Tökéletesnek látni és láttatni magunkat

A színikritikáról; hanyatlásunk további részletei

Tompa Andrea

Júniusi színházi számunkból elsőként Tompa Andrea a színikritika helyzetéről szóló írásának részletét olvashatják.

Tompa Andrea írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Senki sem lehet önmaga tanúja, sem a büntetőeljárásban, sem az evangéliumban. Így a kritika milyenségéről vagy létjogosultságáról sem éppen egy kritikusnak feladata írni; az eleve lehetetlenről fog tehát szólni ez a rendetlen írás. Az elmúlt években sokszor és sokat hallhattam, mennyire fölösleges, rossz, szűklátókörű, elfogult, személyeskedő, tudatlan, élősködő, bennfentes, elitista, politikailag elkötelezett, eleve lúzerek által írt a mai magyar színikritika, amely ízlésdiktatúrát gyakorol. Ebből sok mindent osztok, és ebben az írásban inkább alátámasztani, legfeljebb árnyalni fogok néhány tételt, mint defenzívában magyarázkodni, legalább is remélem.

Szóval valódi hanyatlás van, s a java csak most kezdődik.

Most, amikor a Színház folyóirat léte kérdésessé vált (idén júniusban utolsó, összevont számát készítjük, egy darabig biztosan nem lesz újabb, és mindez annál fájdalmasabb, legalábbis számunkra, készítők számára, mert 1968 óta még sosem történt ilyen), megállítom magunkat, időt adnék a gondolkodásra, összegzésre, ahelyett, hogy hajszolnánk a lovakat, csak tovább, tovább, bármi áron. Szükség van-e ránk? Ránk, színikritikusokra – az utóbbi legalább két évtized történései, tapasztalatai alapján nincs evidens válasz(om), bár hallani vélek határozott, de eléggé marginális igeneket a perifériáról és határozott nemeket a központból, és a kettő közt az ismert „igen, de” típusúakat („de nem ilyenre”).

A 2016-os évben ez az egyetlen színházi folyóirat, amely folyamatosan meg tudott jelenni, versenytársaink már korábban is léthatárra kerültek, vagy a mostani helyzet sodorta őket végveszélybe. Az Ellenfény, a Criticai Lapok eltűnése ugyanúgy hiány lesz, ahogy a Színházé. És voltaképpen szomorú volna, ha csak egyetlen lap maradna (lásd: ízlésdiktatúra és kizárólagosság), ám most egyetlen lap sem látszik túlélni. Ugyanúgy minden más, színházról publikáló, független, nem pusztán PR- vagy propagandaértékű print vagy netes lap veszteség. A többhangúság, a több vélemény lehetőségének vesztesége számomra.

A kritika lehet tökéletesen rossz, csapnivaló, rosszindulatú, személyeskedő és a fenti sor elismételhető, de amikor a kritikai, színházi orgánumok PR-cikkeket, puszta propagandaanyagot, színházak sajtóközleményeit valódi tartalomként kezdik kínálni, a lapcsinálás a színház meghosszabbított és reflektálatlan felülete lesz. Nem a tükre, véleményezője; erre most sajnálatosan nagy esély van, s a kritikai gondolkodás eltűnését itt is tetten lehet érni. 

Tudom, hogy a lapmizéria 2016-ban sokakat sújt, de persze nem mindenkit, hisz vannak a szerencsések és, keveset beszélünk róluk, de az irodalmi lapok közt legalábbis vannak a politikai hátszéllel fennmaradók, ahogy a politikai áldozatok is. Lépésről lépésre le tudom bontani, hogyan történik egy terület elbizonytalanítása, ellehetetlenítése; voltam kurátor (a független színházi kuratóriumban), láthattam egy színházi terület hosszú évek alatt kimunkált professzionalizálódását, már-már a nagykorúság küszöbére való beérkezését, amikor hirtelen beállt a fordulat 2011-ben: a támogatás törvényi hátterének módosítása, a kuratórium váratlan menesztése, az addig kimunkált bírálati szempontok felrúgása, a döntéshozatali átláthatóság megszüntetése, a késedelmes pályázati kiírások, a még késedelmesebb kifizetések, a durván megnyirbált keretek. Láttunk eltűnni társulatokat, csapatokat, produkciós háttereket, művészeket. A Nemzeti Kulturális Alap folyóiratok ügyében történt döntéseit többen jól megírták, a „módszertan” a fentiekhez némiképp hasonló (ám tudatosságot mégsem feltételezek, nem egy kuratórium döntött, hanem sok, a stratégiák eltérnek stb.).

Hogy szükség van-e ránk, azt sokszor feltettem magamnak kérdésként az elmúlt hat évben, amíg a Színházi Kritikusok Céhét, ezt a kritikusokat tömörítő szervezetet vezettem, két ciklusban. Sokszor és sok irányból, rengeteg érvvel megtámasztva hangzott el a határozott nem, még akár állami szintű nem is elhangzott, erre hozok egy kevéssé ismert példát. A céh tevékenységét 2013 tavasza óta nem támogatta a magyar állam (hozzáteszem: sose volt működési támogatása, vezetői mindig önkéntesek és fizetetlenek voltak), tehát azóta nem fért hozzá pályázati úton semmiféle közpénzhez, legyen az NKA, minisztérium, helyi önkormányzat. 2013 tavaszán a céh (azaz néhány lelkes tag a céh nevében) Hungarian showcase néven seregszemlét szervezett magyar előadásokból külföldiek számára; az eseményen kétszáz külföldi vendég vett rész, a program zömmel független színházakat mutatott be, de nem csak azokat, hisz szerepelt benne a(z Alföldi Róbert vezette) Nemzeti, a Katona, az Örkény is. Az emlékezet kedvéért hozzáteszem: ez volt az Alföldi-féle Nemzeti utolsó néhány hónapja. A showcase felháborodást, tiltakozást váltott ki a Magyar Teátrumi Társaság tagjai mint be nem válogatott vidéki teátrumok között, nyomban saját „vidéki” showcase honlapot is létrehoztak. A céh által szervezett eseményről és a Nemzeti Angyalok Amerikában című darabjáról még a The New York Times is írt, a távozó Alföldivel szembeni politikai támadások, a színház politikai kontextusa fontos része volt ennek és számos más külföldi írásnak. A két dátum – amikor a céh hiába folyamodott további támogatásért, illetve a showcase nemzetközi visszhangja – feltűnően egybeesett. Némiképp előzmény a politikai konfliktusban, hogy a Színikritikusok díjának átadóján a főváros képviselőjét, Csomós Miklóst 2011-ben kifütyülték. A céh, a színikritika szakmai szervezete így „politizálta” ki magát a közpénzből.

Hogy a művészek, színigazgatók közül sokan nem olvasnak kritikát, és ezt deklarálják – azaz fontosnak tartják megüzenni, gondolom, a nézőik, de talán elsősorban mégiscsak a kritikusok számára – hallottam, olvastam. Vidnyánszky Attila is rendszeresen elmondja; de éppen a mi lapunkban jelenik meg olyan színészinterjú, amelyben a színész (Kovács Lehel) szintén kifejti, miért nem olvas kritikát. Bárki mondta, mondaná, mindig érdekel a miért nem olvas, mi a motivációja. Igyekeztem az érvekre odafigyelni, meghallani, egyrészt a céh vezetőjeként, másrészt a magam tevékenysége miatt is. Meg lehet-e valamit hallani a bírálatokból?

A kritika alacsony színvonala gyakran érv. Ezt szívesen osztom, a magam részéről e hanyatlás része vagyok. „Hanyatlani jó”, mondta Márton László 2015 szeptemberében a kritikusdíj átadó gáláján. Mégis attól tartok, a mélyrepülés, leépülés még csak most kezdődik. Vagy talán valamiféle fordulat küszöbén állunk? Nem tudom, de mégis törvényszerű, hogy ez után a mélypont után valamiféle fordulat következzen, ezt az optimizmust őrizzük meg.

Nem a lapok eltűnésével kezdődik a mélyrepülés, az pusztán egy stáció, hanem a kritikusi pályák ellehetetlenülésével. Két momentumot emelek ki a kritika múltjából, mindkettő fájdalmas. Van egyrészt egy nehéz és feldolgozatlan kritikai örökség, rendszerváltás előttről. Bár a színikritika színvonala akár magasabb is lehetett anno abban a mérgezett korban, ezt készséggel belátom, mégiscsak hiányzott az egyenes beszéd, a dolgok nevén nevezéséhez, értelmezéséhez szükséges szabadság. Sokszor irtózatos nehéz a (múlt)kor kritikáiból kihámozni valamiféle „igazságot”, „történetet”, zsebünkben kell lennie valamiféle titkosírást megfejtő kódnak, hogy például miért kellett a híres Film, Színház, Muzsika című lapban a kolozsvári, szintén híres Hamletről „–s –ó” aláírással publikálni kritikát 1987-ben. Rémületesnek látom és főként fájóan feldolgozatlannak, hogy ebben a korban két város legfontosabb színikritikusa beszervezhető volt az ügynökhálózatba: Budapesten Molnár Gál Péter, Kolozsváron Szőcs István. Előbbi megírta történetét (kéziratban van, letétbe helyezve, zárolva), utóbbi a Magyar Művészeti Akadémia elismert tagja, még nem szólalt meg, de mert életben van, él a remény, hogy elbeszéli történetét (véleményt Szőcsről Stefano Bottoni történész is írt). Ez a múlt is a színházkritika része. Ez a korszak sokféle kritikai attitűdöt örökített ránk: például a hatalommal bíró kritikusét vagy a rejtőzködőét.

A másik momentum újabb keletű: úgy gondolom, volt egy rendszerváltás utáni kritikai fellendülés, nagyjából a kétezres évek második felétől. Az intézményi képzési kereteket mindig és mindmáig nélkülöző színikritika számára a kilencvenes évek közepétől létrejött egy igazi, saját műhely, a Hajónapló Műhely, melyet a Bárka Színházban szervezett két lelkes tanár, Bérczes László és Nánay István. 2012-ben, a Bárka kezdődő (azóta befejezett) bezárásával ért véget ez az ingyenes képzési forma, amely sok színikritikust adott – köztük engem is. Nem arról van szó, hogy ne születtek volna kritikusok a Műhelyen kívül, itt azonban létrejött egy valóban kritikus tömeg. Amely tömegnek – és ez a hanyatlás része – mára egy jelentős része mégiscsak eltűnt. Lapszerkesztőként, céhvezetőként egyaránt láttam számtalan olyan tehetséges fiatalt, aki néhány év figyelemre méltó ténykedés – és tényleges foglalkoztatottság, lassú formálódás – után eltűnt, pályát módosított, abbahagyta az írást. A kritikusi hobbipálya kevés szerzőt tud/tudott megtartani, valójában nem pálya, és nem kötődik hozzá egzisztenciális (még csak nem is biztonság, de) perspektíva. Főleg a fiúk hagyják el a pályát: a kritikusi pályák meglehetősen elnőiesedtek, hiszen lúzerpályák, ami nem azt jelenti, hogy lúzerek és szellemileg selejtesek működnek itt, hanem akik egyrészt megengedhetik maguknak, mert van valamilyen egyéb hátterük, egzisztenciájuk, vagy eleve nem tekintenek rá megélhetésként. A nők könnyebben megengedhetik maguknak ezt a nem-sikerességet.  A ma negyvenes kritikus nemzedéknek (azaz az én nemzedékemnek) alig vannak tagjai a pályán; jöttek viszont fiatalok, sok tehetség és kevesen maradtak aktívak.

„99,9 százalékuk [a színikritikusoknak] bukott színész, zenész, bukott rendező” vagy éppen tinédzser, állítja Vidnyánszky Attila, arra példaként, hogy a kritikusok lúzerek. Éppen ezzel a címmel fogjuk megszervezni az utolsó lapszámunk bemutatóját (Lúzerek), tehát ezzel szívesen egyetértek, valóban azok vagyunk. Bár ismereteim szerint főleg bölcsészek a kritikusok, mert kritikusképzés valóban nincs, a kritikusképző egyetemi szakokról nem jöhetnek, tehát mindenki valami másból jön. Egyetlen bukott rendezőt sem ismerek, akiből kritikus lett volna, olyat igen, aki színikritikusnak indult, írt, publikált, most rendez (Markó Róbert vagy Perényi Balázs). De ha jobban belegondolok, mégiscsak igaz, mert kamaszkoromban én is voltam színjátszó Dusa Ödön kolozsvári Zsebszín-házában, és mint gőgös művészek, mi sem olvastunk kritikákat (de főleg azért, mert diktatúrában éltünk és sosem írtak rólunk, az előadásokat is nagyrészt betiltották). De azért ne zárjuk ki, hogy a BKV-ellenőrök is lehetnek bukott művészek, toprongyos üzletemberek és megcsalt szeretők, és ettől még prímán végezhetik a munkájukat.

 

(Fotó: Vuics András)

2016-06-14 15:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs