[...]

Hat év múltán, azon az októberi szerdán, abban a korai órában, amikor anyámnak a Pozsonyi úton megjöttek az első fájásai, egy német Einsatzkommando, a hamburgi 101. tartalékos rendőrségi alakulat épp azon volt, hogy a világ hallgatólagos egyetértésével felszámolja a mizoči gettót. Ami egészen konkrét formában azt jelentette, hogy születésem napján Hoffmann kapitány parancsának engedelmeskedve 1259 korábban listára vett embert hajtottak ki a városkából a közeli kőfejtőbe. Ott a nőket és a gyerekeket elválasztották a férfiaktól ezen a szerdán. Anyaszült mezítelenre kellett levetkőzniük ezen a szerdán. Olyan mezítelenre, ahogy anyám a budapesti Szabolcs utcában, a nagyhírű nőorvos, Hirschler Imre segítségével a Zsidó Kórház szülészetén a világra tolt.

Az ember végül is nem más, mint víz, némi szerves anyag, szőr, köröm.

Ruháikat a lábuk mellett kellett elhelyezniük.

Azon a szerdai napon, legalábbis Budapesten, nagy meleg volt, nyárias meleg.

Anyám egy szál könnyű selyemruhában villamosozott be a kórházba, ahogy később elmesélte. Úgy mondták, hogy hernyóselyem. Apámtól megtanultam selyemhernyót tenyészteni, ehhez is értett. Az ostrom után, kissé átalakítva, még viselte egy ideig ezt a nevezetes hernyóselyem ruháját. De eszébe nem jutott, hogy taxiba üljön. A Sziget utca sarkán felszállt a tizenötösre, a Váci úti végállomáson leszállt, gyalog ment a Lehel útig, s onnan a Szabolcs utca már csak egyetlen sarok, bár nem tudom, hogy melyik kapun ment be. A mezítelen férfiakat még előbb behajtották egy szűktorkú völgybe. Amíg anyámmal azon a szerdán ment a tizenötös villamos, géppisztolysorozatokkal terítették le őket, hogy mindenféle további jelenetnek, hangoskodásnak, kitörési kísérletnek elejét vegyék. Jól ismertem az útvonalat, később magam is minden reggel ezen az útvonalon utaztam a Thököly útra, a vegyészeti technikumba, amit egy régebbi szóhasználat szerint technológiának neveztek, s még mi is így beszéltünk róla. Itt bevezették ugyanis az embert a vegyészeti technológiába, technikusokat képeztek, s a város egyik legszigorúbb és legszínvonalasabb iskolája volt. Őszi, tavaszi és nyári gyakorlatokra nagy budapesti és vidéki vegyi üzemekbe mentünk, hogy fogalmunk legyen a vegyszergyártás technológiáiról. Volt a városnak egy másik vegyészeti technikuma, ahol, régies szóhasználattal élve, drogistákat képeztek, könnyűvegyészeket, akik leginkább tisztítószereket és kozmetikai termékeket állítottak elő. Lehetett volna belőlem éppen drogista, mert az anyám halálát követő nyarat, 1955 nyarát, a Gyógyszeripari Központ Király utcai laboratóriumában és anyagraktárában töltöttem el nyári munkán. Az óriási kiterjedésű klasszicista épület akkoriban a drogisták pesti fellegvára volt. Másfél hónap alatt teljesen alámerültem a könnyűvegyészetben, a laboratóriumi munkában való segédkezés a kezemre állt. Vegyész nagybátyám a másik iskolát, a nehézvegyészekét tartotta színvonalasabb iskolának. És tényleg komoly szaktudósok voltak a tanítóink.

A Váci úti végállomáson vártam be három osztálytársamat, akik Angyalföldről jöttek. A Botond utca és Angyalföldi út sarkáról indult a troli, a 74-es, amivel tovább kellett mennünk, s mindig zsúfolásig telve. Előbb kifordult az Aréna útra, így utaztam el reggelente a Szabolcs utcai kórház előtt, ezekkel az angyalföldi munkásfiúkkal. Azt is tudtam, hogy az ostrom előtti időkben Benedickt Henrik kormányzói főtanácsos volt a kórház igazgató főorvosa, akihez rokoni szálak fűzték a családomat, egyetemi tanár, komoly tudós férfiú, főleg az anyagcsere patológiájára, az idegrendszer és a szív kórtanára és ahogy akkor írták, pathológiai chemiára vonatkozó tudományos munkát folytatott, s mintegy félszáz tanulmányt és könyvet publikált. Ahogy elhaladtunk a tudós orvos kórháza előtt, bizonyára az is eszembe ötlött, hogy itt születtem, pontosabban eleve úgy néztem az épületre és a magas téglakerítésére, mint aki hozzászokott a gondolathoz, hogy itt született, ahol korábban egy rokon igazgatott. Ezt ugyan nekik soha nem említettem. Azok a fiúk, akikkel igazán közeli kapcsolatban álltam a technológián, máshonnan érkeztek. Kiss Gyuri a kispesti Partizán utcából, Krasznai Dunaharasztiról, Mag Lajos Csepelről, de úgy emlékszem, hogy nekik sem mondtam el.

Miért lett volna fontos tudniuk, hogy hol született az Édeske.

Jaj, de édes volt, amikor még kicsi volt. Édesen bepisált, beszart. Ilyesmiket ordítoztak volna, miközben a fejemet eltüntették volna erősen illatozó hónaljuk alatt vagy éppen a két combjuk között. Mag Lajos kivétel volt a nyugalmával, a hűvös távolságtartásával. Amint minden áldott reggel mentem ebbe a technikumba, hogy én majd vegyész leszek, s akár az üzemmérnökségig is vihetem, ennek a születésnek igazán nem volt semmiféle elmesélhető jelentősége. A napfényes szerdai napnak e korai óráján, miközben az anyám itt gyalogolt az Aréna úton a nyárias melegben, s őszintén szólva reménykedett, hogy még egészben éri el a kórházat, ahogy később kifejezte, mert nem volt biztos, hogy eléri, még ott volt előtte az egész napverte udvar, az emelet a hosszú folyosókkal, amikor a budai Sándor-palotában Kállay Miklós magyar miniszterelnök máris aláírta a rendeletet, amiben a magyar kormány szabályozta a zsidó földbérlőkkel szemben alkalmazott hivatalos eljárásokat. A zsidó bérlők az új rendelet szerint kötelesek voltak az ingatlant, az ingatlan alkotórészeit, tartozékait, a hatóságok által kijelölt állatállományt, a gazdasághoz tartozó valamennyi ingóságot a rendes gazda gondosságával, igen, így írta elő a rendelet, a rendes gazda gondosságával a rendelet hatályba lépésének napján észlelt állapotban fenntartani, a szokásos mezőgazdasági és erdőgazdasági munkálatokat, a talaj előkészítését, a vetést, az ültetést, az állat- és növénygondozást a rendes gazda gondosságával, igen, a rendes gazda gondosságával, így állt a rendeletben, a gazdaság eddigi rendje szerint mindaddig elvégezni, amíg az ingatlant az állam, illetve a földmívelésügyi miniszter által kijelölt hitelintézet vagy birtokszerző személy birtokába nem veszi. Rendeletét a magyar miniszterelnök egy néhány héttel korábban elfogadott törvényre alapozta, miszerint a zsidóság oly népelem, amely az államélet szempontjából a legnagyobb jelentőséggel bíró magyar földnek, jelesül mezőgazdasági és erdőgazdasági mívelés alatt álló területnek tulajdonosa nem lehet. Mívelést írt a rendelet, ami a művelés tájnyelvi és régies variánsa.

Ugyanekkor a magyar véderő főparancsnoksága a hadi szokásokhoz híven egy olyan többes szám első személyben fogalmazta meg szerda reggeli közleményét, amelyből én már a születésem előtt ki voltam zárva. Sztálingrád térségében, valamint a Don arcvonalán a német csapategységekkel együtt csírájában fojtottunk el minden bolsevista támadást, többesben írja a szerda reggeli közlemény. A Kaukázus északnyugati részén súlyos erdei harcokban bekerítettünk és sikeresen megsemmisítettünk egy ellenséges erőcsoportot. Más helyeken hatásos tüzérségi tűzzel szétvertük a szovjet csapatok támadási előkészületeit. A Terektől délre az ellenség páncélosoktól támogatott ellentámadásai eredménytelenek maradtak. Német és szövetséges repülők a Volga mindkét oldalán mindenfajta űrméretű bombával árasztották el az ellenség ellátási központjait és szállító oszlopait. A kaukázusi kőolajközpontban, Groznijban keletkezett tüzeket éjtszakai légitámadásokkal tovább szítottuk, írta az újság. Ezen az októberi reggelen, szerdán, miközben anyám a kórház felé villamosozott, Bordeaux sárga homokkőből épített erődjében, a Le Fort du Hâ-ban, hetven foglyot kísértek le egyenként az erőd udvarára, férfiakat, nőket, hogy átszállítsák őket egy Párizshoz közeli erődbe, a német parancsnokság alatt álló Fort de Romainville-be. Ellenállási tevékenység miatt tartóztatták le valamennyit. Volt közöttük egy fiatal nő, varrónő, két gyermek anyja, Georgette Lacabanne. Annyit tudunk róla, hogy itt született Bordeaux-ban, egy évvel volt fiatalabb anyámnál, édesapja rézműves, férje csőszerelő. Georgette a Résistance harcosait bújtatta és menekítette. Bégles-ben laktak, Bordeaux déli elővárosában, itt tartóztatták le a lakásán. Kisfia kilencéves, kislánya tizenkilenc hónapos volt a letartóztatás pillanatában. A kisfiú másnap egy nagynénihez, a csecsemő a nagymamához került. Férje önkéntes németországi munkára jelentkezett, mert valaki azt mondta neki, hogy akkor a feleségét azonnal el fogják engedni. A Romainville-i erődből nemhogy nem engedték el, hanem elkülönítették, és több héten át magánzárkákban tartották a Bordeaux-ból átszállított foglyokat. Georgette regisztrációs száma 939. volt az erődben. Egyik fogolytársnőjének, Yvonne Noutarinak november 19-én egy postán működő ellenállási csoport segítségével sikerült üzenetet kijuttatnia, s ebben az állt, hogy kilencen vannak, jelekkel kapcsolatot tudnak egymással tartani, s a kilencek között megemlíti Georgette-et. Tudjuk még, hogy január 22-én szállították el őket Compiègne-be, s erről Georgette neve és a dátum mellett annyi maradt bejegyezve, nach Compiègne überstellt. Kétszázharminc asszonnyal együtt két nap múlva szállították tovább Compiègne-ből. Az asszonyoknak egy marhavagonokból összeállított szerelvény utolsó három kocsijába kellett felszállniuk. A szerelvény összesen 1450 foglyot szállított. Előbb a szászországi Halléba vitték őket, onnan a férfiak a sachsenhauseni koncentrációs táborba kerültek, a nők pedig január 26-án este érkeztek meg Auschwitzba. Csupán reggel szállhattak ki a vagonokból, a rámpán a Marseillaise-t énekelték, s így is hajtották őket át Birkenauba, énekelve. Georgette-et a 31717. szám alatt regisztrálták, s a számot azonnal a bal alsó karjára tetoválták. Sorsáról többet aztán nem tudunk. Minden bizonnyal a 14. blokkban, majd februárban a 24. vagy a 26. blokkban volt a priccse, de az is meglehet, hogy ez utóbbi blokk előtt a szabad ég alatt kellett más haldoklókkal együtt hálnia. Halálát 1943. március 8-án regisztrálták a tábor aktáiban. Amszterdamban ugyanazon a októberi reggelen, szerdán, mikor anyám még mindig szülni ment, habár nekem biztosan jobb lett volna, ha véletlenül elüti egy autó vagy átmegy rajta egy villamos, Anne Frank a családjával együtt békésen méredzkedett egy mérlegen, s följegyezte, hogy Margot 120 fontot, anya 124, apa 141, ő maga 87 fontot nyomott, Peter súlya 134 font, Van Daan asszonyé 106, Van Daan úré pedig 150. Rejtekhelyükön, a Prinsengrachton ennyi volt a súlyuk 1942. október 14-e reggelén. Mikor is a budapesti német nagykövet átadta Martin Luther jegyzékét a budapesti Külügyminisztériumban, én pedig igen elővigyázatlanul élve születtem meg. A Prinsengrachton később ez a megszületett én többször is megfordult, mert ott volt a közelben a legkedvesebb, habár méregdrága amszterdami szállodája, s ettől a szállodától csodálatos holland kiadója, a Van Gennep sem messzire. A német külügyi államtitkár helyettese ezen a reggelen kormánya nevében felszólította a magyar kormányt a zsidókérdés definitív, azaz végleges megoldására. A magyar kormánynak mindenben a német mintát kell követnie, írták. A fennhatóságuk alá tartozó zsidókat numerus nullus megkülönböztető jel viselésére kell kötelezniük, a magyar kormánynak elő kell készítenie a tömeges deportálásukat. Ami a zsidók elűzését illeti, nem a németek, hanem egész Európa érdekéről van szó, írták a maguk körülményes hivatali német nyelvén, amelyet előzőleg nem ártott volna egy rendes anyanyelvi lektor kezére adni, azaz das es sich nicht um ein deutsches, sondern um ein gesamteuropäisches Interesse handele, die Juden zu vertreiben, und dass die großen Anstrengungen, die Deutschland auf diesem Gebiet mache und vor der Welt verantworte, illusorisch gemacht würden, wenn in einzelnen Gebieten Europas die Juden weiterhin Möglichkeiten der intellektuellen und wirtschaftlichen Einflussnahme in Verbindung mit dem uns bekämpfenden Weltjudentum besäßen, azaz valamivel gördülékenyebb és világosabb magyar fordításban, azok a roppant erőfeszítések, amelyeket ezen a téren Németország tesz, s amiért a világ egészével szemben felelősséget visel, könnyen illuzórikussá válhatnak, ha az általunk legyőzendő világzsidóság Európának csupán egyetlen területén megőrzi intellektuális és gazdasági befolyásának lehetőségeit.

A mezítelen férfi két nyitott tenyerét az ágyéka elé helyezi, fejét kissé lehajtja és hallgat. Más lehetősége nemigen marad.

Az amerikai történész, Christopher R. Browning jóvoltából azt is tudhatjuk, hogy a tömegmészárlásnak kialakult, értelmes rendje van. Volt, van, s minden bizonnyal lesz is, mert a tömegmészárlás úgymond kikényszeríti a saját ügyrendjét, ügyvitelét és a maga szigorú szcenikáját. A magyar zsidók vagyonának összeírásán, elkobzásán, az elkobzott javak leltárba vételén, elosztásán, deportálásuk előkészítésén és lebonyolításán a magyar érdekeknek és a német igényeknek megfelelően mintegy 287 ezer igazoltan magyar és igazoltan keresztény köztisztviselő dolgozott több éven át, s közben feltehetően a keresztény erkölcsiség célszerű és eseti felfüggesztésének szellemében nevelte fel valamennyi kicsi gyermekét, akik közül bizonyára nem egy azóta is ápolja a kereszténységnek ezt a sajátos felfogását.

Így aztán nemcsak a meggyilkolt emberek élnek tovább némán és nagy tömegben, hanem gyilkosaik sem tudnak úgy meghalni, hogy csoporttudatukat át ne örökítenék, s ez ne élné túl őket.

Tudták, hogy a nők nem, a férfiak azonban megadják magukat sorsuknak ilyen helyzetekben. Legfeljebb az ágyékuk elé helyezik két tenyerüket. 

[...]