Pár évvel ezelőtt azt próbáltam elmagyarázni diákjaimnak, hogy mi az a midcult. Dióhéjban: a midcult olyan kulturális termék, mely az elit művészet stíluseszközeit kisajátítva könnyen fogyasztható alkotásokat hoz létre, melyek azt is elhitetik befogadójukkal, hogy magasrendű művészi élményt él át. A midcult veszélyesebb, mint a giccs, mert felkelti az olvasóban a műveltség illúzióját. Így tanította az ötvenes években Dwight Macdonald. Mikor példát kellett volna hoznom, zavarba jöttem, mert azt gondoltam, hogy ha valami régebben megjelent műre hivatkozom, azt valószínűleg nem ismerik, ha meg maira, akkor esetleg megbántok valakit. Ez utóbbi történt. Ilyen például Coelho, mondtam. Az első sorból felemelkedett egy lány és rámförmedt: „Tudtam, hogy ezt fogod mondani!” Majd némileg lecsillapodva hozzáfűzte: ő nem érti, hogy miért van mindenkinek valami baja Coelhóval. Nem volt szép dolog, amit tettem, többek közt azért sem, mert akkor még semmit sem olvastam ettől az írótól. Attól tartok, hogy Coelho az a szerző, kinek az arcképe (átható tekintet, bölcs ráncok a szem körül, mindent-tudó mosoly, ezüstös szakáll) és a könyvborítói (sivatag, még több sivatag, útiköpenybe burkolt férfiak, a távolban fények) alapján elég jól ki lehet találni, hogy milyenek lehetnek a regényei. Coelho pártján állok: én is hiszek az előjeleknek.

Vegyük példának Coelho leghíresebb könyvét, Az alkimistát. A cselekmény egyszerű: Santiago, a pásztorfiú egy andalúziai kolostor romjai mellett álmot lát. Egy jósnő elmagyarázza neki, hogy meg kell keresnie a piramisok lábánál elrejtett kincset. A fiú megismerkedik egy öregemberrel, aki rábeszéli, hogy próbálja megvalósítani az álmát. Megérkezik Tangerbe, ahol egy szélhámos elszedi a pénzét, ezért munkába áll egy üvegárusnál. Egy év múltán Santiago elindulhat a piramisokhoz. Karavánt keres, melyhez csatlakozhat; itt megismerkedik egy angollal, aki az okkult tudomány megszállottja, és egy távoli oázisban szeretné meglelni tanítómesterét, az Alkimistát. Az oázisban találkoznak a mesterrel. Santiago és az Alkimista elindulnak a piramisokhoz. Arab harcosok fogságba ejtik őket, és az Alkimista elmagyarázza a fiúnak, hogy csak akkor kerülhetik el a halált, ha széllé változnak; így kiszabadulnak az arabok fogságából. Santiago elindul a piramisokhoz. Mikor ásni kezd, rablók veszik körül. Addig verik a fiút, míg el nem árulja nekik az álmát. A rablóvezér kineveti őt, és elmondja a fiúnak, egyszer épp ezen a helyen azt álmodta, hogy Andalúziába kell utaznia, egy kolostor romjai tövében ásnia kell, és hatalmas kincs birtokába juthat. A rablók elvágtatnak, Santiago pedig rájön, azért volt szüksége erre az utazásra, hogy bölcsebben térhessen vissza hazájába, természetesen arra a helyre, ahol a saját álmát látta, és ahol – miként a regény epilógusából megtudjuk – egy láda aranypénzt talál.

Nehéz eldönteni, hogy Coelho művében ügyes trükk vagy bosszantó ostobaság az egyszerű gondolatok komplikált, illetve a komplikált gondolatok egyszerű bemutatása. A regény ideológiája a következőkből áll: (1) a világ beszél hozzánk, csak érteni kell a jeleket, melyekből e beszéd áll; (2) gyakran a legegyszerűbbnek tűnő emberek a legbölcsebbek; (3) az ember akkor érheti el céljait, ha vállalja sorsát. Ezek a gondolatok egyrészt a középkori szimbolikus gondolkodás, a kabbala, a reneszánsz panteizmus, illetve a romantikus természetfilozófia lecsupaszított tézisei, másrészt olyan általánosságok, melyekkel bárki egyetérthet, különösebb előtanulmányok nélkül. Minden jel, és – ami fontosabb – minden előjel: a jövő előrevetíti árnyékát. Ami talán a leginkább zavaró, az a regény elbeszélésmódja. Coelho portugál nyelven ír, és ha az eredeti esetleg színesebb is, mint az a szöveg, ami magyarul előttünk áll, még akkor is nagyon-nagyon egyszerű lehet – a magyar fordítás mindenesetre úgy hat, mint valami jobb iskolai fogalmazás. Az sem segít az egészen, hogy szinte minden bekezdésben van valami közmondás.

Az idézés: ítélkezés, írta Walter Benjamin egyik esszéjében. Ha kiírnám az összes életbölcsességet, melyek bekezdésről bekezdésre sorakoznak Coelho regényében, a legmegsemmisítőbb kritika lehetne, még csak érvelni se kellene hozzá. A világ egyik legismertebb regényében ilyenek olvashatóak: Ami legjobban vonzza az embert, az a szépség. Minden el nem fogadott áldás átokká válik. Az élet folyását nem lehet megállítani. Ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy akaratodat megvalósíthasd. Az életben minden: jel. A sivatag olyan, mint a szeszélyes asszony: elveszi az eszét a férfiaknak. Aki állandóan úton van, mint a juhok, az tudja, hogy egy napon el kell indulni. A karaván meg a sivatag ugyanazon a nyelven beszél, és ezért átengedi a karavánt. Megtudtam, hogy a világnak Lelke van, és aki ezt a nyelvet megérti, az megérti a dolgok nyelvét. Ha mindig a jelenben tudsz maradni, boldog leszel. A szem megmutatja a lélek erejét. Sokféle nyelven beszél a világ. A szerelem megköveteli a szeretett lény jelenlétét – és így tovább. A fentiek egy része közhely (melyet a szövegkörnyezet adott esetben feltölthet valamiféle értelemmel), a többi pedig teológiai-filozófiai tanítások közhelyes váza csupán. Ezek ismétlésén alapszik Coelho elbeszélői hangja: ez a monoton, kissé deklamáló-szájbarágó közlésmód – mintha a jóságos nagyapó oktatná kisunokáját.

Coelho azt gondolja, és elvben jól gondolja, hogy az általa közvetített bölcsességekhez ez a folklorisztikus-biblikus, időtlen és személytelen, szinte együgyű hang dukál. Az élettel teljes jellemek hiánya sem biztos, hogy műhiba Coelho regényében; a szerző bizonyára azt érzékelteti velük, hogy itt a moralitás tiszta légkörében mozgunk, ahol az individuumok nem számítanak: Santiago az Everyman, az Akárki, a két lábon járó tanulság. A többiek is típusok: a jós, a bölcs, a cigányasszony, a fogadós, a kereskedő, az angol, az alkimista, a rablóvezér, az arab lány. Mind a szereplők, mind a helyzetek, mind a fordulatok esetében hiányzik a lélektani és a társadalmi indoklás; ráérősen kibontakozó mesét és híg morális-okkult szimbolizmust kapunk csupán. Ez az eljárás azonban olykor megbicsaklik. Példa erre a főszereplő, aki hol idiótának tűnik, hol ravaszul számító parasztnak, hol pedig beavatottnak. Ezt az írói következetlenséggel magyarázhatjuk, mint ahogy azt is, hogy a spanyol Santiago – aki tizenhat éves koráig szemináriumban tanult – nem ismeri sem az Újszövetséget, sem általában a Bibliát; egy angol utazó magyarázza el neki a Háromkirályok legendáját. Most erre mit mondjak? Santiago vagy hiányzott aznap, vagy Coelho elveszítette az elbeszélés fonalát.

Elfogulatlan, az előítéletektől mentes véleményt nehéz alkotni. A kritikus ízlése korábbi irodalmi olvasmányain pallérozódik, és sajnos mindegyik általam korábban olvasott és nála jobb könyv úgy tornyosul Coelho történetei fölé, mint megannyi roppant előítélet. Mitől vonatkoztassak el? Úgy vélem, hogy az olvasók nagy része e könyvek sablonossága és az iróniátlansága miatt fanyalog Coelho sikerein (leszámítva a népszerűséget eleve gyanúsnak tekintő hozzáállást). Egy okkult témával foglalkozó regénynek – szokás szerint – reflexióval kell elbeszélnie tárgyát, különben spirituális igehirdetéssé alakul át. Pedig léteznek olyanok, akik ironikus macskakörmök nélkül óhajtanak élni (valamint olvasni), és éppen Coelho naiv hitét akarják. Ha nem is tisztelem, de becsülöm ezt a közönséget. Azokat, akik arról akarnak hallani, hogy a szeretet az élet, hallgassunk az előjelekre, valamint a világegyetem legkisebb porszemében is ott rejlik az isteni igazság. Mint kiderülhetett, nem váltam Coelho csodálójává, de a könyv befejezése tulajdonképpen tetszett. A narratív csavar – Santiago voltaképpen a rablóvezér álmát álmodta és ezt az álmot élte – noha nem Coelho leleménye, de oldotta valamelyest a regény naivitását. Az is kétségtelen, hogy Az alkimista cselekményében, illetve részleteiben van valamilyen megnyugtató, szinte már idegzsongító összhang: a világkép egységes, a cselekmény rendíthetetlenül halad a pozitív végkifejlet felé, és végül megfogalmazódik a tanulság. Gondolom, ez Coelho titka: a rövid mondatok, a rövid bekezdések, az egyszerű jellemek, a kristálytiszta cselekmény és a könnyen felfogható (egyébként mindig pozitív) bölcselkedések gondűzővé teszik befogadását. Coelho könyve nem kártékony – leszámítva azt, hogy leegyszerűsített világképhez és ennek megfelelő stílushoz szoktatja olvasóját. Tehát: midcult.