Borús idill

A német romantika vigasza

Nádas Péter

2016. januári lapszámunk élén Nádas Péter az elfeledett költőről-fotográfusról, H. G. Adlerről szóló esszéje áll. Ennek egy részletével ajánljuk most a friss Jelenkort.

Nádas Péter írásai a Jelenkor folyóiratban>

 


 

 

 

 

Mintha senki nem említené a képeit. Legalábbis a személyéről és a munkáiról általam olvasott irodalomban nem.

Munkáinak kritikai értékeléséhez minden bizonnyal sok más, ennél jelentősebb ismeret is hiányzik. Roppant méretű és roppant kvalitású tudományos művét, nyelvileg végletesen precíz történeti, esztétikai, antropológiai tárgyú esszéit, sajátosnál sajátosabban megkomponált regényeit igen kevesen ismerik. Hát még költészetét. Ami hiúságtól mentes, minden feltűnést kerülő alkatától még halála után sem lehet idegen kényelmetlenség. A saját tapasztalatom azt mondja, hogy az ember nem föltétlenül abban determinált, amiben determináltnak gondolja magát, ám a véletlenbe és az esetlegesbe alaposan belesodort sorsának van determináns árama. Alkati adottságain kívül is többféle magyarázat lehet még rá, hogy miért maradt pályájáról kilökve, a szélen. Életműve a mai napig miért maradt ilyen méltánytalanul ismeretlen. Megpróbálok néhány okot felsorolni.

Egy viszonylag zárt, nyelvében és kultúrájában speciális enklávéból, a német nyelvű Prágából származott. Jörg Jungmayr és Hans Dieter Zimmermann munkái jóvoltából tudjuk, hogy milyen gazdag és rétegezett kulturális világ volt a prágai. Jelentős szellemi mozgalmak és mértékadó irodalmi divatok mégsem provinciákon, nem nyelvi kisebbségek körében élők között tenyésznek. Ezt józanul tudomásul kell venni. Egy nagy nyelv főárama ösztönösen idegenkedik a kisebbségi pozíciótól. Jobbára nem is érzékeli, hogy a centrum mozgalmain kívül létezik még pozíció. A provincia lépésvesztésben él a centrummal szemben, lomha, maga is folyamatos küzdelmet folytat a hátrányos helyzete ellen. Mégis mindig elkésik, mindenről lemarad. Olyan hagyományokhoz ragaszkodik, amelyeket rég el kellett volna hagynia. Unalmas. Olykor profétikus. Csontkonzervatív. Ám ha valamivel kisebb hévvel lépünk közel hozzá, akkor azért világos, hogy miért követi el e főbenjáró bűnöket. Álló nap nem csak saját magával foglalatoskodik, ezt a luxust nem engedheti meg, álló nap egy másik nyelven, egy másik kulturális közeggel érintkezik. A közös élethez olyan jellegű orientációs pontokat kell keresnie, amilyenekről a centrum a maga nyelvi és fogalmi önelégültségében álmodni nem merne. Miközben figyelemmel kell kísérnie a nyelvi főáramot, olyan idegen tárgyakkal kell dolgoznia, amelyek a főáram kulturális trendjei számára nem jönnek számításba. Figyelme már csak ezért is elüt a centrum figyelmétől. Megosztja a figyelmét. A hét minden napján egyszerre koncentrál és decentrál. Őriz, ápol, kerüli a feltűnést, kerüli az összeütközést, összehasonlít, egyeztet, elsimít, megért, elsajátít. Idegenkedik a destrukciótól, a rebelliótól, a deklarációtól. Mérlegel. Egy pillanatra nem veszítheti szem elől mások históriáit. A sajátját sem. A saját leggyalázatosabb tradícióit sem. Minden áron differenciáltnak kell maradnia. Szolgál. Aszketikus. Mindez persze csak a centrum szemében felesleges, a nyelv vagy a kultúra egésze szempontjából gyümölcsöző.

Amit a centrum nagy késéssel lát be, ha belátja egyáltalán, és nem löki félre végleg a nyelvi izolációban született teljesítményt.

Pályája elején, amikor képességei és képzettsége szerint be kellett volna lépnie a nagy német nyelvű irodalom és tudomány főáramába, éppen ki volt rekesztve. Ha nem lett volna kirekesztve, minden bizonnyal akkor sem léphetett volna be. Ami megint csak a prágai német nyelvi és kulturális közeg egyik specialitásának tekinthető. Prágában nem csak a német anyanyelvű zsidók voltak ekkor kirekesztve a német történelem főáramából, hanem liberális beállítottságuk miatt jobbára a német anyanyelvű németek. Jó ideig alig akadt közöttük német nacionalista, aki nácivá válhatott volna. Prága német megszállása persze sok mindent megváltoztatott. A náci közigazgatás jószerivel mégis importált hivatalnokokkal dolgozott. Amikor már nem csak polgári jogaiból, hanem az anyanyelvéből is kitagadnak egy embert és munkájának egyetlen tárgyát és eszközét is kivernék a kezéből, akkor nevetséges lenne elvárnunk tőle, hogy józan ésszel érje fel a helyzetét. Nem arról van szó, hogy ne értené az őrület logikáját. Mégis mindig marad egy lényegi vakfolt a tudatában. Ezen a megosztott figyelem sem segít. Elvileg öngyilkosnak kéne lennie, de előbb még szülei sírját megátkoznia. A sokszögű prágai dilemmát igen jól leírja egy korábbi történet, amit Franz Kafka mesélt el Gustav Janouchnak. Amikor Oskar Baum, a prágai német anyanyelvű zsidó költő, kisgyerekként hazafelé tartott a német iskolából, cseh iskolások gyakran várták a német iskolásokat, hogy megverhessék őket. Egy ilyen alkalommal Oskar Baumot úgy szemen csapták egy fából készült tolltartóval, hogy levált a recehártyája és elvesztette egyik szeme világát.

Németként veszítette el, mondta erre Kafka az ifjú Janouchnak, habár a németek soha nem ismerték volna el, hogy német.

A kettős kisebbségben egy olyan ellenséges közeg nyelvéhez és szelleméhez kell ragaszkodnia, amely magában rejti az anomáliát, amit maga sem tudna e nyelv nélkül megérteni, kifejezni, nélküle még némán tiltakozni sem. Mindezzel együtt, és mindenek ellenére ragaszkodott egy olyan anyanyelvi közeghez, amelyet a bajor-osztrák nyelvközösség részeként írt le később. Ennek a nyelvközösségnek a német nyelve volt az anyanyelve, amit további rendelkezésig csak páriaként használhatott. Jobban mondva más sajátja nem volt, amivel ezt a sajátot le tudta volna váltani. Ilyen helyzetben szinte szükségszerű, hogy olyan dolgokra élesedjen ki valakinek a hallása, amire a többiek éppen megsüketültek. Korábban Klopstockról írta szakdolgozatát. S így egészen biztosan nehezére esett tébolyult ragaszkodása és értelemkeresése jegyében megbontani az Empfindsamkeitból kibomló német romantika szellemét, hogy a legrigorózusabban leválaszthassa egymásról az érzelmeit és a gondolkodását, s így legyen úrrá a szükséghelyzeten. Pedig ezt tette. Egyedül kisebbségi létben tanulja meg az ember a hosszú távú kulturális szolgálat szabályait. Az érzéstelenítés műveletét szintúgy csak ebben a pozícióban tanulhatja meg tisztességesen. Attól kezdve nem az eszeveszett faji törvények ellenére, hanem a faji törvények miatt, ezekkel némán együtt élve, egyedül és kizárólag irodalmi és tudományos tárgyaival kötötte le a figyelmét. Az érzéstelenítés műveletét önmagától tanulta el, de meglehettek hozzá az alkati adottságai. Ami azt jelenti, hogy a megfigyelés és a megértés folyamatából a személyes érzelmeit ki kellett rekesztenie, de a személyes tapasztalatait nem. Azaz a percepcióra kellett hagyatkoznia, a tiszta felfogásra, anélkül, hogy magát a felfogott dolgot a saját szocializációs rendszere és értékelési módszertana alapján megítélné. Más védelemre nem számíthatott, csak és egyedül az értelem védelmére, de nem a saját értelme védelmére. Mások értelme nélkül a személyes értelem nem segít. A szenzibilizációnak furcsa módon a személyességről való fokozatos lemondás az ára. Ha valaki nem a szenzibilizációval arányosan személyteleníti önmagát, akkor cinikussá, rezignálttá válik, ami szakmai szempontból megint csak elfogadhatatlan, mert a szakmailag kötelező empátia rovására megy. Ellenkezőleg, az empatikus készséget minden helyzetben és minden áron fenn kell tartani. Még deportációja idején, Theresienstadtban is dolgozott. Gondoljuk meg, nem csak versciklust írt, hanem tudományos művet. Tudományos eszközökkel akart tanúságot tenni az eget verő botrányról, amit személyesen éppen átélt, amiről adatot adatra halmozott a tudatában, és amiről lírai eszközökkel szintén egyidejűleg tett tanúságot. Ami minden alkati és pozícióbéli szerénységével együtt sem az írói becsvágy hiányára, ellenkezőleg, a hipertrófiájára vall. A figyelem érzéstelenítésének önmagától eltanult, a romantikus tradíció bensőségességére és érzékenységére épített módszerét később is megőrizte. Szépírói stílusának az empátiával dúsított, érzéstelenített érzelem lett a legmegbízhatóbb alapja. Műfajaival és nyelvi anyagával szemben érzett szerzetesi alázat vezette. Prózát ilyen mélységű figyelemmel, ilyen megbízhatón, sem előtte, sem utána nem írt senki.

Az érzéstelenített érzelem, a primer (azaz reflektálatlan) fantáziát (amelyből a kollegák többsége dolgozik), nem feltétlenül oltja ki, de erősen veszélyezteti. Az ismert irodalmi konvencióktól (egy kis érzelmesség, egy kis érzékiség, sok gonoszság és sok izgalom) mindenképpen idegen pályákra tereli. Esetében masszívan strukturális pályára. Prózai műveiben azokat a struktúrákat adja meg, amelyekre az általa használt német nyelvi anyag értelme és használati értéke szerint épül. Azaz nem a nyelvi jelenségből indul ki, nem a sémából, hanem egy sokoldalú elemzési művelet elvégzése után tér vissza a nyelvi jelenséghez, amikor már arra a kérdésre is választ kapott, hogy az ártatlannak látszó formula, kiszólás, idióma, közmondás, közhely, milyen szellemi és indulati anyagból való. Mintegy eltávolít a saját nyelvi anyagától, amely jórészt nem a sajátja, hanem a saját gyűjtése, amit zeneileg rendezett el. Műve így nem csak irodalmi, hanem tudományos szempontból is releváns, és nem irodalomtudományi szempontból, hanem pszichológiai és antropológiai szempontból.

Ezt az embert sokszorosan kitagadták, pályájáról kivetették, megalázták, kifosztották, megkínozták, aminek tapasztalati anyagát használta, ám elszemélytelenítve. Ritmikai rendszerekre, zenei struktúrákra minimalizálta önmagát. Aztán ott hagyták az útszélen a műveivel, és a puszta testvázával együtt. Amit valamelyest még zokon is vettek tőle a kortársai és a pályatársai, hogy ilyesmi megtörténhetett vele. Műveiben nem látok szót, amivel arra hivatkozna, hogy mi minden történt meg. Még a leveleiben is inkább kerüli az erre vonatkozó személyes közléseket.

Persze nem csak a prágai német nyelvű enklávé volt az egyetlen, nem csupán Rilke és Kafka nyelvének örökbecsű tenyészete, mely a német kultúra számára egyszer és mindenkorra, minden szereplőjével és a nyelvével együtt elpusztult. Celan nyelvének ennél jóval sajátosabb, földrajzilag jóval kiterjedettebb biotópja is belepusztult, s a német nyelv főárama ennek az alámerült nyelvnek még a nagy íróira sem emlékezik többé, nemhogy a többire.

Egész életében műveinek puszta publikációjáért küszködött. Alig sikerült velük a nyilvánosságot elérnie. Időről-időre akadtak ugyan ismertebb személyek, akik a segítségére siettek, Hermann Broch, Hannah Arendt, Leo Beck, a kiadó Willi Weismann, aki sajnos igen gyorsan tönkrement, Heinrich Böll, Elias Canetti, ám másoknak tett kijelentéseik, és néki írott leveleik finom distinkcióiból látható, hogy közülük nem egy meggyőződés híján, vagy meggyőződése ellenére támogatta publikációs törekvéseit. Érteni nem nagyon értették. Az ilyen jellegű támogatás bumeráng. Keserű embernek kellett volna lennie. Meglehet, hogy otthon rosszkedvű volt, nem tudom, de műveiben megbántottság jelét nem látom. Még csak duzzogást sem. A szuperszenzibilizáció, a mértéktelenül felnövelt megértési készség azt jelenti, hogy egy jelenség, vagy a jelenségek egy bizonyos csoportja érdekli, az ok és okozati kapcsolatok rendszere, a mögöttes, a rejtett, de azt sem felejtheti el, hogy a jelenségek ilyen jellegű vizsgálati kiemelése, problematizálása veszélyes művelet. Ha lehet, akkor az analitikus munka torzításait el kell kerülnie. A semleges észrevételnek még kultúrkritikai éle sem lehet, nemhogy személyes. Szakmai tartását szent és sérthetetlen naivitás jellemzi, ami valószínűleg alkati adottsága volt. Mint aki megoldotta ugyan élete megoldhatatlan feladványát, mégsem képes felfogni kivételes helyzetét, mely kivételes alkatával és kivételes műveivel kauzális kapcsolatban áll. Szolgál, de nem valakit szolgál, hanem egy elpusztított kulturális közeg ethoszának tesz eleget. Valójában mindig valami mással foglalkozik, mint amit a főáramban kényelmesen elhelyezkedő környezete elvárna tőle. Mindig másra és másként kíváncsi, mint amire ők kíváncsiak. Elképesztő, hogy a széles látókörű Hermann Broch mennyi ostobaságot ír neki, s ő milyen jóhiszemű és türelmes udvariassággal válaszol. Broch szándékait valószínűleg nem is érti, megy árkon-bokron át. Azt nézi, mit kell még elvégeznie. Más a ritmusa, mások a menetrendi igényei, egyedül a hosszútávú érdekhez kell ragaszkodnia, figyelmének tisztaságára kell ügyelnie, s ez nem egyénre szabott érdek.

S hogy ennyi nemes tulajdonságával együtt nem hullott a legméltánytalanabb és a legteljesebb feledésbe, jórészt fia, Jeremy Adler felkészült, óvatos, következetes, és szintén hiúságoktól mentes munkájának köszönhető.

 

(Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság)

2016-01-11 19:10:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs