Debütáló szerzőink: Simon Bettina

A szerk.

Új rovatunkban ezúttal Simon Bettina mutatkozik be, aki a nyári duplaszámban jelent meg először verseivel a Jelenkorban.

Simon Bettina írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Megjelent három versem a Jelenkor nyári duplaszámában – öröm. Érzek valamennyi nehézkedést is. Elmaradás törlesztése ez, hiszen 2012 óta publikálok rendszeresen, és csak most először a Jelenkorban. A halogatást egyrészt az magyarázza, hogy néhány évvel ezelőtt elkeveredett két versem, ami a Strand című kötetemben jelent meg, és sokáig nem küldtem verset a Jelenkorba az újak közül. Aztán történt, hogy bő egy évvel ezelőtt mégis bekerültem a lapba (anélkül, hogy küldtem volna szöveget bírálatra), amikor Meliorisz Béla megemlített a versében, ami azt a két verset (Vacsora után; Elégedett vagyok) folytatja, amelyekre az ÉS-ben megjelent Szárítás című versben utaltam. Tetszett az az állapot, hogy benne is vagyok a Jelenkorban, meg nem is.

A most indult debüt rovatban arról kérdeztek a szerkesztők, hogy mit jelent számomra a Jelenkor folyóirat, mit jelent a lapban publikálni. Annyi biztos, hogy fontos: az elmúlt két évben, a Strand megjelenése óta, éppen 30 verset publikáltam. A javítgatás, véglegesítés, összeválogatás és bírálatra küldés folyamatos inspirációt jelent, amit a megjelenés csak felerősít, de az inspiráció mellett konfliktust is okozhat. Ilyen konfliktusokat is szívesen teszek verstémává. Készülő második kötetemben például egymás mellé szeretném tenni a Strandban megjelent Rácsost és az újak közül A lekvár miatt című verseket. Összekapcsolja ezeket Konkoly Dániel figyelmes, érzékeny kritikája a Strandról az ÉS-ben. Vagy a Haszontalan munka (Tiszatáj, 2019/11), aminek kiindulópontja egy szerkesztő érvelése amellett, hogy húzzam ki a vért vagy az abortuszt a versből, mert a kettő együtt nem lesz jó.

Nem lenne igazságos a publikálás fontosságáról beszélni, anélkül, hogy megemlíteném a véletlenszerűséget, esetlegességét. Szerencsés vagyok, hogy először az ÉS-ben jelent meg versem 2011-ben. Sokakhoz hasonlóan én is azzal a szándékkal küldtem el néhány versem (végül egy versként jelentek meg a lapban), hogy derüljön ki, jók-e vagy sem. Ha visszadobják, ez jó alkalom arra, hogy ne írjak többet. Nagy szerencse, hogy Csuhai István elfogadta közlésre akkor, mert utána mintha nem magamért, hanem azért a megjelent versért írtam volna. Bár az is igaz, hogy előtte sokszor megkaptam, hogy nem jók a verseim – nem is versek! –, és pont ezért nem hagytam abba. Az első publikációm előtt megjelent néhány szövegem a pécsi egyetemi újság (UnivPécs) szépirodalmi mellékletében (Forma) Balogh Robert révén, aki a kétezres évek közepén – néhány évre – újraélesztette az 1975-ben alapított PFIAK-ot. Így ismerkedtem meg a gimnáziumi évek alatt a Pécsi Fiatal Írók Alkotói Köre zömében bölcsészkaros költőivel, íróival. A nem olyan régen lebontott Ifjúsági Ház könyvtárában kéthetente tartott műhelyeken Robi gyakran emlegette a ’80-ban megjelent Fél korsó hiány antológiát, de csak jóval később lapoztam fel Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Pálinkás György és Parti Nagy Lajos verseit. Előbb olvastam Meliorisz Fél korsó híján (az antológiára és a körre utaló) versét a Föld és föld közöttben (2006).

Szóval milyen érzés megjelenni a Jelenkorban? „Nézzétek, ez itt az enyém”, mutatok az új verseimre, és azonnal rámutathat bárki, hogy „nézd, ez itt már nem a tiéd”.

 

 

2020-08-01 10:00:00