Jó szent Flórián, büszke, régi szent,

neved kocsmánk cégére volt:

római díszben, õs rangod szerint,

védted a káptalani bort.

Dús köpenyed, mint kotlós szárnya

fölöttünk hûsen szétszaladt,

s néma bánatunkat halkan nyeltük

e szentfényû cégér alatt.

Úgy néztük félõn poharunk alját,

hogy uram, van-e benne még?

mint rémült útjainkon a Sárköz

kiömlõ szittya szögletét.

Köröttünk svábok és büszke rácok

épp számlálták hányan vagyunk,

s mi mint fuldoklók a szennyes árban,

kaptuk meg fenyõasztalunk.

Fölöttünk fojtó, nagy füst gomolygott,

mint hajdan az azóvi köd;

és szemünk, mint hat keleti madár,

benne ijedten röpködött.

Elõttünk az éj vad steppéje szállt.

A holdból sós patak szaladt,

s szikes vizével folyta be a lelkünk,

s villánkon az oroszhalat.

Távol a fák, vagy tán ezüst agancs

rontó koronája égett,

mint e vaspántu magyar kelepcén

rossz-isten küldte csalétek…

Kinn almazöld lett az égnek alja.

Hajnal tündére virrogat,

de pejszín réten már a vakondnép

ásta az apró sírokat.

S mit a sváb püspökrõl zengtünk fennen,

dermedt szívünkre visszaszállt,

és a kocsmaõrzõ szobor elõtt

így kértük hárman Flóriánt:

„Majd, ha kigyúl fölöttünk a sorsunk,

s bennünket már senkise szán,

Te öntsd ránk az elsõ csöbör vizet

tûzoltó égi Flórián!”