Tövisesek az élet utai.

Véres marad a föld lábad nyomán;

S mit látsz, egy hosszú fájdalom-sor az,

Ha visszanézel élted alkonyán!

Csak két virág él a tövis között,

Mely nem hullatja szerte szirmait,

Ha érinted, sõt tiszta illata

Széppé teheti élted napjait.

Szerelem s barátság e két virág!

Az elsõhöz szavam nem adhatom!

Nem állunk közel egymáshoz, s ilyen

Távolról szívedet nem láthatom.

A másik! Azt már jobban ismerem!

– Vagy nem ismerõs-e a tél s hava? –

Errõl hadd szóljon egy, bár idegen,

De nyílt, õszintén érzõ szív szava!

Kincset nyerél! mert egy rokon kebel

Jobb szívünknek, mint minden földi kincs!

És koldus az, szívemre mondhatom,

Kinek e világon íly kincse nincs!

Nem dícsérem elõtted azt, kinek

Szívedhez csatolá a Sors szívét,

Elég az, hogy az Istenség szeme

Õbenne látja egy legszebb mûvét!

Szeresd õt! Szeresd szíved mélyibõl!

Ha valaki, õ megérdemli azt;

S nemde, ha mélyen földben a gyökér,

Virágot a tavasz csak úgy fakaszt.

Tiszta legyen az érzelem-virág,

Azért rejtsd mélyen szívedbe a tõt!

Lehetne, s elküldeném szívemet,

Hogy így két szívvel szerethessed õt!

De elég már! Tövises utadon

Jó nemtõd legyen két szent érzelem:

Oldaladnál a barátnõi szív,

S boldogítson a tiszta szerelem!

(1881)