Hét szó + egy név

Ágoston Zoltán

Rendkívüli élményben volt része annak, aki a húsvét előtti csütörtök este meghallgatta mindkét ünnepi hangversenyt a Kodály Központban. Ágoston Zoltán írása.

Ágoston Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Valójában két önálló, mégis egymással szorosan összefüggő mű előadásáról van szó. Előbb Haydn Krisztus utolsó hét szava a keresztfán (Die sieben letzten Worte unseres Erlösers am Kreuze) című alkotását hallhatta a közönség, majd a belőle Esterházy Péter szövegkönyve és Nádler István képei által átformált, irodalmi és képzőművészeti rétegekkel dúsított verziót. Haydn művének számos változata létezik, az eredetit a nagypénteki szertartásrend keretében előadandó zenekari passióként írta. Külön érdekesség, hogy az este folyamán hat órakor előbb a zenetörténetileg későbbi változat csendült fel oratorikus formában, majd este kilenckor az esterházys változatban az eredeti zenei anyagot szólaltatta meg a Pannon Filharmonikusok.

Mivel Haydn eredeti műve szigorúan megrendelésre és aprólékosan megfogalmazott kívánalmak alapján készült – amely a bevezetőt követően hét lassú tételt, majd zárásképpen egy gyorsat foglal magába –, szépen temperált, finomságokban gazdag zene ugyan, de nem nevezhető egészében drámainak. Különösen Haydn immár saját elképzelése alapján megalkotott – a zenekaron túl szólistákat és kórust is belekomponáló – változatához képest. Megelőlegezve a két mű együttes meghallgatásának tapasztalatát: Haydn utóbb szerzett vokális átdolgozása nem csupán jóval gazdagabb zenei eszköztárral dolgozik, de alapvető karakterében is érzelemdúsabbnak mutatkozik, talán szabadabban és ebből következően sokrétűbben építkezik – egészében drámaibban hat közönségére. Éppen ezért jó döntés, hogy a kortárs művészeti implantátumok az eredeti műbe épülnek bele, hiszen nem pusztán arról van szó, hogy az oratorikus mű saját – van Swieten báró által pietista hozott anyagból átdolgozott, német nyelvű – szövege az Esterházyéval nem fért volna össze, vagy hogy a zenei tételek betétekkel való elkülönítését ennek összetettebb dinamikája megsínylené, hanem arról is, hogy a döntés esztétikai haszonnal jár: a zárlatát, a földrengés-részt kivéve finom, barokkos jegyeket mutató muzsika sokkal erősebb ellenpontot képez Esterházy szövegével, annak az ötvenes évek brutális önkényét felidéző világával.

Már az első koncert is nagyszerű élményt nyújtott, kiváló zenekari és énekes teljesítményekkel, Dubóczky Gergely és a Pannon Filharmonikusok eleven interpretációjában. Az érzékenyen előadott zenekari intrót követően szépen lépett be a kórus, majd a szólisták az „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” első tételében. A német szövegben Jézus szavai, illetve az általános emberi „mi” beszéde váltakoznak. Az ima, a könyörgés visszatérő sorai vagy az emberek feddését szolgáló passzusok statikus nyelvi anyagot eredményeznek, nyilvánvaló, hogy a zenei kifejlés ideje itt eltér a szövegétől. A keresztfán szenvedő Jézus történetét nem folyamatos narráció közvetíti, hiszen azt nyilván minden korabeli hallgatója jól ismerte. A szöveg a történet bizonyos pontjait az evangéliumok szerint idézi fel, sokszor viszont kommentál, értelmez, intésekkel él. A második tétel a jobb latornak szóló mondat kibontása, s ugyanazt reméli a beszélő az emberiségnek: „Ma velem leszel a paradicsomban”. Különösen szépen adták elő a szólisták a harmadik tételben („Asszony, íme a te fiad; Íme a te anyád.”) az emberi anya–fiú viszony elvesztésének fájdalmát. A negyedik tétel („Uram, Uram, miért hagytál el engem?”) után zenei váltás következik csak fúvósokkal, újabb „Introduzione”, amely lassú meditatív karakterével valamiképp a végső elhallgatást előlegezi. Az ötödik tétel („Szomjúhozom!”) a felháborodást formálja meg a kegyetlenség miatt, hogy Krisztusnak ecetet adnak inni kínzói. A hatodik („Elvégeztetett.”) vége a dicsőségében és teljes hatalmában visszatérő Jézust idézi meg. A hetedikben („Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet.”) a történet a Megfeszített szenvedéseinek megszűnéséhez ér, amit a feszültségeket feloldó zene támogat. Krisztus halála zeneileg bensőséges ábrázolást kap – „Akkor lehajtotta a fejét, és meghalt”, mondja minden pátosz nélkül a szöveg is –, hogy aztán a záró tételben (Il terremoto) megrengesse a földet az a tapasztalat, hogy „Ő nincs többé”.

A második koncert a maga összművészeti jellegével egészen különleges élményben részesítette a szünetben szinte teljesen kicserélődő közönséget: a komolyzene kedvelői körében bejáratott és kedvelt Haydn-féle zenei nyelvet szikráztatta össze Esterházy kortárs irodalmi nyelvezetével, gondolkodásmódjával, s ennek az első produkció közönsége sejthetően nem akarta kitenni magát. (A történelmi kapcsolat miatt kézenfekvő, hogy Dubóczky őt kérte föl arra, hogy a Haydn-műbe beleírjon. Közismert a zeneszerző évtizedekig tartó szolgálata a hercegi Esterházy családnál, melynek dokumentumait, relikviáit a kismartoni kastélyban láthatják az érdeklődők, ahogy magam is tettem épp néhány hete.) EP otthonosan intertextuális és „intermuzikális” teret formál az átdolgozásban, melynek a keretei a Biblián és a Haydn-művön túl magukba foglalnak önidézeteken, a Katolikus Lexikon passzusain, Pilinszky- és Weöres-sorokon át, Fellini Országútonjáig és a Gott erhaltéig sok mindent. Mácsai Pál és Kerekes Éva az előző koncert szólistáihoz hasonló oratorikus pozícióban vannak, rögzített helyen ülve vagy állva beszélnek. A szöveg, amit mondanak, próza ugyan, de részben írott sajátosságai (sortörések, ismétlések, szerzői instrukciók stb.), részben a színpadi szituáció miatt a drámaszöveg jegyeit hordozza magán. A Nádler-képek valójában már a 2014-es EP-féle verzió bemutatását követően adódtak hozzá az előadáshoz, a festő a kész darabhoz festette munkáit, melyeket rendre akkor láthat a közönség nagy méretben kivetítve, amikor a prózai részek véget érnek. Funkciójuk, hatásuk a darabon belül egész más, mint a hangzó zenei és prózai rétegnek, nem konkurál velük, kiegészíti amazokat: absztrakt képviláguk meditatív viszonyra késztet bennünket, s létmódja szerint arra a csöndre utal, ami olykor a zeneműben is beáll, amiről a szöveg is töpreng, s ezek a maguk módján mind a transzcendencia irányába gravitálnak.

Jézus megkínzatásának modern párhuzamaként (?), ellenpontjaként (?) Esterházy egy vallatás beszédszituációját írja bele a Haydn-műbe, rendre előbb magyarul, majd latinul is felidézve a hét utolsó megszólalást. Ez utóbbi nem funkciótlan: a vallató szövegébe átemelt néhány latin szó (például „asszony” = mulier) idegensége az egyik nyelvi eszköz a smasszer irgalmatlan világának érzékeltetésére („éjszaka behozatjuk anyádat / Mulier vaze / tök király mulier / Udvariasan / így asszonyom / úgy nacsasszony / Ha akarod / vaze / malaszttal teljes”, máshol: „kuss / a kurva anyád / mulier”). A már az első koncerten is megtapasztalt pontos és érzékeny előadásban felhangzó Haydn-muzsika, mely – mint épp maga a szöveg is szóvá teszi – nem tudja elgondolni, hogy az Isten elhagyja az embert, brutális kontrasztba kerül az EP által megalkotott modern, cinikus, könyörtelenül evilági smasszer-monológgal, aki szerint „nincs semmi / csak ami van”. (Valójában a Mácsai által megtestesített férfi hang viszi a prímet, míg Kerekes sajátos női visszhangként röviden ismétli-variálja azt. Mácsai teátrálisabb stilizációja és Kerekes némiképp görögkórus-szerű elvontabb egyénítése is meggyőző.) Ez az esterházysan nagy amplitúdókkal működő, feszültségteli nyelv igen heterogén: hol ironikus hatású értekező-okoskodó passzusok, hol régies bibliai idézetek törik meg a szöveget „félre” instrukció alatt; emelkedett filozofálást (vagy annak ironikus mímelését?) káromkodás követ. Mintha minden, ami itt elhangzana, nem lenne más, mint a kínvallató végtelen vakerálása, miközben fenyegetéssel és veréssel csak egyetlen név elárulására akarja rákényszeríteni áldozatát. Miért nem mondja már ki: „pedig mi egy név / Betűsorrend / Vagy nem”? Nincs rá felelet. Sokat töprenghetünk azon, hogy ennek a válasznak a hiánya vajon nem metaforája-e annak a hallgatásnak, amit ha máshonnan nem, Bergman filmjeiből jól ismerhetünk. EP – talán bátorításképpen? vagy közvetítést remélve? – saját szentjeihez fordul. Előbb Weöres Sándort idézi: „Kuli neem meghal / Kuli örök”. Aztán Pilinszkyt: „És fölzúgnak a hamuszín egek”. Harmadnapon.

Aligha lehetett volna mélyebb, közvetlenebb és élvezetesebb módon megtapasztalni a majd kétszázötven éves Haydn-opus és az Esterházy-szövegkönyvvel előadott verzió világérzékelése, gondolkodása, üzenete közti különbséget, melyek mindegyike katartikus művészi megvalósításban öltött testet. Mindkettő érvényesnek bizonyult, így legalább az előadások között hál' Istennek nem kell választanunk.

(Fotók: Tóth László és Bublik Róbert)

2018-04-03 13:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs