Boszorkányok, 1728

regényrészlet

Darvasi László

A Jelenkor februári lapszámát Darvasi László regényrészletével ajánljuk.

Darvasi László írásai a Jelenkor folyóiratban>

Kezdődnek a lefogások, de még nem verik nagydobra, nem kezdik hirdetni, kikiáltani, hivatalosan terjeszteni, hogy mi várható. Kezdődnek a lefogások, surrog a szoknya, recsegve szakad a szövet, csattan a csizmasarok. Kezdődnek a lefogások, borul a kas, feslik a zsák hasa, pereg belőle, mintha most már végítéletig tenné, az ártérből összegyűjtött fűmag. Bőven elég, ha az emberek beszélnek. Mondanak, amit akarnak. Mondják, amikor kedvük vagy merszük van hozzá, a képzelet szabad, teszi a dolgát. Milian disznói lelkesen röfögnek az ablakunk alatt, és hogy rikoltoznak a város kakasai. Szürke birkák, ökrök vonulnak az utcákon, és mintha még ők is mondanák. Csillogó halak verdesnek a hálókban, beszél mindenki, amit akar.

Úgy beszélnek, mint én, a Taligás.

Milian hozzám hajol, hallom-e, hogy másként röfögnek a disznói.

Hallom, Milian, hogyne hallanám.

Azt is hallom-e, hogy mit röfögnek?

Hát persze, hogy hallom, Milian.

Szavalnak, verset mondanak, poéták, dalnokok, trubadúrok, históriások lesznek. Kezdődnek a lefogások, űzik az embereket, mint a beteg, veszett vadakat. Olyan is akad köztük, akit ismerni vélek, láttam piacon vagy városközeli réteken, az átfolyások közt terülő csalitosokban, láttam tőzegben, iszapban turkálni, esetleg néhány szót váltottunk, vettem tőle csalánt vagy csipkebogyót, és olyan is van köztük, akit nem ismerhetek. Itt keringtek a városban, mint a békétlen varjak, de hiába recsegett együttérzésért a károgásuk. Nem lettek bennszülöttek, jó ismerősök vagy szomszédok, feleségek vagy anyák, kívül maradtak a hirtelen összetákolt rend kalyibáján. Tudom, mert hallottam eleget, főként északi földekről, a Jászságból kerekedtek útnak. Az élettel és a halállal kereskedtek. Tehették, felcser, borbély jószerivel nem boltozott a városban, sokszor egy gennyező, pálinkától se gyógyuló sebnek se akadt gondozója, a ferences barátokhoz se lehetett minden apró nyavalyával szaladni, jóllehet, éppen a kicsiny metszésből lett olykor nagy és fájdalmas halál. Élet és halál, na hiszen. Akkor hát mindet ismerem, az összes lefogott, vasra vert, görbe és csoszogó járású, fölvágott nyelvű, villogó tekintetű asszonyt.

A boszorkányokat.

Miller házához terelik őket, mert ott működik a városi börtön, melyiket ütni kell, beverni a botot a bordái közé, seggbe rúgni, melyik csoszog magától, csak a füves kosarát szorítja a sovány melléhez, belevinnyog közben. Olyan a batyuja, mintha púpja lenne. Villog a szemük a félrecsúszó kendő alól, átkozzák a világot a tekintetek. Még nem félnek igazán, még átkoznak. Nem, a kosarat nem adják. Vinnék magukkal bárhová, a föld alá, a pokolba. Míg el nem ragadják tőlük, ki nem szórják azt a sok boszorkány zöldséget, mérgező magot, szarhajtást, csontreszeléket, szamárfű fonatot. Egyelőre Miller pék pincéjében tartják őket, fölöttük cipók sülnek, kemencék dalolnak. Még nem bántják őket, de a városban már tudják, hamarosan kezdődnek a tortúrák, amit aztán a betáblázott pinceablakok mögül kihallatszó s rendszeressé váló jajgatás és sikoly megerősít.

Másként sírnak a disznók, mondja Miller, és keresztet vet, amit még nem láttam tőle.

Hogyan másként, Milian.

Úgy másként, hogy félnek, Taligás.

Most már bizonyos, elkezdődtek a tortúrák. Mennyi igen és nem lesz az efféle jajkiáltásokból. Ott toporgok egy ilyen bedeszkázott ablak előtt Miller börtönénél, hallgatom a nyöszörgést, mint valami zenét, hogy énekelnek ezek a múzsák.

Szavalni próbálok magam is, dadogok, suttogok, mert talán többet ittam, hogy eltűrjem ezt az egészet, hogy viseljem, és fogalmam sincsen, hogy a szó a deszkafalon áthatol-e. Szavalunk egymásnak, én azt szavalom, hogy élt valaha egy Phalarisz nevű király, aki a bronzbikájába csukatta az árulóját, az ellenségét, a rosszakaróját, bárkit, aki neki véteni merészelt, a bikát lánggal tüzesítette, és a nyomorult jajveszékelése gyönyörűséges dallá lett. Azt beszélem nekik, hogy ilyen a költő is.

Ők is költők, azt mondom nekik, ti is költők vagytok!, suttogom, és simogatom a deszkalécet, mivel befedték a pinceablakot. Szálka fut a tenyerembe, vér buggyan a nyomában, félek. Nem költők, ez nem költészet, nem értem, miért áltatom magam. Foggal húzom ki a szálkát. Miller pék meg süti, csak süti a kenyereket, a ropogós héjú, gőzölgő belű cipókat. Néha kiszalad a pékségből egy-két legénye, zavarnának, tűnjek el, hordjam el az irhámat. Takarodj, rohadék! Milyen bátrak, milyen nyersek lettek a fiúk, milyen nagy lett az öklük, ahogy felém rázzák. Amikor egyszer nemigen akaródzik elkotródnom, mert mintha érteném a lentről szűrődő nyöszörgést, és hallgatnám tovább, megütnek. Csorog az orrom vére, hull a porba, számolni kezdem, tízig jutok, amikor rám szólnak, a nevemet kiáltják, Taligás!, Taligás!, és ahogy fölpillantok, Millert látom meg, kitolatott az utcára, kijött a fényre, csupa liszt, olyan fehér, mint egy angyal, ő kiáltozik.

Mit akar, Taligás?

Semmit sem akarok, uram.

Akkor miért nem kotródik innen?

Mert azt sem akarom, uram.

Aztán mégis elmegyek, otthagyom Miller zengő birodalmát, keringek a taligámmal, ami most nehezebb a szokásosnál, végül a piacig jutok. Olyan, mint máskor, nyüzsgés fogad, alkudozás és adok-veszek, talán csak a laposan villanó tekintet, csak az összehajló fej a több a szokásosnál. Megállok egy uborkahalom mellett, megforgatok egy nagyobb példányt, gondolom, majd az arcomra szelek belőle, hogy ne duzzadjon, veszek is aztán vagy tucatnyit, nem alkudozom, rongyba csavarom őket, csak előbb még emelek mellé karalábét, répát, fehér gyökeret. Néhány csomó csalánt, kamillát keresek még. Aztán azt hallom, ahogy az árusok között a fogadóba tartok, hogy a következő hajnalok valamelyikén a másik helyre terelik át a lefogott dögöket. Két zöldséges sugdolózik egymással. Elviszik a boszorkányokat! Elviszik a Sátán kurváit! Vékonydongájú minorita barát torpan meg mellettük, hallgatja őket, lassan kifordul a szeme. Azok nem zavartatják magukat.

Vas Milian szűkszavúbb most már, túl sokszor törölgeti el ugyanazt a kupát. Aztán egyszerre csak, miközben az egyik lábáról a másikra ereszti hordószerű testének súlyát, azt kérdezi krákogva, meddig akarok maradni.

Na, hiszen, Milian, mondom, mintha ez rajtam múlna.

Jobb lenne, ha elmenne, Taligás, dünnyögi kelletlenül, törölni kezd egy másik kupát, és félrenéz, mint aki pókhálót keres az ivó sarkában.

Mindenkinek ez lenne a jó, Taligás.

Hiszen tudja, hogy nem mehetek el, Milian, nem engedik.

Hallgat, gyöngyözik a homloka, tud ő mindent, csak most már félni kezdett miattam. Nem engem, nem bennünket félt, hanem magáért aggódik, természetesen. Nem kárhoztatom ezért, hogyan is tehetném.

Jöjjön, Milian, mondom neki, üljön csak le, csak előbb hozza ide azt a palackot, mutatok a borosüvegeket tartó fapolcok felé, s miután megreccsen alatta a lóca, s az alfelét eligazgatja rajta, elmesélem neki, és igazán olyan ékesszólóan és elhivatottan, mint egy költő, hogyan lesz valaki boszorkány, vagyis striga.

Nem túl bonyolult ez, fogadós úr. Nem bonyolult, de a lelket kikezdő.

Iszunk Miliannal, ő most már jobban fél, mint én.

Szerződést kell kötni az Ördöggel, mondom halkan. Ennyi az egész. Meg lehet tenni mézesmázos szavakkal, valamint tükörrel, annak a fényével. Ő meg, az Ördög fogja a nagy könyvét, mert bizony könyve neki is van, hosszú, kacifántos, voltaképpen vége nincs lajstrom ez, abba az illető nevét följegyzi. Szépen ír az Ördög, csakhogy tudja, Milian, mint egy szerelmes kislány. Na, az ilyen pára, akit leszerződtettek, aztán ördöngösködni kezd. Szeretné tudni, fogadós úr, miket tesz?

Úgy veszem, mintha Milian bólintana, pedig meg se rezdül. Ott marad a keze a kupán, szorítja, nem mozdul, aztán hirtelen fölpattan.

Hagyja ezt abba, Taligás!, ordítja, vastag nyakán ráng az ideg, ropogtatja az ujjait, majd mint aki elszégyelli magát, visszaereszkedik. Az üres borospalackot rázogatja.

Abbahagyom, uram, mondom.

Hátramegy, zörög kicsit, majd jön sóhajtozva vissza, hallgatunk, bort tölt.

Miért fecseg nekem erről, Taligás?! Gyanúsít?

Hogy én magát, Milian? Hogy tehetném? Mivel? Ha gyanakvásra adhat okot valaki a maga környezetében, az csak én lehetek.

Bólogat, hát ezért is mondtam, kérem, hogy el kellene innen mennie. Ne is fizesse ki a kvártélyt. Csak menjen. 

Arra gondolok, hogy a félelem elvette a jóember eszét. Hát hogy fizethetnék én kvártélyt, amikor nem jószántamból vagyok itt?! Nem vendég voltam, s vagyok itt én, hanem fogoly. És ekkor valaki verni kezdi a fogadó ajtaját, döng a léc, be akar szakadni. Milian ábrázata eltorzul, úgy látom, most átgondol mindent, sok rosszat és kevéske jót, fölméri gyorsan, mi lesz, mi lehet vele. Inkább arra jut, hogy elveszett. Neki tehát vége van. Jókorát szusszantva ilyen lemondással emelkedik, így is nyúl az egyik kupáért, így kezdi törölgetni öntudatlanul, így nyitja aztán a fogadó ajtaját. Hunyorog kifelé, nem lát semmit, elveri tekintetét a fény. Hátul boldogan röfögnek a disznói. Aztán már lát Milian. Egy püspöki szolga verte az ajtót, fiatal gyerek még, pelyhes állú, liheg, mint a kutya, futhatott idáig. Az izzadsága a szemébe csorog, a könyökével törölgeti az ábrázatát. Bejön a helyiségbe, megáll előttem.

Kicsoda hív?, kérdem, hogy elébe menjek annak, ami úgyis lesz.

Róth titkár úr, lihegi.

Nekem mi dolgom lenne vele?

Hogy vele lenne dolga, azt nem tudom, uram, szól, megvonja a vállát, liheg tovább, toporog zavartan.

Jön az úr, vagy nem?

Jól van, gondolom, s bólintok, megyek vele. Nem tudom, mi a tervük. Illetve azt már erősen sejtem, csak abban bizonytalankodom, hogy velem mi a szándékuk. Persze, talán lefognak engem is, s odatesznek a megkínzott, vallomásra bírt némberek mellé. Az ajtóból még visszalépek a remegő Milianhoz, aki boroskancsóba bámul, mintha varázsolni akarna.

Látja, Milian, nem poroszlók jöttek értem.

Nem néz föl, úgy motyogja, attól még lefoghatják, Taligás. És iszik, majd felém nyújtja a korsót, mint aki így búcsúzik, mert engem többé nem lát, jól van, hát belehúzok én is. A szolgának intek, várjon, még fölszaladok a szobámba, s Barbara üvegét a zsebembe rejtem.

Hová megyünk, Taligás?, kérdi az almaarcú.

Tudod te azt, Barbara.

Megtaláljuk Júliust, Taligás?

Nem tudom, Barbara, honnan tudhatnám, és ahogy ezt mondom, megállok. De biztosan közel leszünk hozzá, teszem még hozzá, majd a söntésbe visszatérek, iszom egy nyelet bort, és ballagok a fiú után.

Félek.

 

részlet

(A teljes szöveg a Jelenkor áprilisi frissítésekor válik elérhetővé.)

2016-02-10 12:30:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs