Földre ejti batyuját a hajnal,

menny-kalapos vándorló legény.

Markába pólyál házat, templomot,

térdepel a város közepén.

Sugár-ujjal függönyöket babrál,

bepislant a dóm zöld ablakán.

Vállát arany fákkal cirógatja,

kõkelyhe az öblös barbakán.

Madarakkal hajlong, körbesétál.

Száján gyárkürt, zászlósan ragyog.

Ezüst zsebébõl fésült kisfiúk,

bólintanak buksi Daindolok.

Ó város, nézd a hajnal lila arcát,

tépett ködöktõl hányszor sebhelyes,

döfi a szél, szirt buktatja a mélybe;

fáradt szegény, a csizmája deres.

Tüzelj, hogy magát bátran melengesse,

kõkehelybõl kínáld, ha szomjazik.

Hajába szórd, lágy süvegére tûzd fel

rigókat ringató virágaid.

Város, gyémánt gyûrûiden forgunk,

békéltetõn simogass meg minket;

most küldik föl csavargó csilléken

bányádból a világító kincset.

Emelik már parázsról a foszló

kenyereket tûz-tüdejû pékek.

Hallgasd, a fény üvegcsarnokában

fogók közé siklatják az ércet.

Itt is, ott is kalapácsok szállnak,

csillagosan remegnek az üllõk.

Lámpás mellét morrantja a mozdony,

kavicsoktól kondulnak a küllõk.

Kereplõk a cseresznyések ormán,

völgyet csipkéz, kékül a sok kaptár.

Makár mézet csorgat, csap tövében

szunyókál a hab-koronás sajtár.

Zsongorkõ reng, Jakab farigcsálja,

hegyölében esõkkel sikálja;

Cserkút fölött megtömi pipáját,

babás börccel tölti tarisznyáját.

Tubes üzen fürkészõ Zengõnek,

riassza szét a fürge felhõket,

siessen, nehogy jéggel cifrázzák

Hosszúhetény, Keszû, Zók palástját.

Kürtõkalapját jámbor Misina

a Hold alá csúsztatja szaporán,

hulljon belé, ha pajzsa széthasad,

mielõtt fölvidul a csalogány.

Léptet lován a hegyek királya,

nyergében a királynõ, uszálya

csillámol a lombokon, hullámzik

bognártól a tetõnyújtó ácsig.

Karinget ölt, körmenetre készül,

keresztet karol a lassú fõpap.

Galambcsõrben lobognak a gyertyák,

Krisztus fölött gyászra harangoznak.

Vakítva Bertalan remetéje,

vérrel locsol nyeklett nyakú mályvát;

szablyaéltõl kínba buktatottan

hajjal söpri csonka kalyibáját.

Kagylós sziklán rõzsemáglyák égnek,

Boldogasszony-horhos kökényága

ráborul a puskás csörtetõre,

gyöngyöt zúdít Sáson-völgy havába.

Földre ejti batyuját az alkony,

menny-kalapos vándorló legény.

Markába pólyál házat, templomot,

térdepel a város közepén.

Sugár-ujjal függönyöket babrál,

bepislant a dóm zöld ablakán.

Vállát arany fákkal cirógatja,

kõkelyhe az öblös barbakán.

Madarakkal hajlong, körbesétál.

Száján gyárkürt, zászlósan ragyog.

Ezüst zsebébõl fésült kisfiúk,

bólintanak buksi Daindolok.

Ó város, nézd az alkony lila arcát,

tépett ködöktõl hányszor sebhelyes,

döfi a szél, szirt buktatja a mélybe;

fáradt szegény, a csizmája deres.

Tüzelj, hogy magát bátran melengesse,

kõkehelybõl kínáld, ha szomjazik.

Hajába szórd, lágy süvegére tûzd fel

rigókat ringató virágaid.