Az ítéletidő

Kőrösi Zoltán

Márciusi lapszámunkat a nemrég elhunyt Kőrösi Zoltán regényrészletével ajánljuk.

Kőrösi Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>

A világ véget érése az Angyal és a Mester utca sarkán kezdődött meg, egy reggelen, amikor rettenetes szarszag terjengett a házak között.

Október eleje volt.

A hosszú és forró nyár még ott bujkált a falakban, a nyitott napernyők alatt, a poros, szinte még nyári lombokban, de már itt-ott hűvösebb áramlatok is tekeregtek a folyó felől, ideges hajókürt hangja hallatszott, és a sirályok szemetet keresve be-becsaptak a parttól távolabbi házak közé. Az ötvenegyes villamos ráérősen, nyitott ajtókkal várakozott a végállomásán, iskolások poroszkáltak csapatokban, nem kevésbé ráérősen az általános iskola felé. A gimnázium előtt nyárias barnán, lengén öltözve beszélgettek a táskájukat lóbáló lányok. Az arab gíroszos lelkesen törölgette az utcára néző pultját, mielőtt a nagy, pácolt hústömbös nyársat a láng elé rakta volna. A kínai cipőárus, mint rendesen, kint állt a boltja bejárata előtt, és egy rövid szálú cigarettát szívott, a markába szorítva a csikket, mint a parasztemberek és a frontharcosok, akik a széltől és az ellenséges tekintetektől óvják a lángot. A vegyesbolt bejárata fölött még világított a „nonstop” felirat, de odabent már lekapcsolták az éjszakai villanyt, egy rövidnadrágos, hosszú hajú fiú ült a kasszában, fel se emelte a fejét, csak a futószalagon elébe kerülő árukat nézte, miközben gépiesen húzogatta az infraérzékelő fölött a vonalkódokat. A konyhai és fürdőszobai felszerelések üzletében ragyogtak a kirakatba tett csempeminták és zuhanyzócsövek. A biciklis kávéházban szélesre húzták az eltolható ablakot, és máris két kerékpárt bütyköltek odalent, a polcok között, színes, sildes sapkás biciklisták beszélgettek teljesen elmerülten. Az utcán az autók feltorlódtak és aztán tovább indultak a sarki villanylámpa zöld és piros jelzései szerint, rádióbemondók és zenék hangjai szivárogtak ki a csukott ablakok mögül. A járdákon lépések kopogtak, csosszantak és csiszatoltak, kutyák, gyerekek, asszonyok és férfiak siettek innen-oda, onnan-ide, láthatóan céltudatosan s megszokottan, csak egy kívülálló számára oktalannak tűnő módon. A zöldséges is kipakolta már a ládáit, és viráglocsolóból friss vizet permetezett a zöldségekre. A pékség előtt hosszú sor állt, sárgán és fehéren világítottak a pultban a sütemények, néhányan a kávéautomatára vártak, mások türelmetlenül
figyelték, mi a francért tart olyan sokáig néhány zsömle, kifli vagy túrósbatyu kiválasztása, a ráérősebbek a napernyő alatt üldögéltek, egyszerre élvezték a langyos reggelt, a cukros illatokat és a friss péksütemények ízét. A virágboltos éppen az aznapi névnapot írta fel krétával egy nagy, fekete táblára, hogy eszébe juttassa minden járókelőnek, kinek is kellene csokrot vásárolnia. A kiváló árakat és különlegességeket kínáló borbolt előtti nagy fahordón két üres üveg verte vissza a napfényt. A mobiltelefonos portáljánál két kövérkés férfi ácsorgott, ők is olyanok voltak, mint két hordó, a fejüket összedugva tanácskoztak valamiről, a zsebüket tapogatták, miközben a kirakatban sorakozó telefonokat bámulták. A platánok alatti kifőzdékben, a konyhákban már megkezdődött a munka, hogy délre, amikor az irodákból kijönnek az alkalmazottak, készen legyenek az ételek, levesek és húsok, köretek és feltétek, magyaros és török és kínai és thai és indiai és görög ebédek. Egyenruhás vámőrök siettek a túloldalra a pénzügyőrség épülete felé, egyenruhás férfiak és egy egyenruhás nő, akiket éppen az egyenruhájuk különböztetett meg mindenkitől, másoktól, akik az utcán jártak. A bank még zárva volt, de odabent, az üveges fogadóablakok fölött már égtek a lámpák, nem azért, mert sötét lett volna, hiszen a nagy üvegtáblákon át besütött a nap, hanem hogy elegánsan csillogjon a pult és a berendezés. Az alagsori kiállítóterem nehéz vaspalettáit éppen akkor nyitotta ki egy borzas hajú, álmosnak tűnő nő, s a pinceborozó ablakában még ott lógott a tegnapi felirat, a nagy, kézzel firkált, virító betűkkel: „Ma borszállítás”. A kávéház kinti asztalaihoz, a padokra éppen az ülőpárnákat rakosgatta ki egy fekete trikós, fekete sztreccsnadrágos lány, a füléből fülhallgató zsinórja fityegett. A gyerekruhákat, babakocsikat és játékokat kínáló sarki szaküzlet vasredőnyét csörlőrúddal húzta fel egy rosszkedvű, köpenyes alkalmazott, és nézte, ahogyan egy tacskó a lábát felemelve az üzlet előtti terasz kőlábazatára pisil, éppen az alá a felirat alá, ahol öles betűk kérik a kutyatulajdonosokat, hogy az ebek ne piszkítsák össze a sarkot, mert az üzlet terasza nem kutyavécé. A pizzásnál az előző éjszakai maradékokat takarították, ott állt a két kiszállításra használt robogó is, a csomagtartójukon az idétlen, nagy dobozokkal, a pizzáknak és üdítőknek, amiket aztán a szintidőn belül kell majd kiszállítani, nehogy az ideges vásárlók visszaköveteljék pénzüket. A zálogházi fiók bejárata fölött egykedvűen futottak az elektromos reklámbetűk: „Zálogházi kölcsön, Zálogházi kölcsön”.

Reggel volt, átlagos reggel, amikor éppen úgy történtek a dolgok, mint a többi reggelen, azokon a reggeleken, amelyek elmúltak már, s azokon a reggeleken, amelyek emberi számítás szerint el kellett volna, hogy érkezzenek, hiszen a hétköznapok és a reggelek nem arra valók, hogy lét és nemlét kérdései kerüljenek terítékre, nem jó ám azt hallani, hogy kölcsön volna itt csupán ez az egész, meg hogy albérlői vagyunk a saját életünknek. A létezés nem azért létezik, hogy gondolkodjon önmagán. A történelem sem gondolkodhat a saját történelmi szerepén, mint ahogyan a disznó nyaka se úgy teremtődött meg, hogy a felhőket tudja bámulni az állat. Az ember sem a történelmi időkön merengve harap a péksüteménybe, s nem úgy kortyol a reggeli kávéjába, hogy önnön történelmi szerepét értékeli, kiváltképp nem az Angyal utca és a Mester utca sűrűjében, s főképp nem egy olyan reggelen, ahol minden és mindenki ugyanolyan volt, mint máskor, vagyis senki nem számított arra, hogy a világnak egyszer csak vége lehet.

Pedig a bűzfelhő, az az átható szarszag csak az első jel volt.

Igaz, hamarosan már nem is lehetett felhőnek mondani, egy felhő legyen bárányos vagy havas, vattás és cukros, szürkés vagy fátyolos, ez meg inkább buborék volt, vastagodó falú, burjánzó, sűrű gázbuborék, valóságos fal, ami visszalökte a sűrűségével az arra járókat. Nem láthatóan, de nagyon is tapinthatóan, s persze nagyon is szagolhatóan úszott az aszfalt felett. Mint tudjuk, a szaglás nem egyszerűen a legösszetettebb vegyi érzékelési mód, hanem az emberi agy evolúciós értelemben vett legrégebbi területére hat, a hüllőagyra, nem volt csoda hát a rettenet és a gyűlölet, amivel az átható ürülékszagra és fekáliafelhőre reagáltak a környék járókelői,

pfúj, öklendeztek azon nyomban, undorító, ordították egymásnak, mintha egymásra mondanák,

elviselhetetlen, kiabálták tagoltan, el-vi-sel-he-tet-len, mintha ettől egy kicsit is elviselhetőbb lehetne,

csőtörés, kiabálták kétségbeesetten a lakók, valamit tenni kell, tenni, de azonnal, mert ránk ömlik a szar,

hívni kell a csatornázási műveket, a köztisztaságiakat, a rendfenntartókat és a takarítókat, hívni kell mindenkit, mert ezt a bűzt egyszerűen nem lehet kibírni tovább.

Nem is telt bele sok idő, legalábbis azok számára nem sok, akik mentesültek a bűztámadás alól, s megérkezett egy narancssárgára festett szippantó autó. Igen, ez is narancssárga volt, akár egy betonkeverő teherautó. Bátran és egyenesen a bűzbuborék közepére hajtott, az ormányát lenyújtotta a felpattintott csatornafedélen át, és szörcsögni kezdett.

Beszippantott mindent, amit odalent talált.

Egy szippantásnyi élet és egy szippantásnyi halál.

Talán a sietség, a meggondolatlanság, talán a kétségbeesés és a védtelenség okozta, ki tudhatja ma már, vagy tán nem is volt jelentősége semmmiféle emberi hibának, mohóságnak és kapkodásnak, ami azon a reggelen megtörténhetett, s mindegy is, körültekintő volt-e a szippantási hadművelet, vagy végzetes szakmai mulasztások történtek a Mester utca burkolata alatt.

Mindegy is már.

Ami szarból született, az a szarban múlik majd el.

Előbb csak valami finom rengést lehetett érezni, mint amikor a villamos kigördül a Haller park felé, és egyre gyorsulva megremegteti a síneket, majd megáll, és a felvert por lassan ülepszik le a nyomában.

Csakhogy itt nem csillapodott a remegés, sőt még erősödött is. Megrázkódott, aztán szabad szemmel is láthatóan süllyedni kezdett az útburkolat, villogni kezdtek a lámpák, ragyogtak éles fénnyel, majd megvakultak, valami kattanás hallatszott, mint amikor egy rozsdás vascső elpattan, és pillanatnyi csend támadt, süket, váratlan hallgatás. Csak a szippantós autó motorja dohogott, majd a következő pillanatban megroppant az aszfalt, mint a cukormáz egy napon felejtett torta felszínén, repedések támadtak az út testén, és mint a forrásban lévő vízbe beledobott spagetti, meghajlottak és összegörbültek a járdasziget mellett a villamossínek.

Bármit is szippantott ki az a gép, bármi tartotta fenn addig az egyensúlyt, a bomlás immár feltartóztathatatlan volt.

Mintha egy láthatatlan, ám annál súlyosabb és határozottabb ököl sújtott volna le, megsüppedt az út, s a csapás nyomán egyre gyorsabban növekvő horpadás keletkezett, amiből aztán hatalmas gödör lett az utcasarkon, megbillent és dülöngélni kezdett a platánfa, a tövét övező vasrácsot egyszerűen beszippantotta a mélység. A köztisztasági autó sofőrje rémülten kapcsolt hátramenetbe, de csak úgy szabadulhatott, hogy az ormánya leszakadt, s beleesett a megnyíló szakadékba, a motor úgy visított, mintha egy élő állat üvöltött volna a fájdalomtól. A járdáról felrepültek, aztán meg aláhullottak a díszburkolat kövei. Ez volt az a pillanat, amikor a platánfa előbb dőlni kezdett az úttest felé, majd, mintha kirántották volna alóla a talajt, a házfalnak fordult, és egyre gyorsulva belecsúszott a gödörbe, eltűnt a teljes lombkoronája, még a legfelső levelek se kandikáltak elő.

Sikoltozva, kétségbeesetten ordítozva menekültek az emberek, futott mindenki, amerre látott, a kiabálásuk belekeveredett a föld ropogásának zajába,

segítség, harsogta egy hang, és csattanva értek földet a téglák,

úristen, mi lesz velünk, recsegett a másik platánfa ága is,

az úristent most ne emlegesse itt, ha megkérhetem, és mintha száraz papírtekercsek hasadtak volna el, úgy szakadozott ezerfelé az aszfalt,

mindig ez van, mindig,

miért, mi van most, maga tudja?,

hát hogyne, kiszippantják alólunk a várost,

kiszippantanak ezek mindent,

ne mondja, hogy maga nem vette észre azt az irdatlan szippantós autót, szándékosan küldték ránk, hogy kiszippantsák az országunkat, de még a városunkat is,

narancssárga autó, érti, narancssárga,

naná, befogják az egyik orrlukat, és szippantanak, aztán a másikat, és megint szippantanak,

hát összetekert pénzük van hozzá, az biztos, de még bankkártyájuk is,

hű, ha ilyen okos, akkor azt is tudja, hogy kik szippantanak, nem igaz?,

de igaz, az oroszok meg a zsidók,

mind a kettő?,

dehogy kettő, három, mert az amcsik is,

bizony, egyszer már elvették az országot, s most megint akarják, mindenki ez ellen a kicsi ország ellen szövetkezik, fenekednek a vadak, mert nehogy azt higgye ám, hogy Amerika keze nincsen benne könyékig, a tőke tátott sárga szája, az ám,

megpendültek a villamossínek, ahogy görbülve egymáshoz pattantak, pang, pang, mint a harangzúgás,

ezek kilopják alólunk még az életünket is, a gödör olyat rottyantott, mintha egy hatalmasat szellentett volna,

pfúj, a disznaja,

na hiszen, ingoványos talajra tévedtünk,

kérem, ha azon éltünk eddig, amit az a szippantó kiszívott innen, akkor meg is nézhetjük magunkat, akkor az a csoda, hogy eddig éltünk egyáltalán,

hosszan és elégedetten szusszantott erre a gödör, majd minden kétséget kizáróan nagyon mélyről, a gyomorból jövőt böfögött, mint aki jó munkát végzett.

Sütött, szikrázott az októberi nap.

Egy világvége miért büdös?

2016-03-10 18:00:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)