„Egy néma, nagy találkozás volt ez…”

Tormay Cécile: Emberek a kövek között (Elfogulatlan kritika, 3. rész)

Havasréti József

Politikai szerepeitől és faji előítéleteitől függetlenül Tormay Cécile (1875–1937) figyelemre méltó és irodalomtörténeti szempontból érdekes szerző volt. De ez – valamint a két Nobel-díj jelölés – nem elég ahhoz, hogy elhelyezhessük őt akár a magyar irodalom első, akár a második vonalába.

Havasréti József írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Az Emberek a kövek között 1911-ben jelent meg, ez volt az írónő első átütő sikere a magyar irodalmi életben. Miután elolvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy méltányos megítéléséhez valahogy egyszerre kell figyelembe venni azt a hatást, amit ma, illetve azt, amit a tízes években gyakorolhatott az olvasóra. Akkor az irodalmi kritika – így például Lesznai Anna és Horváth János – rokonszenvvel fogadta ezt a regénybe szőtt balladisztikus történetet. A szecesszió, a népi-népies irodalom, a dekadens szimbolizmus, illetve a századforduló táján rendkívül népszerű skandináv regények hatáseszközeiből előállított irodalmi ötvözet a tízes években minden bizonnyal izgalmasnak és üdítőnek hatott. Ezen előfeltevések alapján olvasva Tormay könyvét, azt kell mondanunk, regénye nem sikerületlen alkotás. Szerzőjének van témája, van egyéni stílusa, van sajátos társadalomlátása és természetfilozófiája. Mindez ugyanakkor nem zárja ki, hogy Tormay regénye kiszámítható, olykor elviselhetetlenül modoros és melodramatikus, sőt, unalmas. A mai olvasó számára a regény belesimul a paraszti életből merítő romantikusra stilizált vagy (ellenkezőleg) naturalista prózatörekvések szövegtengerébe, stílusvirágai szecessziós-századfordulós különcségek, erotikája erőltetett, olykor ízléstelen. Éles szemre és elmére valló megfigyelések, szép bekezdések, merész jelképek keverednek közhelyekkel, melodrámával, szentimentalizmussal. Ezen az sem változtat, hogy kiváló irodalomtudósok – így Horváth János, Szerb Antal, Hankiss János – tartották jelentékenynek Tormay prózáját; e férfiak kiváló irodalomtörténészek voltak, de nem tévedhetetlen kritikusok. 

A regény népballadákra emlékeztető története egyszerű, sőt, modellszerű; erős színekkel felvitt folklorisztikus háttérrel. A félig olasz, félig horvát pásztorlány, Jella egy hegyi faluban él anyjával, akit a falu lakói közönséges prostituáltnak tartanak. Jella, noha nem szolgál rá semmivel, mintegy megörökli anyjától ezt az alantas státuszt, az asszonyok szexuális vetélytársukat látva benne gyűlölik, a férfiak pedig ajánlatokkal zaklatják. Jella anyja elmenekül a faluból, a lány magára marad. Sorra visszautasítja a falubeli legények próbálkozásait, majd néhány év bolyongás után egy környékbeli magyar vasúti őr, Balog Péter felesége lesz. Férje idősebb nála, gyenge és beteges (valószínűleg tüdőbaja van). A lány idővel belehabarodik egy másik vasutasba, Rácz Andrásba, akit valahonnan az Alföldről helyeztek át a hegyekbe. Szeretők lesznek, kapcsolatuk teljesen testi-naturális – Tormay a férfit és az asszonyt egyaránt úgy ábrázolja, mint akik képtelenek szavakba foglalni érzelmeiket. Rácz végül hazalátogat szülőfalujába, ahonnan feleséget hoz magának, a csalódott Jella pedig öngyilkos lesz, a vonat elé veti magát.    

A regény az első bekezdéstől kezdve erősen ideologikus – így például teljesen áthatja az elképzelés, hogy a test (a „vér”), illetve a természet beszéde teljes és autentikus, míg a szavakkal való kommunikáció korlátozott és hiteltelen. Itt érdemes felfigyelni arra, hogy ez a szemlélet milyen pontosan illeszkedik a századforduló-századelő nyelvválság-koncepciójába, sőt, mániájába. A „testbeszéd” túlértékelése és ennek szimbolizmusa azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy mindent ért, joggal, hiszen mindent a szájába rágnak. Ez nyilván a regény sikerének egyik kulcsa, de egyúttal gyenge pontja is. A szereplők többnyire a testükkel üzennek egymásnak; a regény a drámaian hullámzó (vagy épp betegesen horpadó) férfi-mellkasok, duzzadó női mellek, vértolulások, nekiszilajodások, színpadias taglejtések láncolata. Mint Karinthy nevezetes Móricz-paródiájában, csak hosszabban. A szerző valóban okos, nagyon is tudatos, irodalmi elképzeléseit könyörtelenül, szinte monoton következetességgel valósítja meg – de regénye éppen ezért kiszámítható és szenvelgően irodalmias.

Horváth János már 1916-ban a „fajok” (értsd: a Monarchia lakosságát alkotó etnikai csoportok) viszonyát és konfliktusát tekintette Tormay Cécile nagy témájának; a horvátságtól (Emberek a kövek között) kezdve a németségen (A régi ház) keresztül; e szemléletmód vált irányt és lel új célpontra később a Bujdosó könyv antiszemitizmusában. Ugyanakkor Tormay első regényében a horvát hegylakók valamiféle absztrakt-modellszerű „idegenség” képviselői. Regényét ma érdemes úgy olvasni, mint az idegenség szimbolikájával folytatott irodalmi kísérletezés dokumentumát – azért nem írok irodalmi játékot, mert a szöveg teljesen iróniamentes és humortalan. Érdekes látni, hogy az idegenség szerepe-szimbolikája folyamatosan bővül és átrendeződik a regényben, ez is a szerző tudatosságát mutatja. Tormay látószögéből a horvátok egyrészt etnikailag idegenek, másrészt társadalmilag idegenek, állatiasan primitív paraszti létformájuk miatt. Igaz, a környéken szolgáló magyar parasztvasutasok sem sokkal különbek – ugyanakkor ők épp azáltal civilizáltabbak, hogy a vidék érintetlenségébe idegen jelenlétet hozó vasutat szolgálják. Jellemző, bár nem tudom, mennyire hiteles pillanata a regénynek, hogy Jella nem is tudja, mi az a vasút, döbbenten bámulja a messzeségbe futó síneket.

Természetesen a szereplők egymás számára is idegenek: Jellát gyűlölik, megvetik, de kissé félik is a falusiak, félig olasz volta, valamint társadalmi kívülállása miatt. Jellemző Tormay felfogására, hogy az olasz „idegen vér” (mely nyílt szexuális fenyegetést hordoz), valamint a társadalmi-geográfiai kívülállás egybeolvad. A komótosan hallgató magyar vasutasok és a félállati létből felbukkanó, temperamentumos „olaszvérű” Jella ugyancsak idegenek egymásnak. Amiként az idegenség képzetkörét hordozza a földrajzi helyek szimbolikája is: az olasz eredetet szimbolizáló, Jellát vonzó tenger, illetve a magyar eredetet szimbolizáló, Jella által gyűlölt puszta. A tenger és a puszta köztes terében magasodnak a horvát hegyek. A horvátsághoz tartozó hegyek maguk is szimbólumok: egyrészt a természet nyers erejének jelképei, ugyanakkor idegenek mind a tenger felé vágyakozó fél-olasz lány, mind a puszta felé vágyakozó magyar vasutasok számára. Ugyancsak erősen szimbolizált – és erős szimbolizáltsága miatt megint csak szájbarágós – az a jelenet, melyben Rácz, a Bácskából odahelyezett vasutas és a valahonnan odakóborolt magyar komondor egyből megkedvelik egymást, míg Jella az első pillanattól fogva gyűlöli a szerencsétlen állatot. A test, a természeti környezet, az állati lét, a primitív társadalom, illetve a néplélek jól kidolgozott szimbolizmusa valamiféle könyörtelen következetességgel hatja át a művet – az, hogy Jellának egy fekete kecskegida, a magyar parasztvasutasnak pedig egy fehér komondor a kedvenc háziállata – csak hab a tortán. Motivikus ismétlődések, beszédes ellentétpárok, szimbólumok egymás hegyén-hátán – ha strukturalista irodalomelméletből kellene órát tartanom, ezt venném példának.           

A műgond elismerésre méltó, a tónus, a sound az, ami zavar. A szerző érezhetően próbált valamiféle „asszonyos”, a természet változásaira, a test mozgásaira, a vér ritmusára érzékenyen rezonáló hangvételt kialakítani. Az „asszonyos” a korszak terminológiájának jellegzetes része, Lukács György, Balázs Béla, Lesznai Anna vagy a Tormay világához közelálló, de nála tehetségtelenebb Ritoók Emma szintén előszeretettel használta. Tormay esetében a női hang az expresszív testmisztika, a szimbolikus természetélmény, az át-szexualizált vérmitológia, valamint az érzelgős giccs sajátos amalgámja. Egyrészt: „És ekkor, amint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte, hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezegteti lassan, lassan az irtásban a havasi füvet… Egy néma, nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás. És Jella ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő meg a hegyek egymáshoz tartoznak”. Másrészt: „Jella életerős fiatal testében egyszerre világosság lett. Az ősi asszonyi vágyódás beleömlött a gondolataiból a vérébe… és a vére ettől az órától kezdve jobban kívánta Andrást, mint valaha”.   

Laboratóriumi regénynek általában a túlzottan intellektuális regényeket tarjuk – Tormay műve gyakorlatilag laboratóriumi parasztregény. Pesszimista vagyok. Szerintem képtelenség elmagyarázni a Tormayt valóban olvasó neofitáknak, illetve a csupán politikai előítéleteik miatt őt ünneplőknek, hogy az írónő miért nem tartozik a magyar irodalom első vonalába és miért nem lesz belőle magyar klasszikus soha. Mindent fogásnak a birtokában volt, ami az írói mesterséghez szükséges, csak a tehetsége és az ítélőképessége volt fogyatékos. A kíméletlenül rostáló idő szorította ki őt a köztudatból, nem a kommunista rendszer irodalompolitikája.

 

2014-02-01 12:05:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs