Paulina

Fodor Janka
Cimkék: fodor janka, tárca

Paulina megkérdezte a nevelőt, hogy mehetnek-e busszal vissza. Van jegye? Nincsen. Van pénze jegyre? Nincsen. Akkor gyalogolnak. – Fodor Janka tárcája.

Fodor Janka írásai a Jelenkor folyóiratban>

Paulina levágta a frufruját. Miért, kérdezte a nevelő, mert kellett, felelte Paulina unottan. Némelyik gyerek itt csonkítja magát. Párhuzamos vonalak az alkar belső felén csuklótól a könyék irányába, véresre rágott körmök és körömágyak, homályos balesetekből származó sérülések.

Paulina lemosakodott, hogy ne érződjön rajta az a furcsa szag, ami a többiekből is párolog. Valami állott szag, az ágyneműből jön, a ruhájából, vagy egyszerűen a testéből, a szájából a cigi miatt, vagy a hajából, amiért nem samponozza, csak szappannal sikálja meg hetente egyszer.

Paulina felöltözött, magára húzta a farmerját, a piros trikóját és a kapucnis kardigánját. A cipők között nem válogatott. Mínusz három fok volt. Kifestette a száját és a szemhéját, mindent ugyanazzal a rúzzsal. Ma végre kimenős, nem kell a többi idiótát hallgatni, meg nézni, ahogy a dagadt Marika megzabálja az öccsei maradékát.

Paulina visszapofázott a nevelőnek, hogy neki ne mondja meg, amúgy sincsen több ruhája, úgyhogy felőle indulhatnak, mert itt helyben megpusztul, ha nem gyújthat rá. Hová? A vásárba. Az hol van? Közel. Ahogy a nevelő átlépett egy pocsolyát, válluk véletlenül összeért, Paulina behúzta a nyakát, és a mellkasát is behorpasztotta. Ezek mindig megijednek, ha véletlenül hozzájuk ér az ember. Ők bezzeg tapogatják, átkarolják a derekát, a mellére hajtják a fejüket, puszilgatják, ha ahhoz van kedvük. Nem fázik? Nem. Hazudott.

Paulina a város karácsonyfáját bámulta, alulról nézett keresztül a vastag, gyantás ágakon. Pont, mint amilyen otthon volt, az égők miatt. Nyálcsíkot szívott vissza a szája széléről, igyekezett lelapítani a homloka fölött ágaskodó tincseket. A süteményes bódénál néhány fiú ácsorgott, édes illat, könnyű zsivaj, vegyék már észre. Rá kellene gyújtani megint, csak elfogyott a cigi. Kunyerálhat? Kitől, kérdezte a nevelő, hogy az időt húzza, ha kapásból nemet mond, csak ront a helyzeten. Attól az öregasszonytól, aki a sütisnél dekkezik, látja? Nem.

Paulina egy gyertyát tapogatott, szárított virágszirmok, fahéjrudak, almakarikák díszítették. Többször végighúzta az ujját a körvonalakon, szagolgatta, szerette volna megnyalni is, de az eladó nagyon figyelt. A sütis is figyelt, a zománcékszeres, a fűszeres, meg az ásványos, vagy mi, de az legalább kedves volt, mesélt neki, mutatta, hogy melyik kő mire való, kivett egyet a pattanásokra, meg egyet idegességre, de meg vannak ezek őrülve, hogy ennyit kérnek érte, visszatette a köveket a helyükre. A gyertyát nehezebb volt otthagyni, csakhogy az eladó kitartóan leste, az eladó meg a felesége a pult mögül, így nem maradt más, engedélyt kellett kérni. Ellophatja? Nem! Amúgy is csak viccelt.

Paulina az otthonára gondolt, a szobára, a poszterekre, a falvédőre. Tészta sült a parázs felett, forgott, a cukormáz lassan megkeményedett, émelyítő illata szétáradt, megtöltötte, felkavarta a gyomrát, a piszkavas felszította végtagjaiban a meleget. Idén már nem mehet haza. Mintha könnyekkel telt volna meg. Ki mondta? Az mindegy, mondták. A szeme, nagy, barna, nyugtalan, becsukta, a könnyeket elnyelte. Mit lesel, hülyegyerek? A bámészkodó kislány elszaladt.

Paulina fázott. Egyre jobban vacogott, ahogy a hideg szél a nyakába vágott. Be kellene menni valahova nézegetni. Hova? A mekibe. Mit akar ott nézegetni? Akkor a kisboltba. A plázába mennek. Jó lesz az is, csak ne legyen messze, várjon, lassítson kicsit, csikkezni kéne, mert nem bírja már idegekkel, szép ez, nem arról van szó, élete legszebb estéje, de látja, mennyi csikk van ebben a tartóban, felét el sem szívták rendesen. A plázába mennek. Neki miért nem szóltak, hogy ez lesz a program, akkor hozta volna magával az ötszáz forintot az otthonból, nemrég kaptak zsebpénzt. Ruhaboltba, bizsuboltba mennek. Cipőboltba? Oda is. Magassarkúk is vannak? Vannak. Olyan, mint a csajon? Olyan. A csikkek, a francba, elfelejtette. El.

Paulina a zokniját gyűrögette, tuszkolta a szűk cipőbe. Ocsmány semmirekellő kis liba. Fekete velúr, tíz centis sarok, strasszok, szegecsek, istenem, de gyönyörű. Ki a fene fog ráfanyalodni? Ballagásra, addig még van idő pénzt keríteni, fekete harisnyával. Már tizenhárom, de lapos, mint a deszka. A nővére ebben a korban már kinézett valahogy. Vagy ez a másik, mit szól, legalább tizenöt centi, csak kár, hogy kerek az orra. Vénasszonyos. Olyan csenevész, az útról észre sem veszik. Na, fotózza le, hadd nézze, hadd lássák a többiek is az otthonban, majd ha visszamennek. Csúf, ronda egy lánygyerek, megszületnie is kár volt, egy fillért nem adnak majd érte. Nem kell ez senkinek, nem érdekel senkit.

Paulina a mozgólépcsőt nézte, ahogy fokról fokra összecsuklik, süllyed, eltűnik. Sosincs vége. Megkapaszkodott a korlátba, mellkasát a hüvelykujjának nyomta, az ujjpercek a szegycsontba fúródtak. A férfiak a lépcsőn, sötét öltönyük utalás az ünnepre, vagy hétköznapi kiváltság. A tészta forgása a parázson, a lépcső, ahogy mozog, kiszámítható, zsibbasztó, biztonságos. Még nem mozgólépcsőzött, mondta. Soha? Soha. A nevelő a férfiakra pillantott, vajon hallották? Szálljanak fel rá, szálljanak fel most. Az ismeretlen, a váratlan izgalma, Paulina mellkasa egyre erősebben nyomódott a korlátnak, lábujjhegyre állt, kardigánja szétnyílt, a három férfi tekintete a szánalomból a vágyakozás felé, fokról fokra, süllyedt, eltűnt.

Paulina a tükör előtt billegett, tekergette törzsét, váll az áll alatt, párhuzamos lábfejek. Micsoda kabát, az anyja, ha ezt most látná, odalenne. Fogná magát, és elindulna haza, ebben a kabátban, valahogy megoldaná, pénz nélkül, és besétálna a faluba. Honnan jött, kérdezte a nevelő, amikor először találkoztak. Máncsról. Az hol van? Máncsról. Melyik megyében? Egy másikban. Nem tudja, melyikben. Milyen messze? Pont, mint Budapest. Budapestről már jött ide autóval, és Máncsról is pont annyi, mint Budapest. És akkor végigsétálna az utcán, és néznék az emberek, hogy visszajött, micsoda kabátban, biztosan észrevennék a férfiak is az autóból, és akkor lehetne pénze még több ruhára, mert már az apjának sem kell belőle adni a részt, csak az övé lenne, meg az anyjáé. Rajta lenne a magassarkú is, bár a víztározónál le kellene venni, és a fekete harisnya akkor sáros lenne, meg egy kicsit halszagú, de nem számít, mert utána visszalépne a cipőbe, és nem venné észre senki.

Paulina megkérdezte a nevelőt, hogy mehetnek-e busszal vissza. Van jegye? Nincsen. Van pénze jegyre? Nincsen. Akkor gyalogolnak. Tizenöt, tizenhat percet ki lehet bírni. Vacsorára vissza is érnek. Na, azt elfelejtheti, fél órája lejárt a kajaidő, az ő adagját már biztosan eltüntette valamelyik. Láthatás után mindig ez van. A szülők elmennek, ezek meg nekiállnak zabálni és visítozni a tévé előtt, mint a malacok. Ugye, a Marika is jött volna inkább velük. Az a szerencsétlen. Majd a képeket mutassa meg neki, hadd lássa a cipőt, amit próbált, meg a mozgólépcsőt.

Paulina azt mondta, hogy jó este volt ez, menjenek a jövő héten is. Mert utána már viszik át. Onnantól meg ki tudja, mi lesz. Aztán küldje majd el neki is a fotókat. Nincs kint róla kép, mert nem kell, hogy akárki tudja, de meg fogja találni. Bogdán. Keresse meg, és oda küldje el. A vezetékneve. Megjegyzi? Biztosan megjegyzi?

Bogdán Paulina. Az lesz ő, kép nélkül. Csak a neve.

 

A szerző portréfotóját dr. Nagy Miklós készítette.

2014-04-26 15:25:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs