Az amerikai demokrácia

részlet

Alexis de Tocqueville

A Jelenkor novemberi lapszámából ezúttal Alexis de Tocqueville szövegének részletét ajánljuk.

 

Az amerikai demokrácia (amely a közhiedelemmel ellentétben nem egy könyv, hanem kettő) mindmáig a magyar nyelvű könyvkiadás egyik legnagyobb és legfájóbb adóssága. Igaz, történtek kísérletek ennek a megkerülhetetlen műnek a közreadására. De mind az 1982-es óvatos szemelvény-válogatás,[1] mind az azon alapuló 1993-as teljes kiadás[2] zavaros, nehezen követhető, ha ugyan nem olvashatatlan. A kötet fordítóinak jó része nemcsak a francia XIX. század első felének nyelvhasználatában volt járatlan, de az ilyen kaliberű könyv tolmácsolásához nélkülözhetetlen háttértudásnak sem mindig volt birtokában. Van abban valami nagyon jelképes, és talán baljós előjel is, hogy ez a többet érdemlő klasszikus annak idején ilyen mostoha sorsra jutott…

Az alábbiakban a műből három viszonylag rövid szemelvényt szeretnék új fordításban közreadni.[3] Tocqueville tudvalevően az osztálykülönbségek kiegyenlítődésének feltartóztathatatlan történelmi folyamatából indul ki, innen jut el az egyenlőség fokozatos térhódításának gondolatáig. Jóllehet Rousseau szerint az egyenlőség és a szabadság kölcsönösen alapozza meg egymást, Tocqueville-nak más a véleménye. Szerinte az egyenlőség nem feltétlenül jár együtt szabadsággal, sőt. Már csak azért sem, mert a honpolgárnak (ezt tárgyalja az első szemelvény) más a viszonya az egyenlőséghez és más a szabadsághoz.

A második és harmadik szemelvény az egyenlőség közvetlen következményeit mutatja be. Jóllehet Tocqueville – Guizot-val ellentétben – nem tartozik az egyetemes választójog makacs ellenzői közé, különösebben nem is lelkesedik érte, már csak azért sem, mert úgy látja, ez a nagy vívmány nemcsak hogy nem kedvez a tehetséges embereknek, de a demagógia előtt is megnyitja az utat. Az utolsó szemelvény az individualizmus jelenségét elemzi. Az individualizmus ugyanis központi fogalma Az amerikai demokrácia második kötetének, annál is inkább, mivel a honpolgár közönye, passzivitása és visszahúzódó magába zárkózása egyben melegágya is a „despotizmusnak” meg a „többség zsarnokságának”…

A szöveget, minden archaizálást és papírízű irodalmiaskodást kerülve, igyekeztem eleven mai köznyelven megszólaltatni. Munka közben nemcsak világosságra és gondolati szabatosságra törekedtem, hanem arra is, hogy visszaadjak valamit a szerzőnek a XVIII. századi francia értekező próza legjobb hagyományain iskolázott kristálytiszta stílusából. A szemelvény közlésével egyben arra is fel szeretném hívni a figyelmet, hogy itt az ideje, hogy ez a megkerülhetetlen és ma különösen időszerű alapmű – a sikertelen fordításkísérletek után – végre magyar nyelven is hozzáférhető legyen.

 

Ádám Péter

 

 

Miért ragaszkodnak a demokratikus népek sokkal makacsabbul és sokkal szenvedélyesebben az egyenlőséghez, mint a szabadsághoz[4]

 

Az első és leghevesebb érzés, ami a társadalmi osztálykülönbségek fokozatos eltűntével az emberekben kialakul, nem egyéb, mint az egyenlőség szeretete. Ezért először erről szeretnék beszélni.

Lehetetlenség nem észrevenni, hogy ezekben a mai időkben és különösképpen Franciaországban az egyenlőség iránti vágy úgyszólván napról napra mind nagyobb helyet foglal el az emberek szívében. Azt már százszor hallottuk, hogy a kortársak sokkal hevesebben és sokkal makacsabbul ragaszkodnak az egyenlőséghez, mint a szabadsághoz; de úgy látom, e tény kiváltó okait eddig senki se igyekezett feltárni. Az alábbiakban ezt fogom megkísérelni.

Képzeljünk csak el egy olyan különleges helyzetet, amikor az egyenlőség meg a szabadság körei érintkeznek, sőt, össze is olvadnak egymással.

Ebben a helyzetben, feltételezésem szerint, minden egyes polgár részt vesz a kormányzásban, és mindegyiknek azonos az esélye a részvételre.

Mivel nincs különbség honpolgár és honpolgár között, senki se tud zsarnoki hatalomra szert tenni a többiek felett; így az emberek, mindannyian egyenlők lévén, teljesen szabadok lesznek.

A demokratikus népek ennek az eszménynek a megvalósítására törekednek.

Bár ez a legtökéletesebb formája az egyenlőség kiteljesedésének, létezik emellett ezer más is; ezek, ha nem is annyira tökéletesek, ugyanolyan vonzók e népek szemében.

Megtörténhet ugyanis, hogy az egyenlőség kiteljesedik ugyan a civil társadalomban, de a politika világában már nem tud uralomra jutni. Mert ha elképzelhető is olyan helyzet, hogy minden egyes honpolgárnak jogában áll, hogy kivegye részét bizonyos élvezetekből, hogy ugyanolyan hivatást válasszon, ugyanazokat a helyszíneket látogassa, vagyis ugyanazt az életet élje, és ugyanazokkal a módszerekkel próbáljon vagyont szerezni, ez még korántsem jelenti, hogy mindannyian egyformán részt vehetnek a közügyek intézésében.

Mi több, bizonyos egyenlőség politikai szabadság nélkül is elképzelhető a politika világában. Ilyenkor mindenki egyenlő ugyan, egy kivétellel, ez az egy pedig – minden különösebb rang nélkül – korlátlan ura a többinek, és hatalmának támaszait is társai közül választja.

Egyáltalán nem volna nehéz több hipotézist is felállítani; ezek szerint a viszonylag nagy egyenlőség nagyon is jól megfér az olyan intézményekkel, amelyek csak többé-kevésbé szabadok, sőt, még az olyan intézményekkel is, amelyek a legnagyobb jóakarattal sem nevezhetők szabadnak.

Jóllehet az emberek csak akkor lehetnek teljesen egyenlők, ha teljesen szabadok is egyben, és ezért az egyenlőség legkiteljesedettebb formájában teljesen azonos a szabadsággal, minden okunk megvan rá, hogy a kettőt megkülönböztessük egymástól.

Már csak azért is, mert az emberek szabadságvágya, valamint az a vágy, amit az egyenlőség iránt éreznek, valójában két különböző dolog, és hadd tegyem hozzá rögtön, két olyan vágy, amelynek korántsem azonos az intenzitása.

Aki nem sajnálja a fáradságot, és alaposan utánanéz a dolognak, láthatja, hogy minden évszázadban akad egy olyan sajátos tény, amely kapcsolatban áll az összes többivel; ez a tény csaknem mindig világra hoz egy központi gondolatot vagy fő törekvést, amely végül minden érzést, minden eszmét odavonz magához és magával sodor. Olyan ez, mint valami nagy folyó, amelynek környékén nincs patak, amelyik ne feléje futna.

A szabadság különböző korokban és különböző megjelenési formákban bukkant fel a történelemben; egyetlen társadalmi berendezkedésnek sem kedvezett az összes többi rovására, és más társadalmakban is találkozunk vele, nem csak a demokráciákban. Mindebből az következik, hogy a szabadságot semmiképpen sem tarthatjuk a demokratikus évszázadok megkülönböztető jegyének.

Egyetlen sajátos és minden mást maga alá rendelő tény jellemzi csak ezeket az évszázadokat, ez pedig nem más, mint a társadalmi osztálykülönbségek fokozatos eltűnése; ezekben az időkben egyetlen fő szenvedély mozgatja az embereket, nevezetesen a társadalmi egyenlőség szeretete.

Ne kérdezzék, milyen különleges vonzóereje lehet a társadalmi egyenlőségnek a demokratikus korok emberének szemében, ahogyan azt se, milyen sajátos okai lehetnek arra, hogy épp az egyenlőséghez ragaszkodjon foggal-körömmel, szemben azzal a többi jóval, amit a társadalom felkínál neki: érjék be annyival, hogy az egyenlőség a megkülönböztető jegye annak a kornak, amelyben élnie adatott. Már maga ez a tény is bőven elegendő annak magyarázatára, hogy legjobban miért épp ezt szeretik az összes többi közül.

De emellett az ok mellett, és ettől függetlenül, több más is van, és nem is volt olyan kor, amelyben az emberek ezeknek az okoknak a nyomására az egyenlőség meg a szabadság közül ne az egyenlőséget választották volna.

Ha akadna nép, amely valaha is képes volna – ha nem is teljesen lerombolni, de legalább – csökkenteni a körében uralkodó egyenlőséget, ez még neki is csak hosszú és fáradságos erőfeszítéssel sikerülhet. És akkor is csak azon az áron, ha változtat társadalmi berendezkedésén, ha eltörli törvényeit, megújítja eszméit, másokra cseréli szokásait, átalakítja az életformáját. De a politikai szabadság elvesztéséhez annyi is elég, hogy hagyjuk kicsúszni a kezünkből – máris odavan.

Az emberek nem csak azért ragaszkodnak az egyenlőséghez, mert fontos nekik, azért is ragaszkodnak hozzá, mert úgy gondolják, ennek a társadalmi állapotnak örökké kell tartania.

Nincs olyan ostoba és felületes ember, aki ne látná: a politikai szabadság szélsőségei feldúlhatják a köznyugalmat, megfoszthatják a honpolgárt családi vagyonától, sőt, egész életét tönkretehetik.[5] De ami az egyenlőség veszélyeit illeti, ezeket csak az éles szemű és a részletekre is figyelő emberek veszik észre, de ők a legritkább esetben szokták jelezni őket. Azt ők is jól tudják, hogy már messze mögöttük a rettegett nyomorúság, és abban az illúzióban ringatják magukat, hogy legfeljebb a jövő nemzedékeit fogja utolérni, emiatt azonban a jelen nemzedéknek sohase szokott fájni a feje. A szabadsággal együtt járó gondok-bajok néha közvetlenül is tapasztalhatók; mindenki láthatja, mindenki érezheti őket. Az egyenlőséggel együtt járó gondok-bajok viszont csak lassanként jelentkeznek; fokozatosan ütik fel fejüket a társadalomban; csak időnként lehet észlelni őket, amikor agresszivitásukkal felhívják magukra a figyelmet, mert annyira megszoktuk, hogy már észre se vesszük őket.

A szabadság előnyei csak hosszú távon mutatkoznak meg, és mindig nehéz megmondani, hogy pontosan milyen okoknak köszönhetően.

Az egyenlőség előnyei viszont már a jelenben érezhetők, és nincs nap, hogy az emberek ne látnák, hogyan buzognak fel forrásukból.

A politikai szabadság koronként kifinomult élvezettel ajándékozza meg a honpolgárok bizonyos részét.

Az egyenlőség viszont minden nap temérdek apró szórakozással örvendezteti meg az embert. Az egyenlőség számos varázslatos lehetősége minden percben érezhető, és mindenkinek egyformán rendelkezésére áll; még a legnemesebb szíveket sem hagyja érzéketlenül, és még a köznapi lelkeknek is gyönyörűség.

Az a szenvedély, amelyet az egyenlőség ébreszt az emberekben, egyformán erőteljes és általános érzés.

A politikai szabadságot csak nagy erőfeszítések árán veheti birtokba az ember; csak akkor élvezhetjük, ha előzőleg nem kevés áldozatot hozunk érte. Az egyenlőség által kínált élvezetek viszont mindenkinek egyformán rendelkezésére állnak. Nincs olyan jelentéktelen eseménye a magánéletnek, amely alkalmat ne adna ezekre az élvezetekre, és hogy az ember meg is ízlelje őket, ahhoz csak annyi kell, hogy éljen, és más semmi.

Jóllehet a demokratikus népek mindig is szerették az egyenlőséget, egyes történelmi korokban az egyenlőség iránti rajongásuk valóságos őrületté válik. Mint például akkor, amikor – egy utolsó testvérharc után – a sokáig ostromolt társadalmi hierarchia már végképp összeomlik, és amikor a honpolgárokat immár semmiféle korlát sem választja el egymástól. Ekkor az emberek úgy vetik rá magukat az egyenlőségre, mint valami zsákmányra, és úgy kapaszkodnak bele, olyan görcsösen, mint valami felbecsülhetetlenül értékes vagyontárgyba, ha történetesen meg akarnák tőle fosztani őket. Az egyenlőség szeretete beszivárog az emberi szívbe, gyökeret ver, és minden mást kiszorít onnan. Hiába mondjátok az embereknek: azzal, hogy vakon átadják magukat egy ilyen kizárólagos szenvedélynek, legfontosabb érdekeiket ássák alá; süket füleknek beszéltek. Hiába próbáljátok rányitni a szemüket, hogy míg másfelé tekintgetnek, a szabadság szépen kicsúszik a kezükből; semmit sem akarnak látni, legalábbis annak az egy dolognak a kivételével, amire vágyakoznak.

Amit idáig mondtam, minden demokratikus nemzetre érvényes. Amit mostantól fogok mondani, csakis ránk vonatkozik, és senki másra.

A legtöbb európai népnél és különösképpen az európai népek körében a szabadság vágya és eszméje csak akkor kezdett kialakulni, és csak akkor indult fejlődésnek, amikor megkezdődött a társadalmi osztályok közti különbségek kiegyenlítődése, sőt, a változás épp ennek a kiegyenlítődésnek volt a következménye. Legjobban az abszolút uralkodók járultak hozzá ahhoz, hogy egy szintre hozzák az alattvalók közti különbségeket. Ezeknél a népeknél az egyenlőség megelőzte a szabadságot; ezek a népek az egyenlőséget már rég megszokták, amikor a szabadság újdonságként beköszöntött hozzájuk. És mire a szabadság, egymagában, első ízben nyíltan színre lépett, az egyenlőség már véleményeket formált, jogszokásokat teremtett, és kialakította saját törvényeit. A szabadság még csak eszmékben meg vágyakban létezett, de az egyenlőség már behatolt a szokásokba, már birtokba vette az életformákat, és még az élet legjelentéktelenebb cselekedeteit is átformálta. Csoda-e, ha a mai ember többre becsüli a szabadságnál?

Meggyőződésem, hogy a demokratikus népek őszintén vágyakoznak a szabadságra; ha rajtuk múlik, törekednek is rá, szeretik, és fájdalommal veszik tudomásul, ha le kell mondaniuk róla. De az a vágy, amit az egyenlőség iránt éreznek, mohóbb és szenvedélyesebb, örök és legyőzhetetlen; előbb a szabadságban akarják az egyenlőséget, és ha ott nem kaphatják meg, akkor a szolgaságban fogják akarni. Ha kell, beletörődnek a szegénységbe, beletörődnek a szolgaságba, beletörődnek a barbárságba, de az arisztokratikus társadalmi berendezkedésbe nem fognak soha beletörődni.

Mindez minden korra érvényes, különösképp a miénkre. Ez az ellenállhatatlan erő minden embert és minden hatalmat elsöpör, ha megpróbálják útjában feltartóztatni. Napjainkban elképzelhetetlen a szabadság, ha nem számíthat a támogatására, sőt, nélküle még a despotizmus sem tudja hatalmát tartósan megalapozni.

 

[1]     A demokrácia Amerikában, Gondolat, 1983. Válogatás és utószó Kulcsár Kálmán. Fordította Frémer Jusztina, Martonyi Éva, Miklós Lívia, Nagy Géza, Schulteisz Gyula és Szíjgyártó László.

[2]     Az amerikai demokrácia, Európa Könyvkiadó, 1993. Fordította Frémer Jusztina, Kiss Zsuzsa, Martonyi Éva, Miklós Lívia, Nagy Géza, Schulteisz Gyula és Szabolcs Katalin.

[3]     A magyar szöveg az alábbi kiadás alapján készült: Alexis de Tocqueville, De la démocratie en Amérique, I–III., Paris, Michel Lévy Frères, 1864.

[4]     Alexis de Tocqueville, De la démocratie en Amérique, id. kiadás, III. köt. 155–161.

[5]     Tocqueville természetesen a francia forradalomra céloz. (A ford.)

 

(A teljes szöveg a lapszám januári frissítése után lesz elérhető.)

2015-11-15 09:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs