Betegágyból irok, lonc-ágacska, Hanna.

Ne gondold, hogy idõm kelletlen suhanna:

Nyujtózom, pihenek, gondom félretettem,

Torlódik a magány tengere köröttem.

Jó így, lemerülni éjemben, napomban,

látni a nagytemplom tömbjét ablakomban,

kortyolni a teát, mit te küldtél hozzám,

emlékek gõzében fürdetni az orcám..

Apróság-korunkban – nem is olyan régen –

három nõvéreddel futkostál a réten.

Holtig ti repültök kisgyerek-korommal,

mint négy ezüsthangu, tarkaszárnyu angyal.

Õk szolgái lettek földi szeretetnek,

míg téged az évek sziklámra vetettek:

márvány moha-párnán állsz félig-alélva,

mint sziklához láncolt fehér Androméda.

Te is odahagysz-e? vagy szirtemre fagysz-e?

ki korra hugom vagy: kis néném maradsz-e?

mindig csak ez léssz-e: panasz-szót se szólva

bárki nyomorultnak édes gondozója?

Látod, így tünõdõm, lonc-ágacska Hanna.

Kiesett belõlem a sors õrlõ malma:

mintha nem is volnék, csak mondatlan emlék,

szõke hajad körül fátyolként lebegnék.