Klastrom, Kapolcs, körhinta

Schmal Róza

Végül is jó fogat mosni a kerti csapnál az ismerős ismerősének ismerősével, miközben tisztán felhallatszik a dob és a szaxofon hangja, a taps. – Schmal Róza tárcája a Művészetek Völgye apropóján.

Schmal Róza írásai a Jelenkor folyóiratban>

Miben volt más, mint a tavalyi, mint a korábbiak? – kérdezik azok, akik nem voltak ott. Erre általában megpróbálok alapos és kimerítő választ adni, amelyben fontos és kevésbé fontos szempontok is helyet kapnak: akinek érdemes, annak mellesleg megemlítem, hogy megint volt Klastrom Színpad Dörögdön, viszont a Blue sPot Café nagyon szerethető (és nehezen felejthető), de nyilván tényleg túlságosan kicsi udvarából egy hatalmas színpad lett fent, a Bakony felé eső dombokon, ahonnan olyan kalandosan lehet éjjel lebotorkálni, mint az első években Csórompusztáról... – még sok hasonló részletet szoktam felsorolni, de a számomra leglényegesebb különbséget eddig nem árutam el senkinek.

Volt egy körhinta. Egy igazi régi (vagy legalábbis annak tűnő) ringlispil, beszuszakolva egy kapolcsi udvar vásáros bódéi közé. (Az előző években, ha volt is, bizonyosan nem itt – én még nem találkoztam vele.)

De talán messzebbről kellene kezdenem.

Amikor gyerekkoromban Nagymama rokonait jöttünk látogatni, a pesti buszállomáson minden alkalommal el kellett magyarázni, hogy hol, melyik vonalon van az a Kapolcs, ahova jegyet szeretnénk venni. Aztán, mire már a saját házunkba jöttünk le, ez a probléma megoldódott. Nem csak a hölgy tudta a jegyelővételi pénztárban, hogy hol van Kapolcs, hanem fél Budapest, nem kevés számú ismerős és ismeretlen embernek pedig elképesztő gyorsasággal tudomására jutott az is, hogy nekünk van ott egy kertünk, ami ugyan meredeken lejt a völgy felé, de ingyen lehet benne sátrazni, ha az ember nem bánja, hogy álmában is kapaszkodnia kell. Sokan voltak, akik nem bánták, és az első meghökkenés után már mi sem (mindig) bántuk, hogy ott vannak.

Van valami kényszerítő ereje a hely és az emberek évről évre ismétlődő és változó találkozásának, ami alól nem lehet kibújni – akkor sem, amikor éppen hiányoljuk az isten háta mögött, csaknem remeteségben töltött csendes vidéki nyarak örömeit, amelyekért annak idején elkezdtünk ide járni. Mert végül is jó fogat mosni a kerti csapnál az ismerős ismerősének ismerősével, miközben tisztán felhallatszik a dob és a szaxofon hangja, a taps, de közben a felettünk kezdődő erdő éjjeli csendjéről és feketeségéről sem lehet megfeledkezni.

Az évek alatt volt sok jó koncert, színdarab, és beszélgetés, a vásárban sok fülbevaló és mázas bögre, de nekem még többnek tűnik a tanakodás, hogy melyik programot válasszuk, az ácsorgás az út szélén, hogy stoppoljunk-e, és ha igen, merrefelé, a gubbasztás (bár sokszor igazán felszabadult gubbasztás) valahol egy ponyva vagy eresz alatt, miközben az eső elmossa, de legalábbis elmosni próbálja azt a koncertet, amit igazán meg akartunk hallgatni – sok volt ezekből a köztes pillanatokból, két esemény, két helyszín, két fröccs között, de nem pusztán a mennyiségük lehet az oka, hogy ezek jutnak eszembe, vagy pontosabban: elsősorban ezek jutnak eszembe, amikor a kapolcsi nyarakat igyekszem számba venni, időrendi sorrendbe, vagy rangsorba állítani. Valószínűleg annak is szerepe van ebben, hogy az a bizonyos kényszerítő erő ezekben mutatkozik meg leginkább: jól lehet itt lenni, akkor is, ha az ember tulajdonképpen nem akarja jól érezni magát, ha mindenről lekésik, elmulasztja megkóstolni a legfinomabb dolgokat, meghallgatni a legjobb előadókat, és az egyetlen vágya, hogy nézhesse a tájat, a békés tájat, amelyből eltakarodott mindenki, aki nem odavaló.

Nyolc éve ez a kényszerítő erő vett rá, hogy miután egy koncertről hazagyalogoltam Dörögdről (hosszú az út, de telihold volt) még elmenjek a falu túlsó végébe, csak azért mert valaki, akit akkor még alig ismertem, megígérte valakinek, akit pedig egyáltalán nem ismertem, hogy meglátogatja, és a fűben ülve megiszik vele egy pohár bort, ezt pedig szerette volna úgy megtenni, hogy közben én is ott vagyok vele. Szeretem azt gondolni, hogy a hely, a telihold, az erdő, a zene, valamint a később eleredő eső olyan kényszerítő erővel bírt, ami felmenti az embert minden további felelősség, vagy a következmények mérlegelése alól.

Annak az estének ha nem is közvetlen, de azért mégiscsak egyenes következménye most már a derekamig ér, fonott copfot visel, és éles szemét nem kerülheti el az idei Művészetek Völgye legfontosabb újdonsága: a körhinta.

Azért hajlandó hagyni, hogy elvigyem a Kaláka koncertre, 15-20 percig megadóan, bár összevont szemöldökkel figyeli a tapsikolást, még azt is elnézi, hogy szentimentálisan elérzékenyülök néhány régi dalon, amelyeket még nekem (na jó, az én generációmnak) írtak, de aztán finoman figyelmeztet, hogy ugye a ringlispil.

Elindulunk, közben nevelő célzattal morgok valamit arról, hogy nem a vásár meg a sok ezt-vedd-meg, ezt-kóstold-meg, ezt-próbáld ki a lényeg, hanem a zene, meg az irodalom. (Művészetek Völgye, ugye.) Még jobban morgok, amikor kiperkálom két perc körbeforgás árát egy nagydarab és teljesen szótlan, mosolytalan úrnak, de aztán, ahogy elindul a kerék, ahogy halkan surrogva körbehordja festett lovait és tükrös díszeit (zene nincs, csak ez a surrogás), ahogy kigyúlnak a kertben a színes lámpák, pedig még nincs sötét, és ahogy újra meg újra feltűnik a lányom, üdvözült arccal ülve egy hatalmas, durván faragott, de gondosan fehérre mázolt hattyún, újfent örömmel és készségesen átadom magam a körülmények kényszerítő erejének, és az idei év talán legfontosabb köztes pillanatának.

2015-08-08 07:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs