fegyelmezett fölmérésére szegődött, szabadverses utakon-módokon; nem fázva se az én kérdéseitől, se az énen túli dimenziók transzhumán válaszaitól.

Turi Tímea (ön)ironikus poétikai krédója (költői hitetlenségvallása) talán nem e korszak mottójául született. De – mint bátran derűs (vagy csak tárgyilagosan melankolikus?) nemzedéki vallomás – aligha kerülheti el ezt a sorsot.

(Fotó: Bach Máté)