Belül tágasabb

Szvoren Edina

Tetszik a bogaras kerékpáros szerepe, amit B., egy másik ösztöndíjas aggat rám igen hamar. Van olajam is, mutatom neki, hátha megint kinevet. – Szvoren Edina írása.

Szvoren Edina írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Az ágy mögötti bordó burkolólapon zsíros fejnyomok. Letörölgetem őket egy mosószeres ronggyal, aztán átrendezem a szobát: az asztalt lehúzom az asztallábnyomokról, az ágyat betolom a sarokba, a két nyitott polcot pedig a fal mellé, a gipszkarton mögé bújtatott tetőgerendák alá állítom. Minden szobában van egy másik szoba.

Már érkezésem másnapján asztalhoz ülök. Dolgozni akkor tudok, ha elhiszem, hogy a külvilág érdektelen, vagy legalább van annyira ismerős, hogy kivonulhassak belőle. Berlinben eddig mindössze kétszer jártam, nem mondhatnám tehát, hogy ismerem, most mégis megy a munka. Két és fél hónapon át dolgozom, ahogyan még sosem. Nem tartok szünnapot. Fáj a bal felkarom, a bal lapockám, a derekam. Stigmáimat büszkén viselem –  hamar sorvadásnak indulnak tanítási izmaim.

Kizárólag vásárolni járok, biciklivel, amit Budapestről hoztam. Veszek rá takarófóliát, hiszen fél évig fog ázni-fázni a szabad ég alatt. Tetten érem magam: tetszik a bogaras kerékpáros szerepe, amit B., egy másik ösztöndíjas aggat rám igen hamar. Van olajam is, mutatom neki, hátha megint kinevet. És kábelkötőm. Pedig valójában szinte semmilyen tárgy nem fontos nekem, mind több ruhától, könyvtől, emléktárgytól szabadulok meg élvezettel (elutazásom előtt kidobtam a ruháim nagy részét, ha hazamegyek, folytatom). Szeretem a tárgyak hűlt helyét – a távollevő kontúrját jobban látni, mint a jelenlévőét.

De hol van Berlin? A bolthoz vezető utat hetekig csak sötétben látom. Teszek néhány éjjeli sétát az S-Bahn, az autópálya és a tó háromszögébe szorult, két-három utcából álló villavilágban, és inkább interneten olvasgatok a Wannsee partján fekvő házak történetéről. Kedvencem a 36-os számú ház egykori tulajdonosa, Groscurth: kommunista ellenállócsoport tagja, Rudolf Hess háziorvosa. Ahogy írni: sétálni-gondolkodni is ott lehet, ahol ismerős a látvány. Egykedvűen lépek ki a nácik által tengerészeti kutatólabornak használt épület kapuján – na, und –, aztán balra fordulok, és a Groscurth-házra rá se nézve bandukolok az egyetlen tavi kijáró felé. Nem nevezném gondolkodásnak, amit sétálás közben művelek. Jeleneteket képzelek el. Ezekben a jelenetekben az emberek olyan mondatokat mondanak, amiket, absztrakciós képességeim csökevényessége folytán, elgondolni sosem lettem volna képes.

Amikor először járok a városban, még a kapucnit is nehéznek érzem. Élvezettel mondogatom, hogy elvadultam. Beszélgetőtársaimra két óránál hosszabban nem vagyok képes figyelni, mimikai izmaim egy-egy találkozó után finoman remegnek az erőlködéstől.

Van a szobámban egy klavikord. Az öcsém vette Berlinben, és majd csak az ösztöndíj leteltekor fogja elvinni Schleswig-Holsteinba, ahol lakik. Kottát a netről nyomtatok. Eleinte sokat játszom – gyakorlásnak nem nevezném –, később alig valamit. Ebben a szobában néha úgy érzem magam, mint egy mandzsetta- és nyakkendőtű-ügynök. A mély benyomódások a hotelszürke szőnyegen még mindig jelzik az asztal és az ágy régi helyét. Egy ideig naponta nézem, eltűntek-e már; rajtuk mérem az időt. Nem tudom megmondani, hogy mikor felejtettem el figyelni őket.

Partir, c'est mourir – korábban kevés sajátabb tapasztalatom volt. Szüleimmel sosem utaztunk sehová, és hozzánk sem járt senki. (Takargatnivalójuk volt: szégyellték egymást és magukat, a kapcsolatuk kudarcát. Belül tágasabb: azóta is befelé táguló tölcséren keresztül érnek el az ingerek.) Mivel viszont néhány éve sokat utazom, egyre kevésbé visel meg, ha saját bőrömön tapasztalom, hogy centrum mint olyan nem létezik (tehát periféria, provincia sem); hogy a párhuzamos világok alig érintkeznek egymással; s hogy például világirodalom sincsen, mert még ami hasonló, sem közös. De azért, átlagosnál fejlettebb anticipációs képességemnek hála, Berlinben már az első hetekben edzeni kezdem magam a búcsúzás június végi képeivel. Igyekszem úgy nézni a várost, mint egy haldokló testét. Régi, gyerekkori játékomat játszom önkéntelenül újra: szeretteimet halottnak képzelem el, hogy jobban lássam, mennyire hozzám nőttek.

A tárgyak nem fontosak. De akkor, kérdezi B., miért hoztam magammal Berlinbe borkiöntőt? Világnézetünk és életmódunk kiáltó disszonanciáit nagy kedvvel vetjük egymás szemére. Eleinte közös bérletet használunk, a költségeket megosztjuk. Márciustól ki-ki saját bérletet vesz, hogy együtt járhassuk a várost. A kimozdulás B.-nek is nehezére esik, sőt, ő néhány órát bír csak távol lenni a megszokott helyektől. Megoldhatatlan probléma, de megoldjuk valahogy, hogy először menni valahova egyikünk sem akar. Egyszerű lófrálásokra napokig készülünk. B.-ben néha önmagam elrajzolt mását látom, és ez mozgásba hozza azokat a kötődési képességeimet, amelyeket máskor nincs alkalmam használni. Mert egyébként olyan emberekkel szeretem körülvenni magam, akik lényeglátók, magabiztosak, tettre készek, és nem a pillangót veszik észre egy Vénusz-alak térdén – mint én vagy B. Hanem Vénuszt.

Gyakran nézegetem a folyosón kiakasztott menekülési tervet. Minden egyes ösztöndíjasszoba alaprajza szerepel rajta ággyal, asztallal, polccal (csak a kerek asztalnyomok hiányoznak, meg a klavikord). Az egyik szobából feljárat nyílik a roskatag toronyba. Biztosan tudom, hogy sosem fogom látni, milyen ott. A házban lakókkal – a többi mandzsettaügynökkel – többnyire reggelinél találkozom, és képesek vagyunk nap mint nap ugyanazokat a dialógusokat produkálni. Mivel az ösztöndíjak általában egy vagy két hónapra szólnak, hat hónapommal én vagyok itt az ötlábú cirkuszi kecske. Amikor megtudják, hogy Magyarországról jöttem, kedvem lenne egy lezárt borítékból előhúzni a kérdéseiket – az én kérdéseim persze ott lapulnak az ő borítékjukban, tudom. Röstellem is.

Van egy visszajáró harkálya a háznak. Éppen a szobám fölött kopogtat valami fémlemezt. Szemtanúja leszek két hattyú életre-halálra vívott küzdelmének: az egyik fél órán át szorítja víz alá a másik nyakát, és meg akarja fojtani (közben szégyellem magam, hogy lenyűgözve nézem). Róka jár a kertben, éjjel fölkapcsolódik a mozgásérzékelő lámpa. A háziak azt mondják, sánta, de én nem látom annak. Vékony, szinte kétdimenziós, jó lenne az ölembe venni – eszembe jut, hogy anyám, aki egyébként kevés fogékonyságot mutatott az állatok pótcselekvésszerű imádatára, élete végén rókafotókat gyűjtött a számítógépén. (Az időtudattal rendelkező lényeket az időtudattal nem rendelkezők látványa fölvidítja, mondta.) A weddingi temető koraszülöttsírjai mellett nyulak harapdálják a füvet. A nikolassee-i kerítések mentén sünök, az erdősávokban vaddisznók (a bolthoz vezető úton nemrégiben vaddisznócsalád lökött föl egy kerékpárost). B., akinek a világképe meglehetősen zoofil, sőt, zoomorf, s ezért aztán igazán elemében van itt, néha kijavít: fölmentél kutyába.

Amíg a hőmérséklet 15 fok alatt marad, az élelmiszereket – sajtjaimat – nem a közös, földszinti hűtőben tartom, hanem az ablakszárnyak között, a szobámban. Nehéz lesz visszaszokni a nyikorgó trappistákra, az érleletlen túrószerűségekre, a savószínű sajtkészítményekre, amelyek szocializmusbéli elemes bútorcsaládok nevét bitorolják. Régóta misszióm, hogy ismerőseimet behódoltassam az erősebb, érettebb sajtoknak: B. képességeinek fölső határa minden jel szerint a rúzsflórás, nyers tejes tilsiti, de egyébként derekasan igyekszik. Én vagyok a dílere, mondja. Viháncolunk, idétlenkedünk, mint a gyerekek. Átnevezzük ennek a világnak a dolgait, ahogy annak idején az öcsémmel.

Elakadtam. Írói aktivitásom történetének leghosszabb krízise ez. (Mire is való egy ösztöndíj.) Az első három hónapban született írásokat vérfoltos hentesbárddal javítgatom, ha éppen rájuk bírok nézni. Iszonyodom az önismétléseimtől, amik, úgy látom, egy Thomas Bernhard-regény és egy svéd gyerekvers hibridjeivé egyszerűsödtek. Arról fantáziálok – szinte ábrándozom –, hogy abbahagyom az írást, de elképzelésem sincs róla, hogyan lehet túlélni ezt. Elkezdek valamit, aminek a műfaja zsákkűz (önmagamat vádolom benne, hogy nem a lényegről írok), de amikor elindul a fikcióvá válás útján, félbehagyom. Semmi sem segít, magamról is csak fikciót tudok írni: a fölmenni kutyábát például nem B. mondta. De van annál fontosabb, hogy mondhatta volna? Biciklizem, színházba megyek, múzeumba járok, megnézem a Schlingensief-kiállítást (nem tetszik, vagy inkább csak alkalmatlan vagyok a műélvezetre), de Berlin arca szomorú, mivel kizárólag tétlen-rosszkedvű állapotban van módom látni. Berlin alaphangja: az S-Bahn sípolása. Városok márpedig nincsenek, vigasztalom magam.

Tavaszodik. (Rügyeznek a szavazólapok. Regisztrálok. Ha az ember az Unter den Lindenen adja le szavazatát, egy picit azt hiheti, nem azok közül választ.) B. erkélyén kellemesen – később kellemetlenül – süt a nap, kávézás közben szenvedélyesen vitázunk szabadságról, magántulajdonról, az irodalom társadalmi hasznáról. Kevesen sejtik, hogy kiállhatatlan vitázó vagyok. Mivel én magam sem hiszem el egészen, amit a viták mibenlétéről hangoztatok – hogy nézeteink nem azonosak velünk –, s mivel éppenséggel a megsemmisülésemtől félek, amikor a nézeteim megsemmisülésétől félek, kizárólag intimebb viszonyaimban vagyok vitaképes. B.-nek is, nekem is erős hajlamunk, hogy időnként szinte reflexszerűen a másik félével ellentétes álláspontot próbáljuk ki egy vitában, így aztán vitáink abszurdak, befejezhetetlenek, és úgy lebegnek a fejünk fölött, mint az elszabadult szövegbuborékok egy képregényben (a házban graphic novel-kiállítás követ graphic novel-kiállítást, de a műfajhoz továbbra sem sikerül közel kerülnöm). Magántulajdon nincsen, mondja például B. Én erre elkeseredetten bizonygatom, ami a fejem fölötti szövegbuborékban lebeg, hogy a magántulajdon az animizmus modern változata. Az egyediségnek, az egyszeriségnek, a differenciálódásnak azon a fokán, amin, ó!, mi, emberek állunk, az élettelen világ, az általunk megérintett, nap mint nap használt tárgyak is személyesebbnek (lelkesnek, átszellemültnek) látszanak. S ha azt hisszük, hordoznak belőlünk valamit, nem nyúlhatunk bele a török ösztöndíjas-kolléga konyhai dobozába, nem érinthetjük meg a totem-sót, a totem-olajat, a totem-kakukkfüvet. (Belenyúltunk, megérintettük.) Indulatos vagyok, B. arcán rémület. Rosszul esik, hogy vita közben odébb húzza a székét, messze tőlem – egy másik szövegbuborék alá.

Az utolsó hónapban, amikor írásra már gondolni sem merek, előveszem a zöld korrektortollat. A kottakorrektúra kisimít, mint a tanítás (rossz jel, ha a gyerekek nem hiszik el, hogy feltöltődni járok az iskolába?). Megnyugtató, hogy valami létező felületet kell megváltoztatni, és nem magát a felületet hozni létre. Egyébként is, minden munkának van poézise, ha az ember kellőképpen kényszeres: korrektorként a bennem szunnyadó tisztaságmániás tombolja ki magát.

Öcsém eljön a klavikordért; ketten cipeljük ki az állomásra. B. kidobja a ruháit a szemetesbe („csak” használta őket, nem tulajdonolta), aztán hazautazik. Most egyedül járom a várost. Végre, írom neki. A cipőm talpa elvékonyodik, minden egyes utcakövet, kavicsot, Stolpersteint megérzek. Utolsó nap Pankow-ból zarándokolok a Tiergartenig, de mennék még tovább is, ha nem kellene csomagolnom. Másnap fölülök a vonatra. Egész jól viselem a búcsút: hiszen én ezt a várost megöltem. Ahogy mindent, aminek az elvesztésétől félek.

2014-08-23 17:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs