Látogatás

Nagy Gerzson
Cimkék: nagy gerzson

„A nyelve akkorára töpörödött össze, mint a gyöngytyúk szíve” – Nagy Gerzson tárcája.

 

Zavarban vagyok, amikor a rezsipénzből megspórolt néhány ezrest az orvos köpenyzsebébe csúsztatom. Lángol az arcom, fülcimpám elvörösödik. Nem világos az sem, mit gondolhat az orvos: segítséget kérek, ez egyértelmű, de mivel segít, azzal, ha életben tartja, vagy ha könnyít a szenvedésein? Ezt tisztázni kellene, de nem tudok megszólalni. Mindig van fontosabb, sürgetőbb ügy, a folyton elakadó branül, a magas fehérvérsejtszám, a kórlapra már fel sem vezetett gyógyszeradagok. De most még ezekre sem marad időnk. Gyors tempóban loholunk a folyosón egymás mellett. Az orvos jobb kezével a zsebéhez kap, megtapogatja, felméri a boríték vastagságát. Fintorog, rohan tovább, nincs több ideje rám.

Állok az intenzív osztály ajtajában, reménykedve, hogy nem vett még észre. Az ápolók szó nélkül kikerülnek. Egyikük, nagydarab fiú, ismerős. Kopaszodik, görnyedt a háta. Talán a fiamnak volt általános iskolai osztálytársa. Háromszintes panelban laktak a szülőotthon mögött, másfél szobában. Megtorpan, visszafordul. A mosolya ugyanaz. Gyakran töltötte nálunk a vasárnap délutánt. Autóversenyt néztek, vagy a kertben játszottak, az almafák között. A csuklóm után nyúl. Jöjjön, Magdika néni. A hangja sokkal puhább, mint amilyenre emlékeztem. Odavezet az ablak melletti ágyhoz.

Csak most veszem észre, hogy végig őt figyeltem. Papírvékony, feszülő bőrét. Kitágult pórusait. Vizenyős szemét. Elvékonyodott, színtelen hajszálait. Ránctalanra püffedt arcát. Mozdulatlanul fekszik. Engem néz, de élettelen a tekintete. Az infúzió csöpög, a gépek zörögnek. Nem lehet, hogy ez ugyanaz az ember. Ugyanaz, mint akit ötven évvel ezelőtt megismertem. Akivel összekötöttem az életemet. Holtomiglan, holtodiglan. Csak az lehet, hogy valaki más. A sejtek hétévente cserélődnek. Ötven év alatt hétszer kellett kicserélődniük.

Van egy fotó rólam, valahol a fiók legalján. A járási kultúrházban készült, a Csárdáskirálynő főpróbáján. Karcsú, de egyáltalán nem törékeny lábak. Vállpántos, szűk, rakott szoknyában végződő fehér ruha. Masnival összefogott gombakalap. Tizenhét éves, de többnek látszik. Vékonyra húzott ajkáról, szeméből magabiztosság, rutin, sőt, bizonyos unottság árad. Nem én vagyok. Egy idegen ember. Állítólag azon az előadáson szeretett belém. Nagy szavak. Inkább csak azon az estén kívánt meg először. Mert azt elismerem, hogy azon a képen kívánatosnak látszom.

Megérintem a kézfejét. Vízzel telepumpált gumikesztyű. Előveszem a befőttesüveget. Még meleg. Gyöngytyúkból főztem levest, a húst lefejtettem a csontról, a zöldségekkel pépesre zúztam. A krumpli kivételével, azt ki nem állhatja. Fáj tőle a háta, ezt mondta mindig a krumplira. Lecsavarom az üveg tetejét. Megcsap a jól ismert illat, a zsírkorongok egymáshoz ütődnek, lepattannak, egyesülnek a leves felszínén. A zsír szagától felfordul a gyomrom, öklendezni kezdek. Csak észre ne vegye. Megrándul a keze, kinyitja a száját. A nyelve akkorára töpörödött össze, mint a gyöngytyúk szíve. A zúzapörkölt viszont a kedvence volt, hagymával, szívvel, májjal összesütve.

Azon az estén valóban sok minden történt. Megvárt az előadás után a kultúrház hátsó kijáratánál. Nyár vége volt, sötéten fénylett az utca. A barátai néhány méterrel mögötte, egy fa árnyékába húzódva cigarettáztak. Nem emlékszem, miket mondott. Nevettem. A folyópartig sétáltunk. A hídon csókolt meg először.

Kanalazom a levest a szájába. Lecsukta a szemét, alsó szemfoga hozzákoccan a kanálhoz. A felső, műfogsor nincs a szájában. Fel-alá ugrál az ádámcsutkája. Remeg a teste, nagyokat csuklik, ahogy a meleg leves a gyomrába ér. Visszatartom a hányást. Ma még nem ettem semmit. Ki ez az ember? A férjem? Ez a felfújt emberi bőrballon?

A Csárdáskirálynőt követő harmadik hétvégén a szüreti bálra már kéz a kézben mentünk. Nem mintha én ragaszkodtam volna hozzá. Ő akarta, hogy mindenki lássa. A barátai ott röhögcséltek a futballpálya szélén felállított színpad közelében. Ügyet sem vetett rájuk. Egész este csak velem táncolt. Szokás szerint volt egy kis verekedés éjfél körül, de elrángatott onnan. Pedig szerettem nézni a verekedéseket. Ahogy a részegek, gyerekkori játszótársaim véresre verik egymást. A töltés vonalában, a bokros, csalitos részen heveredtünk le, a fa alatt a moha benőtte a puha talajt.

Odajön az ápoló. Mosolyog. A befőttesüveget az éjjeliszekrényre állítom. Jó ürügy, hogy levegőhöz jussak. Mit mond az orvos, Lacikám. Hirtelen, nem is tudom honnan, bevillan a neve. Lacika. Csóválja a fejét. Kövér, puffadt az arca. De egészséges. Semmi jóra nem lehet számítani, Magdika néni, mondja. Megtesszük, ami tőlünk telik. Egy percig se tessék aggódni emiatt. Ásít, tenyerét az arca elé kapja. Te mióta dolgozol itt, kérdezem. Nyolc éve, feleli. Először csak az ágyakat tologattam, mosdattam, meg a folyosót söpörtem. Most főápoló vagyok. Felugrik a jobb szemöldöke. Tomival mi újság, kérdezi váratlanul. Hátra lépek, beleütközöm az ágy rácsos keretébe. Tomi? Jól van, köszönöm, hebegem. Nem láttam még idebent, mondja. Nincs számonkérés a hangjában. Az USA-ban él, jövő héten utazik haza. Ahogy ezt kiejtem, hangtalanul imádkozni kezdek, nehogy azt felelje, már késő lesz. Hogy korábban kellett volna. Nehogy arról kezdjen papolni, mennyire kevés időnk maradt. Pedig talán épp ezért vonultam vele félre. Hogy ezt kiszedjem belőle. Nem felel, mosolyog. Mennem kell, nyögi ki végül. A zsebembe nyúlok, mintha pénzt keresnék, bár nincs nálam több, csak amennyi a buszra kell hazafelé. Elkapja a csuklóm. Ne is tessék arra gondolni, mondja.

Össze kell szednem minden erőmet. Az órámra nézek, nem késhetem le az autóbuszt. A csirkét, a kacsát meg kell etetni. Még csak tíz lenne? Talán megállt. A fülemhez szorítom. Halkan, de ütemesen ketyeg. A táskámba nyúlok, kotorászok, kiemelem a mobiltelefont. Csak tudnám, hogy kell az időt előhívni rajta. Megbököm a kis piros gombot, felvillan a képernyő. Tíz óra három.

Az ablakpárkány külső peremére hangos surrogással galamb ereszkedik. Feje búbja olajosan villog. Csőrével a szárnyak alá túr, felborzolja a tollát. Meg kell kapaszkodnom az ablakkilincsben. Visszatér a hányinger, ráz a hideg, lucskosra izzadt a hónaljam. Nővérek vonulnak be, egyikük lelassít előttem. Most ki kell mennie, Magdika néni, mondja. Ismerős. Nem szólok hozzá. Mindenki ismerős valahonnan.

Csukva a szeme. Szabályosan lélegzik. Fölé hajolok, megcsókolom a homlokát. Nem tudnék máshol hozzáérni. Hideg, nyálkás a bőre, de sokkal rosszabbra számítottam. Felkapom a táskát az éjjeliszekrényről. A nővérek eltorlaszolják a kijárat felé vezető utat. Nem tudom, merre induljak, áttolakszom közöttük. A liftbe nem merek beszállni. A lépcsőház lengőajtaját keresem. Szédülök, a hányinger nem tágít. A penészfoltos falat tapogatva jutok ki az épületből. Az órám negyed tizenkettőt mutat. Az autóbusz délben indul, felírtam tegnap egy cetlire.

A következő tavaszon, amikor összeházasodtunk, már hat hónapos terhes voltam.

 

(Fotó: Ladjánszki Máté)
2020-06-30 16:00:00