Merőben más életforma

Szaniszló Judit
Cimkék: szaniszló judit

"Édesapa fél, hogy hát neki már semmi se elég jó, hogy mi van, ha egész életében nem fog rájönni, mégis mire van szüksége valójában." Áprilisi lapszámunkból ezúttal Szaniszló Judit regényrészletét ajánljuk.


 1.

Az Ön étkezéséből hiányzik a saláta.
Leli meredten nézi a szemközti plafont.
Hol vannak a levesek?
Szalagfüggöny, a sarokban mellette egy félrecsúszott vércukornapló-kupac.
A karfiol, a brokkoli?
A teraszon odaszáradt galambürülék.
Hol van a csirke?
Pedig milyen takaros kis terasz ez, ha rásüt a nap. Olyan, mintha nem november, hanem április lenne.
Túl sok zabkását és banánt eszik.
Leli elnézést kér, szabadkozik azért, mert kedden ebédre akkor pont két szendvics volt és keksz, de értse meg a főorvosnő, másképp nem megoldható, a nyomtatványboltban, ahol dolgozik, nincs konyha, nincs mikró és hűtő, de ez nem gond, heti háromszor szerinte simán elfogadható, és speciel ő szereti a formanyomtatványok szagát. Kásás a hangja, mint a fagyott almáé. Oké. De reggeli után akkor sem lehet azonnal mozogni, nézze meg, mutatja az émelyítően színes diagramot, minden egyes nap korán reggel háromnegyed órát, urambocsá’ másfél órát sétál, ami önmagában jó, na de a mikor! Az nem mindegy! Maradjon nyugton egy órát, és csak utána induljon el, mert először lemegy, utána meg felmegy. Mi? A cukra. Ja. Jó, mondja, és a kutyára gondol, meg a kicentizett reggelekre. Nincs kedve magyarázkodni. Igaza van. Majd akkor korábban reggelizik. Angi, a főorvosnő lánya, aki privát irodai környezetben is Főorvosasszonynak szólítja az anyját, hoz Lelinek egy zsebkendőt. Figyelmes. Nem hagyja, hogy túl sokáig kotorásszon az összeroskadt műbőrtáskájában. Amúgy Leli pontosan tudja, hogy csak a kabátzsebében van, a táskájában nincs zsebkendő, de az meg kint van az előszobában, az orra alatti vonal viszont már gyanúsan fénylik. Kell egy gesztus, hogy legalább keresi, mielőtt eléri a fénycsík a felső ajkát. Kap új időpontot, öt receptet, meg még egy zsebkendőt, a bélyegző eltűnik, aztán megkerül, aztán megint eltűnik. A mérleg szerint fogyott másfél kilót. Legalább ez. A vérnyomása megint alacsony. A főorvosnő megsimogatja Leli lapockáját, semmi baj, én a ma reggeli kiborulásomon már túl vagyok, sírjon nyugodtan, mondja, és mosolyog. Persze, hogy Leli sír. Fizet, és kifelé menet leveri a vércukornapló-kupacot. Felesleges motívumhalmozás.
Három hetvenes nő száll fel a Hollandi csárdánál, mindegyikükön kalap és dzseki. Valamilyen faramuci barátnői hálózatot próbálnak bőbeszédűen tisztába rakni, hogy most akkor tulajdonképpen ki honnan ismer kicsodát hármójuk közül. A legbiztosabb támpont az, hogy a sarkon lakó vörös röntgenorvosné asszony mennyire szép volt, és mégis milyen hamar meghalt, elvitte a, na, tudja, mi, mell vagy méh, de elvitte. Az egyik nehézkesen leszáll, a másik kettő a végállomásig bolti blokkokat bogarászik. Ez itten a vödrös tejföl volt, háromhatvankilenc, és ennek füle is volt, az a felhajtható. Praktikus. A kicsi zsugortejszín drága, de ennél nagyobb kiszerelésben nem veszi már, mert bár olcsóbbra jön ki, de a vége, az. A dzsekije könyöke eközben Leli lapockájában súrlódik, susog. Kelleni kelletik persze, de szóval a vége az mindig megromlik. Leli azon töpreng, mihez vehette vajon a nő a tejszínt. Húshoz tán, vagy szifonba.
Nem mindegy.
Két merőben más életforma.
HÉV, villamos. Három megálló után mégiscsak leszáll, nem bírja ki, le kell mennie az alagsorba, hátha talál maguknak valamit. A férfipulcsik lehangolók, szöszösek és semmilyenek, átmegy a női sorba. Vesz egy maxi kardigánt, amit majd vagy hord, vagy nem. A villamoson a Háda feliratos szatyrot próbálja felirattal befelé fordítani. Reflex csak, nem szégyen vagy ilyesmi. Rátekeredik a nejlon az ujjára, elszorítja. Van benne egy 30-as póló, az ő mérete 14-es. Pizsamának jó lesz.

A Sparnál a kirakat előtt egy hatvanas férfi támaszt elegánsan egy üres kerekes-széket. Lelit nézi meredten. Olyan, mint egy újragondolt Sinatra-lemezborító. Az egyik kezével a fogókát fogja, a másik keze a csípőjén pihen, a lábát meg úgy rakja hátul kacéran keresztbe, ahogyan a fiatal influencerek szokták a teljes alakos fotóikon. Hol tanulják vajon mindezt. A lényegi pillanatot Leli a trolira felszállva pont elszalasztja. A jármű ablakából már csak azt látja, hogy a férfi egy nőt tol át a zebrán. Ötlete sincs, honnan és hogyan került a nő a kerekesszékbe. Két pattanásos tizenéves csókolózik a forgóban, közben mindkettőnek nyitva a szeme. Emberre támadt egy robot Kínában, olvassa valakinek a válla fölött egy kerületi újságban. Már lila a felső ujjperce a súlyos hádás szatyortól. Miért írnak vajon egy kerületi újságban a robotokról.

Tétova anyagfáradás, megnyúlás, majd határozott szakadás. A kardigán a csillámos trolipadlón hever. Mennyi merőben más életforma.
 

2.

Elvira szomorú arca fotogén és jól rajzolható, teste körvonala klasszikus. Így született, jó génekkel. Ezt az egész család tudja, és szenved is tőle – ki-ki a saját vérmérséklete szerint. Édesapa nyáron elkíséri a lányokat a strandfürdő, télen pedig a műjégpálya bejáratáig, és pontosan tudja, hogy Elvirára legalább négy fiú vár a pénztár bejáratánál, Kisjulira pedig egy sem. Aggódásának sajnos ilyenkor hangot is ad, amit sem Elvira, sem Kisjuli nem szeretnek. Elvira egyszerűen csak szeretné élvezni a helyzetből adódó előnyöket, Kisjuli pedig simán tudomást venni arról, hogy ez van, és nem hallani, nem látni, hogy az emberek ezt szóvá teszik, de legalábbis konstatálják. Kisjuli szép lány, nem arról van szó, hogy nem. Elvira viszont egyrészt annyira szabályos a pisze kislábujjától a csinos feje búbjáig mindenhol, hogy mellette a sima szépség egyszerűen észrevétlen marad, másrészt Kisjuli négy évvel fiatalabb nála. A dolog érthető, de ettől nem kevésbé bosszantó. Elvira tizenkét évesen nőnek van nézve. Kisjuli nem. Édesapa, ez a szintén gyönyörű ember, ez a fess, gombszemű, néha hiányérzettel küszködő életnagyságú ólomkatona jégpályák, strandok, gimnáziumok előterében, KISZ-kirándulások találkozópontjain, főiskolai társalgók üvegfalára tapadva bosszankodik végig vagy tíz-tizenöt évet. Mintha fogalma sem lenne arról, mit jelent szépnek lenni. Még akkor is bosszankodik, amikor pedig Kisjuli szintén nőnek van nézve. Édesapa fél, hogy hát neki már semmi se elég jó, hogy mi van, ha egész életében nem fog rájönni, mégis mire van szüksége valójában. Szép és hisztérikus nagylánya, két szóval le nem írható kislánya sem könnyítik meg a dolgát egész életében. Édesanya is szenved a maga módján, vagy legalábbis átél dolgokat, amik nem könnyítik meg az ő életét sem, amiről amúgy előre sosem képzelt semmit.

Elvira könnyen jött, eredetileg ketten voltak, de aztán szülés előtt nem sokkal a másik – talán szintén lány – magzat infernális körülményektől nem mentesen elhalt, áll a keserű szagú orvosi papírokban. A keserű szagú orvosi papírok arról nem szólnak egy szót sem, Édesanya teste és mentálhigiénéje pontosan hogyan sérült ezekben az időkben, de a családi legendárium szerint abban az időben kezdte el keksszel tömködni az otthonkái zsebét. Minden altesti összehúzódás egy fájdalmas káromkodás volt, egy csücsök a szezonális kekszek sarkából, amit nem feltétlenül bekapni, de letörni volt fontos. Letörte és szétmorzsolta, nap végén pedig kiöntötte az amúgy hányáson meg veszélyes hulladékon élő kórházi galamboknak. Édesanya ezek után soha életében nem káromkodott, a legnagyobb durvaság tőle a teringettét volt innentől életében. Azt Édesapa persze senkinek nem kötötte az orrára, hogy volt éjszaka, amikor Édesanya ismeretlen nyelven káromkodott álmában, a fogával tépte a cérnagombokat a monogramos stafírungpárnán, és egyedül Édesapa volt az, aki ezt a titkos nyelvet ismerte. Reggel szemöldökcsipesszel húzogatta ki a cérnaszálakat Édesanya fogai közül, a gyerekeket pedig ilyenkor fokozott óvatosságra intette. Édesanyának fáj a feje, szaladjon már el valaki húsz deka zsúrkekszért.
 

3.

Május közepétől szeptember elejéig nemigen lehet aludni a szagoktól, a hangoktól és a páratartalomtól, és ezt csak a gyerekek élvezik. A nyár nekik a kialvatlan boldogság, ami nappal éget és simogat, éjjel ringat, de el egészen soha nem altat. Édesanyáéknak a nyár a félébren töltött éjszakáké és a nappali botorkálásé. Nehezebb reggel kilépni az ágyból, Édesanya ilyenkor tehát rendszerint émelyeg a fáradtságtól, mint jó háziasszonyhoz illik. Az utcában Ila néni is émelyeg ilyenkor, meg a zongoratanárnő alattuk, meg a karosszéria-lakatos felesége is a nagy ház ikerházi szomszédságában. Nincs ezen semmi meglepő. Ez az utca ritmusa, mindenki más egyéniség ugyan, viszont sokszor egyszerre lépve azok. Munkába, piacra, temetőbe egyszerre lépnek, a melankólia ugyanolyan burkolatú fürdőszobákban kapja el őket tanácsi bérlakásuk, házrészük, szuterénjük ugyanolyan szorításában. Ugyanakkor éri el őket a sokféle öröm ugyanott: iskolai évnyitókon, szakszervezeti jutalmazásokkor, piacon áruszállításkor és ritkán ugyan, de hálószobáikban.
A nagy házon Édesanyáékkal együtt három család osztozkodik, plusz Kikerle néni, az egyedülálló, öregszagú mámi. Kikerle néni analfabéta, az órát nem ismeri, de gyakran firtatja. Sokszor hajnalban csenget fel Édesanyáékhoz, hogy megkérdezze, mennyi az idő. Általában nyáron, mert akkor nehezebb az alvás, és pont ezért Édesanya sem olyan dühös, mert nem is Kikerle néni ébreszti fel hajnalban, hanem inkább az, hogy nyár van. Eleinte még megkérdezte az öregasszonyt, mégis minek akarja tudni, mennyi az idő, de aztán rájött, hogy ennek semmi értelme. Mégis mi lehetne erre a kérdésre a kielégítő magyarázat.
Édesanyáéké a ház emeleti, a szó isten tudja, milyen értelemben vett polgári része. Olyan, mintha Édesanyáék főbérlők lennének, de nem azok. Társbérlők ők is, de privilégiumokkal. Hozzájuk felfelé vezet a lépcső, és nem lefelé, az ő előszobájuk a legnagyobb és a legvilágosabb, van saját vécéjük, míg a többieké közös, és körbe kell érte menni a házon. A megyeszékhelyi katolikus dalárda ötös számú villaházának emeleti részét kapják meg a tanácstól. Alattuk van két szuterén, az egyik szuterénben a lányok zongoratanárnője, a másikban Bambi néni és Ákos bácsi laknak. Édesapát az egész utca Mérnök urazza. A házbeliek kezdik el, és Kikerle néni csinálja a leghangosabban. Kisjuli és Elvira is szeretik, hogy az apjuk Mérnök úr, és amikor az iskolában a tanárok is így emlegetik az apjukat, a lányok kihúzzák magukat. A zongoratanárnőt, Lányinét nem szeretik, de leginkább azért, mert pont alattuk lakik. Lakhatna az utca végén, sőt, még messzebb, akár egy másik utcában is. Lányinének nincs is férje, mégis Lányiné. Már arra is gondoltak a lányok, hogy a Lányiné egy ritka női keresztnév talán, de sosem merik sem az anyjukat, sem Lányinét megkérdezni. Ha Kisjuli gyakorol, és letér a Chován Kálmán-féle Elméleti és gyakorlati zongoraiskola által megszabott, egyedüli helyes útról, akkor Lányiné sámlira áll, és seprűnyéllel felkopog. Lányinénak mindezek tetejébe télen-nyáron savanyú orgonaszaga van, amit – nyári szagok ide vagy oda – még a lányok sem mindig bírnak elviselni. Különbözőségük ellenére Édesanya és Édesapa is így gondol rájuk sokszor, hogy a lányok, és a maguk számára is érthetetlen módon meghatódnak, ha találnak a lányokban valami közöset. Például az ugyanolyan szagok szeretetét és Lányiné nem-szeretetét. Ennél több közöset nemigen remélhetnek tőlük.

[...]

2019-04-16 00:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs