„… minden áldott nap a saját határaimba…”

Részlet a Káli holtak című regényből

Térey János

Nyári lapszámunk következő mutatványszövege: részlet Térey János készülő regényéből.

Térey János írásai a Jelenkor folyóiratban>

Hatalmas régi szálloda folyóra néző szobájában fekszem, betegen. Mindenki szerteszét jár-kel a városban, de jó nekik. Tulajdonképpen nekem is jó, hogy nem udvari szobát kaptam. Megtanultam becsülni a panorámát. Szerény, de tartalmas panoráma. Végre látok hófoltos háztetőket. Szemben egy böhöm nagy, szecessziós bérház, ormótlanul magas, mellette egy szerényebb kétszintes, raktár lehet a udvarán, mert néha befordul oda vagy kifarol onnan egy-egy ponyvás teherautó. Ez a magányosan terpeszkedő bérház megtöri a sormintát. Ahogy kinyújtom a fejem, balra is, jobbra is széles hidakat látok. Mára terveztem a városnézést. Nem lesz abból semmi. Alig élek. Annak is örülök, hogy nézhetem a folyót a hotelszobámból. Sápadt fény a széles vízen, ami a folyónak tulajdonképpen csak a mellékága, kövezett partfalú csatorna, komor betonmellvéddel. Távolról a nedves járda is vízfelületnek mutatja magát, mintha a tükrén állnának az autók. Bánatbarna reggel. Tele vagyok gyógyszerrel. Nem tudom eldönteni, megint hányás vagy csak hasmenés küszöbén. Kinézek a folyosóra, sehol egy lélek.

„Hol marad a hó?”, ez volt az első kérdésem, amikor leszállt a gép. Hiszen mégiscsak Gogol és Puskin városában vagyunk. Ha kamaszkoromban azt mondtam: Szentpétervár, mindig tömérdek havat képzeltem ide, annyira vártam ennek a városnak a hózuhatagát! Mindig nehéz és fullasztó, fojtogató, méter magas hóra gondoltam, egyfolytában báli szezonra, vérgőzös párbajra a határbeli erdő tisztásán, ingatag erkölcsű grófnőkre a csilingelő szánok rejtekében. Most, hogy itt vagyok, és ráadásul, ajándékképpen még tél is van, szinte semmi zimankó. Mínusz egy-két fok, az itt nem kunszt. Bár néztem időjárás-jelentést és tudtam, mi vár ránk, mégis annyi meleg ruhát pakoltam, mintha a sarkkörre utaznánk, mert nem akartam elhinni, hogy már az orosz tél sem orosz tél.

Drogozsin, az itteni színház igazgatója lefegyverző nyájassággal azt mondta, ne aggódjak, tavaly egész márciusig nem volt valódi tél. Sőt évek óta hiányoznak azok a méteres havak. Attól azért Oroszország még Oroszország.

Egyébként otthonos a szobám. Látszik a párkányra pillantva, milyen vastag lehet a házfal. Úgy méteres. Ejha. Ez még cári fal. Kibírta az októberi forradalmat, meg a kommunalkák idejét. Vajon ki lakott ugyanitt például a blokád idején? Amikor drámaian akadozott az ellátás, volt-e mit ennie, innia? Volt-e kezeletlen nemi betegsége? Szeretője? Volt-e fegyver a kezében? Tudott-e aludni a szakadatlan halálfélelemtől? Álmodhatott-e, mondjuk, fűtésről, tiszta fehérneműről? Kapott-e belövést a ház? Látszik rajta, hogy szállodának épült, de vajon akkor is annak vagy esetleg szükségkórháznak használták?

Enni: nem. Száraz kiflivégen és banánon kívül semmihez nem merek nyúlni. Megmarad bennem a kávé. Van mit olvasnom, de ugyanúgy befogadhatatlan a betű, mint bármilyen táplálék. Mint legutóbb Pesten a Woyzeck, nevetek magamban.

Majd egyszer rendesen is meg kell néznem ezt a várost.

Pedig még sosem jártam Oroszországban, és íme, a legelső alkalom is elmulasztva. A moszkvai átszállást leszámítva végigaludtam az utat.

Kamaszkorom óta ezt a várost képzeltem el talán a legtöbbször. Ilyennek? Azt kell mondanom, majdnem ilyennek, és ez ritka. Szép-e? Nem tudom. Lehet. Fakó. Lehengerlően birodalmi. Eddig ennyi derült ki, hogy sápadt, szürke, esős, szeles északi város. Monoton, de van a monotonságában valami nyugtalanító. Itt tervszerűen minden ugyanolyan magasnak épült, kivéve pár tűhegyű tornyot és vastag kupolát. Kiszámíthatónak mutatja magát, ám ez nyilvánvalóan csapda. Pétervár akár egyetlen utcán belül is tizenötféle.

Ezek voltak a benyomásaim egyetlen egészséges délutánomon. Nem tudtam, mi vár rám másnap.

Alekszandrinszkij Tyeatr. Milyen jó nagy ez is. Mindenük, amit nagynak szánnak, fokozhatatlanul grandiózus. Lehet vagy másfél ezres a nézőtér az empire palotájukban. Fölmerült, hogy a Hamletet a stúdióban játsszuk. A patinás régi tömbhöz ragasztott stúdiószínházban sem lettünk volna eldugva, de ott nem fért volna el a díszlet. Nekünk a középméret, úgy hatszáz fős nézőtér a jó választás, eddig csak Rómában voltak sokkal bátrabbak a szervezők. Belépéskor fémdetektor, dupla ajtó. Ködvágó sapkás rendőrnő tornyosul elénk, ez a város is feszült a terror miatt. A fesztivál második-harmadik napján vagyunk, tegnap egy lett színház játszott, ma egy norvég, holnapután egy izlandi társulat fog játszani. Nézném őket, és nem fogom, mert ma hulla vagyok, holnapután pedig megyünk haza.

Piros falú folyosó vezet az öltöző felé, almazöldek az ajtók. Még a vikszelt betonpadló is piros (beton vagy műgyanta?).

Első nap betévedtem egy kapualjba a város szívében. Nyitva találtam. Pené-szesen ásított, rothadó zöldség szaga csapott meg. A Nyevszkij Proszpekttől egy sarokra, aztán láttam, van ilyen ezer, ha nagyon akarom, magán a Nyevszkij Proszpekten is lelhetek ugyanilyet. A fellengzős toszkán homlokzat mögött tökéletesen őszinte, dísztelen és csupasz hátsó udvar tátongott, az üres, beomlott kátrányfedelű garázs harmadik világbeli szegénységet és megdöbbentő igénytelenséget villantott föl a pazar neoreneszánsz homlokzat mögött. Nevetségesen ócska sufnik és falusi kamrák, autóroncsok, utoljára a nagy honvédő háború előtt kőműveskanalat látott vakolat. Ezer és ezer van ugyanilyen.

Első este Brúnó megint mennybe ment A salemi boszorkányokban. Volt ő minden Benedettótól Versinyinig, de mégis ez a csapzott, fölborzolt hajú Proctor látszik az ő valaha volt legnagyobb alakításának. Olyan átütően, kétségbeesett erővel tudja mondani, hogy „Semmi sem maradt számomra, csak a tiszta nevem”, hogy aki hallotta, többé sosem felejti el. Minden baltával faragott vonása, egész markáns, farkasra emlékeztető fiziognómiája megváltozik ilyenkor. Lobog és világít, mint egy eleven fáklya. Amikor élet és halál között kell döntenie, képes hatalmas csöndet teremteni a teremben, bárhol is játsszuk az előadást. Akármennyire nagy a szája, ahányszor a bárpulthoz áll, ebben az előadásban végtelenül alázatos. Mondhatni, egy közülünk. Bűnös és áldozat. Ő a nép, ő a te rejtélyes szomszédod. „Te ezeknek sírsz? – kérdezi döbbenten a feleségétől a halál küszöbén –, ezeknek?” Ezeknek a tudjuk, kiknek. Na, és ez a pár! Ezek ketten pedig örök egyek: a férfi bárhogy csalta nejét, a szívével nem csalta. („Nem kopik az”, szokta mondani Nábrády tanár úr.)

Ez is egy talány, Bányai Nóri a feleség szerepében. Nóri mint „hitvalló, keresztény asszony”, hm, nehéz volt megszokni, autentikusnak hallani éppen az ő szájából, tőle, a rámenős Hosszú Katinka-hasonmástól, ettől a magas, erős, biszexuális-gyanús acélnőtől, aki angol pointert szokott vezetni pórázon – de elfogadtuk. Először minket kellett meggyőznie. Szeptemberre sikerült. Most már olyan keményen tudja mondani, hogy csakis az övé ez a mondat.

Igen, Brúnó ugyanaz az ember, aki fürdőhelyeken riszál az ő népének, és néha, vígjátékokban a színpad szélére lépve játszik a saját sztárságával. Most persze se módja, se kedve: ő is tudja, hogy ez az igazi hatás és tudás. Mindig rácsodálkozom, hogy Brúnó ilyenkor méterekkel lebeg a saját hétköznapi lénye fölött. Még bele sem gondoltam abba, mégis mit jelent itt és most, Szentpéterváron beszélni közösségről, puritán erkölcsről, hatalomról és elnyomásról, boszorkányüldözésről, milyen bukéja van mindennek ebben az egyszerre vonzó és néha nagyon marcona országban. Ott, ahol egyesek tenyerükön hordoznak minket, mert a kultúrát, azt aztán végtelen becsben tartják. Ugyanabban az országban, amely politikai berendezkedésére nézve éjsötét autokrácia, ettől tökéletesen függetlenül. Ugyanabban a barátinak mondott országban, amelyik tőlünk mégis méregdrága vízumot kér – mondom, belegondolnék, de még nem volt erőm, időm és módom. Majd legközelebb. A vízumot különben is meghívóink intézték. Nem önbüntetésből, hanem egy paragrafus foglyaiként.

A hatalomból csak a ködvágó- és a tányérsapkák látszanak.

Csalódott ördögűző, ez vagyok én.

Gróf, aki nincs benne A salemiben, és tizedjére nézi, azt mondta, erőteljes előadás volt, kerek és fölényes. Neki elhiszem. Mostanra aztán tényleg beérett. Egyre jobb a lányok önkívülete. Kár, hogy Sulyok ma nem láthatta.

A salemi… után elképesztő fogadást adtak a tiszteletünkre. Volt lazacos pite rizzsel és gombával, palacsinta fekete kaviárral és tejföllel. Számolatlan tömények.

„Apám, és figyeld ezt a mézes mázban úszó sült almát – súgta Tabáni. És gyorsan lecsapott még egyre. – Azt a, porhanyós dióbéllel.”

„Te gondolkoztál rajta, miért nem a Ványával hívtak ide minket?”

„Még csodálkozol? Azt ők csak jobban tudják, mivel hívjanak. Nehogy már mi magyarázzuk el nekik Csehovot.”

„Inkább akkor boncolgassuk Trianont? Szerinted ilyesmi létezik, hogy elmagyarázni?”

„Annak örülj, hogy kettővel hívtak.”

Egynek jó volt, erős nyitány. Imola nem jött le utána, azt mondta a szálloda halljában, jet lagel, ki akarja aludni magát. Engem Isztambul óta rezzenetlen arccal kerül, de ez érthető is.

 

A teljes szöveg a Jelenkor július-augusztusi számában olvasható.)

2017-07-22 08:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs