Palestrina

(Közjáték)

Halasi Zoltán

Májusi lapszámunkból ezúttal Halasi Zoltán versét ajánljuk.

Halasi Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

 

Palestrina
(Közjáték)

Mi Tivoliba mentünk volna. Nem jó,
mondta, az is a pápa fellegvára.
Mi délben mentünk volna és vonattal.
Ő autóval visz, legyünk készen reggel:
a vonat zsúfolt, megyünk a hegyekbe,
megismertet mesés gyerekkorával.

Lent vártunk rá az előtérben nyolctól,
tizenegy után állított be sokkal.
Hosszan végigmért, mikor kezet fogtunk,
gratulált hozzám N.-nek, hozzátéve,
talán mégis vonattal kéne menni,
a férj nem fér a hatszázas Fiatba.

Simán befértem, N. beült előre,
araszoltunk a sűrű forgalomban,
csak tudná, mondta N. ex-udvarlója,
hol menjünk ki, a via Casilinán,
a városból, az nekünk érdekes lesz,
nem jó, inkább a via Prenestinán.

A via Casilináról Anagni,
arról meg Bonifác jut az eszébe,
ballal kikönyökölt és láncdohányzott,
jobbal a kormányt fogta vagy nem fogta,
a jogász pápák közül az utolsó,
nem hallottunk VIII. Bonifácról?

Nem hallottunk. A bevágó huzattól
parázs csapódott folyton a szemembe.
Na és a híres anagni pofonról?
Páncélkesztyűvel adták, visszakézből;
egy magyar bíboros halt meg helyette,
a merénylők őt nézték Bonifácnak.

Rossz helyen rosszkor, igazi magyar sors.
Csukott szemhéjam mögött látni véltem,
hogy E. tenyere N. térdén pihen meg,
mintha édes hazámra tenyerelne.
N. felszisszent, utólag elmesélte,
egy babakocsit majdnem elütöttünk.

Úgy éreztem, okosabb csöndben ülni.
Bonifác mindig túlment a határon,
két pánt kellett neki a tiarára,
két kard a kezébe, világi, lelki –
ki hallott a két kard elméletéről?
Én nem hallottam róla, N. se hallott.

Számumszerűen száraz, forró szél fújt,
két kard szikrázott, parazsak csapongtak,
nedves szavakkal átitatva, mintha
egy zárlatos hajszárítóban ülnénk;
a láthatáron légiónyi felhő
készült lezúdulni a sík mezőre.

Elődje megjósolta Bonifácról:
farkasként ragadja meg a hatalmat,
és oroszlánként üvölti világgá,
az egyház fölött csak Isten ítélhet;
két kard, két kar, de egy a fej fölöttük –
bár látja, hogy nekünk hiába mondja:

mi nézegessük csak az acquedottót.
Nem nézegettük, időközben eltűnt,
romba dőlt síremlékek, csorba bástyák,
ciszternák, fürdőfalak, téglatornyok,
odvas fogak gigászi állkapocsban,
viskók és gyárak közé ékelődve,

suhantak el, aztán egy soklyukú híd.
Ilyen romba dőlt síremlék az egyház,
mutatta E., elengedve a kormányt,
csak nem akar tudomást venni róla;
ilyen lyukas fog a mi kultúránkban,
csak összetartja az idő zománca,

ezért haraphatnak a bonifácok.
Mély szurdokban haladtunk tekergőzve,
egy roppant óriáskígyó belsejében,
hol lenyelt minket, hol meg felböffentett,
lyukacsos sziklabőrén földszag áradt,
savanyú pára, be az utastérbe.

Ott fent, látjuk?, az a Monte Ginestro,
nem láttam semmit a parázsesőben,
de mintha N.-t már átkarolta volna,
és kint az ég is elsárgulni látszott,
a hegy tetején, ott született ő, E.,
alatta az a város Palestrina,

Latium Karthágója, egyik őse
onnan menekült száz méterrel feljebb
a fellegvár Castel San Pietróba,
miután lakóhelyét mélyszántással
tüntették el és sóval hintették be
zsoldoskatonák, hála Bonifácnak.

Az olajsárga ég füstzöldbe játszott,
hegymenet jött, a hatszázas Fiatnak
köhöghetnékje támadt, szélroham jött,
végigsöpört az úton, porgomolyban
zötyögtünk, elfogyott az aszfalt,
újabb szélroham jött, kénsárga füst szállt,

porpaplanba burkolóztak a házak,
egy pillanatra kisimulni látszott
a hegyoldalt borító göndör szőrzet,
a fényes zöld haragoszöldre váltott,
ónszürke nyelv nyalintott végig rajta,
N. a szeméhez kapott, mert az orkán

a cigi parazsát feléje fújta,
E. mintha N. combját paskolta volna,
a hatszázas úgy ugrált, huppant, táncolt,
mintha nem is a sziklás makadámon
sántikálna, hanem a levegőben,
most már közelről hallatszott a dörgés.

Majd megmutatja Palestrina tölgyét,
hárman se érnénk át, vagy ötszáz éves,
vihar nem árt neki, a csöndet önti
új formákba, ahogy a zeneszerző
a hangokat ágbogas szólamokba,
és nem csak motetták forrásvidékén

járunk, a magányos bükkök tövében
városalapító vizek fakadnak,
innen ered, iszalaggal befutva,
szeder-erőddel, som-bástyával védve,
mészkő-üregből, ex-tengerfenékből
a test tömlőjét tápláló folyóvíz,

idejöttek a jövőre kíváncsi
államférfiak, hadvezérek, bölcsek,
hogy megkapják a praenestei sorsot,
a rovással teleírt jóslapocskát
egy kisfiú húzta ki ládikóból
a sok közül, akár egy lottószámot;

a Fortuna Primigenia-templom,
ez a világhíres ókori jósda,
illetve, ami megmaradt belőle,
ott lejjebb áll, a házak közt, a lejtőn,
úgy ült a hegy homorú oldalában,
mint makett egy ülő alak ölében,

képzeljük el, hét szint, hét oszlopcsarnok,
száz lépcsőfok középütt, terasz, udvar,
és mindenféle egzotikus állat
néz a szentélyek mozaikfaláról,
és víz öntözi, víz, a szikla-résből,
egyenest földanyánk lába-közéből.

Ekkor mintha kiráznának egy zsákot,
diónyi jegek kezdtek el dobolni
a kis Fiaton, szinte a fejünkön,
N. befogta a fülét a kezével,
ne félj, kiáltott E. a dobpergésben,
te is tudod, a természet velünk van!

Jósládikónk, az autó úgy imbolygott
három sorstáblával a szerpentinen,
mintha egy égi kisfiúra várna,
hogy húzza már ki valamelyikünket,
de E. mintha ettől jött volna lázba,
szinte átlényegült orákulummá:

Sullát, a templomcsoda építőjét
és Praeneste első lerombolóját
a hatalom megőrjítette éppúgy,
mint kései rokonát, Bonifácot,
aki a császár követeit így fogadta
a mellét verve: én vagyok a császár,

és a befolyó pápai tizedből
nyolc várat vetetett meg várnépestől
unokaöccsével, a Gaetanik
vagyonát tetemesen gyarapítva,
de ahogy Sullát szétrágták a tetvek,
úgy marta szét a szégyen Bonifácot –

e pillanatban fentről mintha ferde
jel ékelődött volna mondatába,
határozott, világító cezúra,
alul, mint a felkiáltójel pontja,
arasznyi sárga fénybuga jelent meg
kicsit lejjebb a motorháztetőnél,

fénybuzogány, olyan, akár a sásé,
körötte millió égő esőcsepp,
nem ért földet, a levegőben sült ki,
az út felett, két méterrel előttünk,
a csattanását úgy kell elképzelni,
mintha körénk rajzolta volna,

csak épp hangból, a hatszázas Fiatot,
saját testünkként zakatolt az autó,
meredten néztük, folttal a szemünkben,
hogy elfordul, megcélozza a lejtőt,
elindul Palestrina irányába,
és nekimegy egy rekettyebokornak.

E. félredőlt, N. ölében kötött ki.
Én mentem volna odaátra. Nem jó,
rázott meg N., egyelőre ne halj meg;
kicsit meleg van, megyünk a hegyekbe.
E. kacsintott a visszapillantóból.
Sütött a nap, hajszárítóban ültem.

2016-05-16 12:10:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs