Hopp a kittipő!

Én ezt a remek mondatot Cegléd városában tanultam úgy negyven éve, ahol félvak és ügyetlen előfelvételisként egy év katonai szolgálatot töltöttem. És akkor itt most megállok. Tisztelettel és szeretettel kérek minden anyát, feleséget, menyasszonyt, barátnőt, titkos vagy nyílt vizeken lubickoló szeretőt, ne hagyjon föl az olvasással csak azért, mert úgy véli, megint egy rohadék katonasztori következik. Ígérem, nem az lesz. Tisztában vagyok azzal, hogy a koedukált társasági összejövetelek egyik mélypontja az, amikor a férfiak a katonaéveikről kezdenek el anekdotázni, a másik pedig az, amikor a labdarúgás kerül szóba. Ezek valóban elborzasztó helyzetek, és teljesen jogos, ha a lányok kiszállingóznak a konyhába, megkeresik a hetvenfokos diólikőrt, és aztán a gyerekek iskolai szerepléseiről, a narancsbőr átkáról, egy Ronaldo nevű fodrászról vagy a kezdődő hőhullámokról kezdenek társalogni.

Témám egy kis hazugság, egy kis árulás lenne. Amikor a szolgálat fogságába kerül az ember, némi nyüszítő bizonytalankodás és szorongató téblábolás után társra lel. Társakra akár. Közös érdeklődés, te is olvasol?, te is írsz verset?, nahát, te mit szóltál Gyurkó Lenin-könyvéhez, nálatok is megvan az összes Szilvási, igen, de A 22-es csapdája is. Meg Moravia. Tudod, ki az a Hajnóczy?

A szolgálat idején elég élesen elválik a már dolgozó, a népgazdasági termelésben aktívan részt vevő idősebb, öreg huszonikszes honvédtárs meg a szabadsuttyó előfelvételis. Nagyon helyes, ha van egy idősebb, tapasztaltabb társad, ha lesz egy olyan támaszod, aki tud szerelni, összerakni és szétszedni, praktikus tanácsot adni, aki ugyan nem olvassa el az északkeleti őrtoronyban az Édes Annát, és nem hallgatja őrségbe csempészett kisrádión Köln magyar hangját – 1981 –, de bármilyen kézi, gyakorlati jellegű bonyodalomban utat mutat, bazmeg, öregem, így kell visszadugni a fém evőeszköztartóba a kést, a villát, a kanalat. Érted? Vedd már ki a gázálarcból a szűrőt, kapsz levegőt. Ha konzerv az ebéd, először az ebédlő kövezetéhez baszod, mert ha nem, belespricceli a forró sóletlevet a rózsaszínke arcodba. Látod, az a kis népművelő már üvölt, kultúrházigazgató korában is lesz egy vörös heg a homlokán. (Elestem, Katika, egy hideg télen, amikor a szerelemre gondoltam). Vágd csak földhöz, neked csak buggyanni fog, mint a sűrített heretejszín. Így. Ládd-e. Hopp a kittipő. Hopp a kittipő, mondtam én is boldogan, aztán sokszor alakítottam úgy, hogy a különböző harcászati feladatok elvégzése, megoldása, abszolválása közben a közelében legyek. Mert ő csak oldalra pillantott, látta az ügyefogyottság botrányát, és egy-két mozdulattal helyrebillentette a kizökkent időt, a világ működését, ő lett a Galaxis őrzője, Hamlet, Matula bácsi. Gyere, kicsi, tudok egy helyet, ott lehet sunnyogni. Fekszel valami árnyékban, nem csinálsz semmit, a legjobb dolgok egyike. Amikor a semmi szép, jó és minden. Szóval lett nekem egy ilyen mentorom. Magas, bajuszos fiú, kisujjában volt a technika. Már az öreg katonák se baszogatták. Mozdonyvezető volt a foglalkozása. Talán már nős volt. Azt hiszem, Nyíregyházán élt. Nem tudom, de nagy valószínűséggel tőle hallottam, hogy nincs a mozdonyvezetők között olyan, aki ne ütött volna el embert. Akármelyik mellékszárny, pusztacity, akármelyik döcögő kispiros vezetője találkozott már figyelmetlennel, ostobával, öngyilkossal. Ritkán érzed meg, tudod? Néha nem is döccenti a vasúti kocsit a sínre kerülő emberi test. Nincsen kiskék, csodabogár Thomas, aki ne ölt volna.

Még mindig Ceglédről beszélek. Cegléd az nekem a szocializmus csúcsa. Egy éven keresztül élsz egy városban, de semmit sem tudsz, semmit sem tanulsz meg róla, kivéve az állomás és a laktanya közötti, éles fordulatokkal haladó utat. Nincs folyója. Tengere homok. Körben tanyavilág, cukorból bor, pálinka. Terjeng valami kozmikus lustaság a városban. Nagynak nem elég nagy, de így is el van hízva. 

Már a mozdonyvezető fiú nevére sem emlékszem. Együtt vonultunk be, ő fél évvel tovább maradt, nem előfelvételis volt. Amikor eljött a napom, az augusztusi szabadulás, megígértem, hogy meg fogom látogatni. Viszek neki ezt-azt. Bor, sütemény, nevezett menstruáló hajadon, Piroska kosara minimum.

Aztán nem mentem vissza. Egyikőnk se ment vissza látogatóba, talán egy testnevelés hallgatóról hallottam, de ők mindig is más égitestek voltak. Bakancsban a Cooper-tesztet, szelíd, megingathatatlan idióták. Nem látogattam vissza a laktanyába, eszembe se jutott, hamar belekavarodtam egy egyetemi város légkörébe, mérgezés, bódulat, nemcsak hajnali, de mindenféle részegség, élet. A szülővárosból vonattal utaztam hétvégenként vissza Szegedre. Mindig Ceglédnél kellett átszállni. A vasárnap esti gyorson soha nem volt hely, rendre rántott csirkével, frissen mosott ruhákkal volt tele az utazótáska. Akkor sem volt hely, amikor az utastér végén, a leszálló ajtók határolta zárkában találkoztam vele. Szaladt mellettünk a rozsdaruhás ősz, Tisza, Zagyva, sabadaba. Ő még mindig katona, már tizedes, a bajusza a régi, éppen a laktanyába tért meg az eltávról, én pedig nem látogattam meg. Becsaptam volna? Hazudtam neki? Lába mellett a barna műbőr katonatáska. Dagad az otthonitól. Köszöntem óvatosan. Nem fogadta, még csak nem is biccentett. Elnézett mellettem, nem vagy. Senki se vagy. Nem is voltál. Nem ismerlek. Soha nem találkoztunk.

Leghosszabb vonatutam Törökszentmiklóstól Ceglédig, negyveniksz perc, 1982 októbere. Csattogtak alattunk a gyilkos kerekek, hopp a kittipő, hopp a kittipő, hopp a kittipő.