Anne himmelfart

Fodor Janka

Soha nem élt még ilyen gyönyörű helyen, mint ez. A víz, a sziklák, a fenyves, a véget nem érő fehér éjszakák, és a lánya sírja egy fjordra néző temetőben – Fodor Janka írása.

Fodor Janka írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

Azoknak, akik a nyáron elmentek

Soha nem élt még ilyen gyönyörű helyen. Ami azt illeti, soha nem élt még gyönyörű helyen, bár lehet, hogy van, aki egy kotovszki lakótelepet is szépnek lát. A sötétszürke sziklák, a fenyves a házuk mögött, a fehér nyári éjszakák még tizennyolc év után is lenyűgözik. Szerencsés. Korábban legfeljebb egy közepes méretű lakást jósolt volna magának, egy használt kocsit, meg egy aránylag megbízható férjet. Sohasem volt túl optimista, bár ez is viszonyítás kérdése. Mindenesetre tette a dolgát. Egyetem után egy odesszai rendelőintézetben kezdett dolgozni, gyerekkori barátnőjével közösen bérelt lakást, a kiadásokon osztoztak, a koszos ruhákat együtt mosták. Havonta egy vodkázás, mindig ugyanott, ha kicsit többet ittak, befizettek a Vulkán nevű diszkóba, és táncoltak reggelig.

            A gőzölgő tea az ablakpárkányon elhomályosítja a kilátást. A férje tette elé, idd meg, jót fog tenni, mondta, hogy aztán a pillanatnyi közelséget kihasználva végigsimíthassa a vállát.

            Találkozásukat a puszta véletlennek köszönhették. Zakhar júliusi szabadságát tengette a szülővárosában, jobb híján egyedül, illetve reggelik és vacsorák alkalmával az anyja társaságában. Később elmesélte, hogy már napokkal korábban megtervezte, miként ajánlja majd fel a bevásárlószatyrok cipelését. Félt, hogy soha nem fog még egy ilyen kedves arcú nőt látni. Ő pedig engedte, hogy végre történjen valami. Aztán kiderült, hogy a férfi az év többi részében külföldön dolgozik egy olajfúrótornyon, hogy kint jobb híján református istentiszteletre jár, és hogy szeretné, ha egyszer meglátogatná. Néhány napig kísérgette fel-alá, beültek egy-egy kávéra a piac környékén, kétszer moziztak, egyszer csókolóztak a peronon, majd Zakhar visszautazott. A döntésig, miszerint végül felmondott az odesszai rendelőintézetben, otthagyta szerény, ám stabil egzisztenciáját, a havi egy vodkázást, minden barátját és a családját, a Zakharral időközben váltott levelek juttatták el.

            Most már látja, még ezen a párás ablakon keresztül is, hogy a költözés élete legbátrabb döntése volt.

            Eleinte a férfinak kiutalt munkásszállón éltek, szobakonyha erkéllyel, egy mélyre benyúló fjord partján. Aztán jöttek a lehetőségek, dolgozni kezdett ő is, először mint asszisztens, majd egy év után elindította saját körzeti praxisát. A lányuk születéséig még többnyire fel tudja idézni az eseményeket, utána már csak nagyvonalakban. A fiát egyáltalán nem tervezték, már elmúlt negyven, amikor egy ködös novemberi estén megkapták a Jóistentől, mint most már tudja, utolsó reménysugárnak kegyetlenebb időkre.

            Normális esetben ilyenkor szokásos körükre indul a kutyával, vagy uzsonnás dobozokat rak össze, de ételre most senkinek nincs szüksége. Helyette kockás gyapjúpléddel betakarva ül az ablaknál, teát iszik, a múltján tűnődik, és nézi a ház előtt rollerrel, biciklivel elhaladó iskolásokat. A következő két hétre minden betegét lemondta. Ha több időre lenne szüksége, majd jelentkezik, ígérte, kollégái aztán már nem telefonáltak többet. A fia a szobájában játszik, nem sokat fog fel a körülötte zajló eseményekből, legalábbis reméli, hogy nem. A férje már felöltöztette, ott guggol mellette, és tologatja az autókat, még van pár percük indulásig, még egy kicsit úgy csinálhatnak, mintha. Aztán taxi lassít a ház előtt, szokatlanul elegáns, fekete öltönyében becsönget a sofőr. Indulás. Kicsi falu ez, az emberek ismerik egymást.

            Az udvaron félkörívben, három sorban székek, akár egy koncertterem nézőtere, oldalt hangfalak, a templom épülete a díszpáholy. Zakharral karöltve vonulnak be, hogy elfoglalják a nekik fenntartott helyet. Ők ma itt a díszvendégek. Térdet hajtanak az oltár előtt, a márványpadlón koszorúk, a koszorúkon üzenetek, nemsokára erre is sor kerül. Fogalma sincsen, hogy ki intézte mindezt, a padon az énekeskönyveket, a virágdíszeket, a mécseseket. A fia is itt van valahol, egy rokon vigyáz rá, vagy talán barátok, ezzel most ne foglalkozzon, mondták, majd ők gondját viselik.

            Micsoda egy szentély ez. Üres, fehér, fa, fény. Szőke férfiak, nők és gyerekek nézik a szőke Jézus mennybemenetelét. Kristi himmelfart. Csak most az egyszer lehetne egy kicsit kevésbé puritán, és lehetne, hogy egyszer végre nem sportcipőt visel a lelkész, hogy nem jön ide mindenki, hanem csak az ő titka, az ő titka, az ő igen nagy titka lenne. Nem arról van szó, nagy erény az alázat, törekedett is rá egész életében, viselte a bélyeget, a számonkéréseket, a csalódásokat. Talán neki se jutott több, mint másnak. Megtanulta a nyelvet, gyógyította a helyieket, kórusban énekelt, túrákat szervezett, spórolt, ahol tudott, hallgatott, amikor kellett. De most igazán, akkora nagy kérés lenne egy rendes temetés? Aranyló oltár, leomló virágok, zokogó asszonyok, Szűz Mária és minden szentek?

            „Köszönjük, hogy a barátunk voltál. Hiányozni fogsz. Osztálytársaid.”

            „Emléked őrizzük. Hilde és Kristian.”

            „Fájó szívvel búcsúzunk. Olga és családja.”

            „Részvétünk. Marie, Anders és Eline”

            „Sohasem felejtünk, mert szeretünk. Berg család.”

            Tizenhat év, három hónap, két hét és öt nap. Ennyi jutott nekik, ezzel kell beérnie. Valahol mindig is sejtette, hogy a szerencséje nem tarthat örökké, hogy valamelyik döntése végül tragédiához vezet. Képzeletében azonban ő volt az áldozat: balesetet szenvedett, rákos lett vagy lebénult. Alapvető rettegések, idáig terjedt a fantáziája. Gyakorlott búcsúztató a lelkész, egy ideig elhiteti vele, hogy mindez Isten kezében volt, van és lesz. Ül, hallgatja, és egy pillanatra tényleg úgy gondolja, hogy a halál nem tragédia, meghalni normális, élni viszont ajándék, mert az élet a nemlét extrája. Amen. Az emberek felállnak, lassan elindulnak kifelé a templomból. A padról a férje húzza fel, bírd még egy kicsit, mondja, térdet hajtanak az oltár előtt, a márványpadlón koszorúk, a koszorúkon üzenetek. Körbeállják a koporsót, valaki szól, hogy középen fogja meg, mert oda nem nehezedik akkora súly. Előtte és mögötte kollégák, családtagok és Zakhar lehajtott feje, amint megemeli a ládát.

            Halk sírás, sötétszürke sziklák és nedves fű szegélyezi a temetőbe vezető utat. Valaki a távolban felnevet. Óvatosan menetelnek a földbe levert, ingatag falépcsőn, a dombon felfelé alattomosan kúszik orrába a közeli fenyőerdő illata. Lehetnél nehezebb, kemény és rideg, mint a temetőt övező hegyek, hogy apró darabokra törne, aki át akarna rajtad hajtani. Lepattanna rólad a szilánk, nem lenne súly, ami összenyomna, nem tennének hideg sírgödörbe, és nem szórnának rád fekete földet. Békesség nektek mindenhol! Zakhar karja a karjába fonódik, mindjárt vége, mondja, szemgödre túlcsordult meder, helyette is ő sír, így volt ez mindig.

            „Részvétem! Őszinte részvétünk! Fogadd őszinte, szinte őszinte, részvétünk az egész családnak!” Összemosódott minden, ismerős lett az ismeretlen, és idegen a barát, könnyezve nézi, de nem érti, a kezét szorítják, de nem tudják, hogy fenyőfák sötét árnyéka vetül a kotovszki lakótelepre. Mint a koporsóra hulló föld, mostanra fekete lett minden álma, önző és értelmetlen hajhászása egy örökre eltemetett életnek.

            Soha nem élt még ilyen gyönyörű helyen, mint ez. A víz, a sziklák, a fenyves, a véget nem érő fehér éjszakák, és a lánya sírja egy fjordra néző temetőben.

            Innentől kezdve ez az ő élete.

2016-10-08 09:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs