Péter vagyok. Első regényemet több mint húsz évvel ezelőtt, tizenkét éves koromban kezdtem írni egy kék füzetbe. Jim kalóz kalandos élete – azt hiszem, ez volt a címe, és megírtam belőle hét oldalt. Azóta sem hagytam abba az írást, de Jim történetét nem folytattam. A gimi alatt verseket írtam, talán azért, mert akkor többségében azokat olvastam, és Rimbaud miatt elhittem, hogy az emberből tizenhat éves korára már lehet komoly költő. Tizenkilenc éves koromban Zala megyéből Pécsre költöztem, ahol összesen tíz évet tanultam és dolgoztam az egyetemen, és a tanulmányaim már az első évben rámutattak arra, hogy miért nem lettem tizenhat évesen komoly költő és miért nem folytattam Jim történetét.
Ezt követően szakprózát, kritikákat, recenziókat, elemzéseket kezdtem írni irodalmi szövegekről, irodalmi szövegekhez kapcsolódó szakszövegekről és színházi előadásokról. Ezek közül az elmúlt években több is megjelent magyarországi folyóiratokban, köztük a Jelenkor ban is. Az egyik elemzés olyan hosszúra sikerült, hogy 2017 decemberében könyvet adtak ki belőle A megtévesztés dramaturgiája címen, melynek a bemutatóját a Jelenkor szerkesztőségének épületében tartottuk a következő év februárjában.
Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy a könyv megjelenésének évében Norvégiába költöztem, azóta is itt élek, de amikor csak tehetem, hazalátogatok, és akkor Pécsen is megfordulok. Vettem magamnak egy kék füzetet, és mostanában abba írom a szövegeket. Ezek a szövegek sokfélék, az egyiket a 2020. decemberi számában közölte a Jelenkor .
Az egyik legfontosabb dolog, amit a pécsi éveimben tanultam, hogy egy szöveg megjelenése – bár általában csak a szerző neve van feltüntetve előtte – sok ember munkájának köszönhető. Több tucat ember van, akiknek köszönettel tartozom az eddig megjelent szövegeimért. Sokat közülük Pécsről ismerek.
Amikor Ove és Aitana Oslóba költözött
Épp kiléptem a boltajtón, amikor Ove belépni készült. A kezében mérőszalag. Kérdeztem, hogy az minek.
– Felújítom a konyhát – mondta.
– Szívesen segítek, ha gondolod, holnap ráérek.
– Rendben, akkor találkozzunk nálam kilencszáz órakor.
Bólintott, bólintottam, aztán rákezdett, mindig sokat beszélt. Mondta, hogy a régi konyhabútor darabjait már félig-meddig leszerelte, hogy csak egy kis segédmunkára lenne szüksége, meg hogy az új konyhabútor elemei már a tárolójában vannak, és hogy úgynevezett „soft-closing” rendszer lesz a fiókokban meg az ajtókon. Bólogattam, alig vártam már, hogy elköszönjünk.
Nagyon izgatott volt, úgy éreztem, pontosan kell majd érkeznem. Ha nem akarta volna, hogy pontos legyek, azt mondta volna, kilenckor menjek, vagy hogy kilenc körül, nem fogalmazott volna ilyen katonásan. Két emelettel laktak alattam. Nyolc óra ötvenkettőkor már az ajtó előtt voltam, s fel-alá sétálgattam a folyosón kilencig. „Kilencszázkor” aztán becsengettem, Ove kikiáltott, hogy menjek be. Ott folytatta, ahol a bolt ajtajában abbahagyta. Nem is köszönt, csak arról beszélt, mennyire a szívéhez nőtt már ez a régi konyha, de hogy most már ideje kicserélni, mert akkor építették be, amikor tizenkét évvel ezelőtt Oslóba költöztek.
– Tavalyelőtt bevertem a fejem a konyhapultba, amikor együtt karácsonyoztunk a családdal. Letörött a sarka, nekem meg jókora seb lett a fejemen. Össze-véreztem a kedvenc ingemet a tarkómnál. – Ove épp lehajolt, hogy kiszedje a fiókokat, s valóban, kopasz feje búbján öt centi hosszú heg díszelgett, amit eddig észre sem vettem. – Szerinted logikus a dugóhúzót a legalsó fiókban tartani?
– Nem igazán – feleltem.
– Na, hát szerintem sem – mondta, tisztázva, hogy nem ő volt az, aki oda tette. – Másnap egy kalapáccsal levertem a konyhapult másik sarkát is, nehogy még egyszer hasonló baleset történjen.
– Szép emlékek.
– Valóban azok. Az új konyha beépítésével végezni akarok egy hét alatt. Az előzőt tíz nap alatt sikerült beszerelnünk Aitanával, ha nem számoljuk, hogy előtte lefestettük a falakat. Emlékszem, amikor ezzel a régivel kész lettünk, olyan fáradtak voltunk, hogy Aitanának nem volt kedve főzni, ezért a sarki ázsiai étterembe mentünk vacsorázni. Na, akkor szerettem bele igazán ebbe a városba, és akkor szerettem bele másodszor a feleségembe.
– Annyira jó volt a kaja az étteremben, hogy egyből beleszerettél az egész városba, vagy mi?
– Várj egy kicsit, mindjárt elmesélem, csak előtte le kell mennünk az alagsorba néhány szerszámért, meg a kiskocsiért.
Az épület aljában labirintusszerű alagsor kacskaringózott, ahol Ovénak több tárolója is volt. Előtte sosem jártam ezeken a folyosókon. Végül megtaláltuk, amiért mentünk.
– Szóval? – kérdeztem.
– Felvisszük a kocsit meg a szerszámokat.
– Úgy értem, mi volt az étteremben Aitanával? Miért szerettél bele másodszor?
– Ja, hogy az! Hát… már előtte is tudtam, hogy Oslo jó hely, főiskolás koromban eljöttünk párszor bulizni ide, de azt nem tudtam, hogy ilyen helyek is vannak a városban.
– Mint ez az étterem?
– Nem, nem az étterem… várj egy kicsit, mindjárt elmesélem. – Kinyitotta a szerszámosládát, kiválasztott belőle öt-hat eszközt, egy darabig vizsgálgatta őket, aztán köhintett egy nagyot, és belekezdett.
– Lezuhanyoztunk, lecseréltük a koszos ruhát, és odamentünk, de az étterem kerthelyisége tele volt. Rajtunk kívül csak egy pár várakozott a kert kapujában, akik szintén asztalra vártak. Az egyik asztaltól éppen távozott két ember, és gondoltam, oltári szerencsénk van, azt az asztalt most megkapjuk. Miközben a pincérek eltakarították a maradékokat, odalépett hozzánk a főpincér. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de jelenleg csak ez az egy asztaluk van, ami egy percen belül kész, s talán húsz-harminc percen belül lesz még egy. Viszont ez egy négyszemélyes asztal, ezért fel tudja ajánlani mind a négyünknek, s így nem kellene várni a másikra. Aitanára néztem, aki bólintott, majd a másik pár tagjaira, akik mosolyogtak, és azt mondták, hogy részükről rendben van. Így négyen ültünk az asztalhoz, és ismerkedni kezdtünk. A nevükre már nem emlékszem, csak arra, hogy a faszi akkor harmincöt éves volt, magas beosztású munkája volt egy bankban, a felesége pedig a húszas évei végén volt, és Iránban született, de Törökországban nőtt fel. Ott ismerkedtek meg egy nyaralás alkalmával, ezt követően aztán a férfi később visszautazott Törökországba, hogy megkérje a nőt, költözzön vele Norvégiába. Ha láttál már igazi, egzotikus szépséget… Apám! Ennek a nőnek olyan arca és olyan szabályos vonalai voltak, hogy festményeken, szobrokon sem látni hasonlót. Azt hiszem gyerekkoromban láttam utoljára ilyen nőt a tévében. Apám a hetvenes években teljesen odavolt Türkân Şoray filmjeiért, egy orosz kollégájától hallott erről a török színésznőről. Neked fogalmad sincs, ki az a Türkân Şoray, ugye?
– Nem, nem ismerem a filmjeit.
– Meg kell nézned párat. A vörös kendős lány , a Prostituált szerelem , kurva unalmasak, de az a nő… Nem bírod levenni róla a szemed. Később ugyanezt éreztem Sophie Marceau-val kapcsolatban, amikor először láttam a Házibuli t.
– Na jó, de milyen volt a nő az étteremben?
– Hát mondom, olyan, mint Türkân Şoray. Bársonyos kreolbőr, valamivel világosabb színű, mint általában a közel-keletieké, ébenfekete, hullámos haj, enyhén pisze orr és mélybarna, igéző szemek, melyeknek sosem találod ki a titkát, sosem találod ki a szándékot, ami mögöttük van, sosem lehetsz biztos abban, hogy csak a reggeli kávét hozták ágyba, vagy a kávé csak ürügy arra, hogy megkapjanak valami mást. A kurva életbe, a fűrészt ott felejtettük! – kiáltott, és a zsebében kezdett kotorászni a tároló kulcsáért. – Visszamennél érte? Annak a rohadt fúrógépnek sem működik rendesen az aksija, lehet, hogy később el kell mennem venni egyet. Mindenesetre előbb szétkapjuk a régi konyhát, aztán majd kiderül. Lehet, hogy a szomszédtól, Markustól kölcsön tudok kérni egy aksit. Ez a Markus is ügyes gyerek. Villanyszerelő. Amúgy is kell vele beszélnem, ha szerencsém van, féláron beköti nekem a világítást az új konyhába, de…
Ove nagyot tüsszentett, s ekkor végre megragadhattam az alkalmat, hogy visszatereljem szavait a történet medrébe.
– Egészségedre! Szóval ez a nő nagyon hasonlított arra a török színésznőre…
– Szakasztott olyan volt!
– Mi volt aztán? Mit vacsoráztatok?
– Menj már vissza a fűrészért, kérlek, utána folytatom – nyújtotta a kulcsot.
Eltűntem a folyosók rengetegében, szaladtam, nehogy Ove elfelejtse, hol tartott, és megint végig kelljen hallgatnom valami közjátékot. Gyorsan visszaértem.
– Mi volt aztán? Mit vacsoráztatok? – lihegtem, és a kiskocsira dobtam a fűrészt.
– Tengeri finomságokat ettünk és mellé jóféle olasz fehérbort ittunk. Meg-kérdeztem őket, hogy tölthetek-e nekik, a férfi bólintott és mosolygott, a nő azonban visszautasította a bort, azt mondta, ő nem ihat, neki ez csak egy munka előtti vacsora, innen dolgozni megy. Este kilenc óra is elmúlt, arra gondoltam, biztosan hotelban dolgozik, recepciós lehet, vagy ilyesmi. Egy kicsit még haboztam, de aztán megkérdeztem, mivel foglalkozik. Azt felelte, hogy hastáncos egy belvárosi szórakozóhelyen, nem messze az étteremtől. Aitana szeme felcsillant (az enyém nem kevésbé), és kérdezősködni kezdett a nő munkájáról, mert bizony Aitanának, az én drága feleségemnek is volt egy korszaka, amikor annyira rajongott a hastáncért, hogy oktatásra is járt. Mondanom sem kell, szívvel-lélekkel és anyagi lehetőségeim minden erejével támogattam Aitana ötletét. Volt viszont egy egészen röhejes pillanat, amikor három hónap után az asztalon próbálta meg bemutatni, hogy mit tanultak a hastánckurzuson, és felborult vele az egész asztal. Persze ez az én hibám. Nem számítottam a bemutatóra, Aitana egyszer csak megjelent a csörgő-zörgő szoknyában, színes sálakkal a karján, és kecses mozdulattal az asztal tetejére lépett. Időm sem volt szólni, hogy az asztallap nincs megfelelően rögzítve a lábakhoz, mellesleg a meglepettségtől valószínűleg hang se jött volna ki a torkomon, így a bemutató eredményeképpen Aitana a padlóra zuhant, egy pillanat múlva pedig maga alá temette az asztallap. Ezt a korábbi történetet persze nem mulasztottam el megosztani újdonsült barátainkkal sem. Jót nevettünk rajta. Na, szóval az étteremben a lányok csípő-, comb- és fenékmozdulatokról beszéltek, meg hogy melyik izomcsoportot hogyan érdemes nyújtani a tánc előtt, mi, fiúk pedig rákot, kagylót és omlós halat ettünk, olykor pedig veronai soavéval öblítettük ki a fogunk közé ragadt cafatokat. Elképzelni sem tudok idillibb körülményeket. Augusztus volt, tíz óra felé járt, sötétedni kezdett, és a nő azt mondta, nagyon élvezte a társaságunkat, de most már mennie kell. A férfi sóhajtott, és megköszönte a társaságunkat. Már épp felálltam volna, hogy kezet fogjak vele, amikor Aitana megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha elkísérnénk a nőt a munkahelyére, és meginnánk ott még néhány pohár italt, nagyon kíváncsi arra, hogyan táncol. És mit szólhattam volna? A férfi szekciónak nyilván nem volt ehhez kapcsolódóan ellenvetése. Kértük a számlát, taxiba ültünk, és nagyjából tizenöt perc alatt ott is voltunk. A hely neve Lotus volt, kívülről semmi különös, ugyanolyan volt, mint a körülötte álló többi épület. Belépődíjat nem kellett fizetnünk, mert a nő szólt a biztonsági őröknek a bejáratnál, hogy a vendégei vagyunk, és hogy nincs miért aggódni, bőségesen fogunk fogyasztani. Amikor beléptünk, a hely egyáltalán nem olyannak tűnt, ahol az ártatlan hastáncosok között a közel-keletiek mosolyogva vezetik be a skandinávokat a vízipipázás és a turbán helyes viseletének szórakoztató rejtelmeibe. Modern hely volt: igényes bőrfotelek, sejtelmes fény, hosszú bárpult, amelyen három rúd ágaskodik a plafonig, az asztalokon furcsa bemélyedés. „Ez egy sztriptízbár”, súgtam Aitana fülébe. „Látom”, mondta mosolyogva, „tök izgi”!
– Ove, ugye nem azt akarod mondani, hogy a feleséged nem fordult sarkon rögtön, amikor megtudta, hogy az újdonsült barátnője valójában nem hastáncos…
– De igen, azt. Kérdezd csak meg tőle! Amikor kimondta, hogy „tök izgi”, ugyanúgy meglepődtem, mint most te. Na, tegyük már be a liftbe ezt a szar kocsit… dolgozni is kéne ma azért valamit.
Beszálltunk a kocsi mellé a felvonóba, Ove megnyomta a kettes gombot, aztán hallgatott. Elképesztő érzéke volt ahhoz, hogy a gondolatmenet csúcspontját elérve megtalálja azt a pillanatot, amikor megállhat. Ekkorra persze a hallgatóság – jelen esetben én – már annyira fel van csigázva, hogy nem bír egy másodpercet sem várni, akár könyörögni is kész lenne a folytatásért. Ove két lábon járó tévésorozat volt, aki az epizód végére mindig odatette a „hook”-ot. Egyszerűen muszáj megnézned még egy részt, folyton beleestem a csapdájába.
– Mi történt aztán?
[…]
