Az értekező József Attiláról

Lengyel András

„nemcsak költő volt, hanem irodalmi és filozófiai értekező is”. Ezúttal Lengyel András novemberi számunkban megjelent nagy ívű tanulmányának részletét mutatjuk meg.

Lengyel András írásai a Jelenkor folyóiratban>

[...]

2

József Attila költőként foglalta el helyét a magyar kultúra történetében. Ez nem rossz hely, s nem is célszerű megváltoztatására törekedni. De tudni kell, nemcsak költő volt, hanem irodalmi és filozófiai értekező is, s ez nemcsak besorolási (definíciós) kérdés. Az értekezőt már csak azért is muszáj megértenünk és leírnunk, hogy érzékelni tudjuk gondolkodásának egy másik, enélkül rejtve maradó dimenzióját és működésmódját is. Részben azért, mert ennek a gondolkodásmódnak is megvolt a maga speciális hozadéka (amelyet kár lenne figyelmen kívül hagyni), részben azért, mert ez az absztrakt, spekulatív gondolkodásmód a költő számára is dolgozott: előkészítette a versírás terepét. Egyik is, másik is van olyan fontos, hogy ne menjünk el mellettük értetlenül. Reflektálnunk kell rájuk.

A versalkotó és a filozofáló ész a személyiségben felhalmozódó alkotói potenciál más-más kombinációját hozza működésbe. Egy alapozó szinten azonban a kettő összeér, s nemigen lehet szétválasztani őket. Ha József Attila gondolkodói alkatát próbáljuk leírni, ez az összekapcsolódó elem eléggé szembeötlő.

A gondolkodó leírását célszerű kicsit a szokásosnál nagyobb blendenyílás mellett kezdeni. Mi jellemezte József Attilát, az értekezőt? A képlet, amely a köztudatban él róla, nagyon leegyszerűsítő: „marxista” volt, azaz erősen politikától függő gondolkodó. Marxi inspirációit és kötődéseit természetesen kár lenne tagadni, és oeuvre-jének politikátlanítása is kimerítené a történelemhamisítást. De e két elemre, e két sémára szűkíteni gondolkodását, félrevezető és tárgyilag hamis. Ha József Attila gondolkodói alkatát csakugyan be akarjuk mérni, néhány előzetes adottságára, észjárásbeli sajátosságára is föl kell figyelnünk – noha ezek, látszólag, nem föltétlenül filozófusi sajátosságok. Mindenekelőtt érdemes egy életrajzi tényt számba venni. Szimptomatikus ugyanis, hogy a 18 éves, első évfolyamos egyetemista fiú, aki, nem kétséges, diszciplináris értelemben még teljesen képzetlen volt (nem is igen lehetett volna más), valami homályos eszmétől vezettetve, már filozófiát akart hallgatni. Sőt, tudjuk, tényleg be is került Bartók György professzor szemináriumába, amely pedig első éveseket nemigen vett föl. A professzor utóbb meg is vallotta, József Attila képzetlen volt, filozófiai tudással nem bírt. De: eltökéltsége és érdeklődése olyan erős volt, hogy ezzel megnyerte Bartók bizalmát, s érdemesnek találta felvenni szemináriumába. A filozofáló ösztön nagyon erős jelzése ez, s egyben az ehhez szükséges tanulni vágyás is kifejeződik benne. Az sem érdektelen életrajzi adalék, hogy utóbb, már pesti egyetemistaként, túl bizonyos anarchista és szocialista tájékozódási kísérletein, nemcsak újra felvett filozófiai órákat, de annak a professzornak, Pauler Ákosnak lett a hallgatója, aki (1) akkor a maga nemében a legjobb volt, s a magyar – „akadémiai” – filozófia legnagyobb formátumú, vezető figurájának számított, (2) „konzervatív” volt, de nagy hatású, szuggesztív gondolkodó, akitől lehetett s érdemes volt tanulni. S ami mindennél fontosabb, a diszciplínától elbűvölve (s persze Pauler intellektuális szuggesztiójától is motiválva), a doktorálásra is rászánta magát. Méghozzá nem irodalomból vagy nyelvészetből, noha mindkettőhöz volt affinitása, hanem filozófiából, Pauler Ákosnál. S ezért nagyon komoly stúdiumokat is folytatott, s mint disszertációjának elkészült (s részben meg is maradt) fontos töredékeiből kiderül, itt már együtt szerepelt érdeklődésének két fókusza: a „műalkotás” és a „metafizika”. Ami mindebből a továbbiakra nagyon fontos: (1) nagyon komolyan készült filozófiai tudása tárgyi és módszertani megalapozására, (2) e téren komolyan előre is haladt, (3) az alapfilozófiára irányuló érdeklődését semmilyen formában nem hatálytalanította a „politika”. A doktorálni készülő József Attilát, „a kis anarchistát” (ahogy Vágó Márta környezetében ekkor elkönyvelték) nem zavarta, hogy professzora politikai és társadalmi értelemben véve mélyen konzervatív volt. Számára az bizonyult döntőnek, hogy Paulertől lehetett tanulni, s e tanulmányai eredményeként rákapcsolódhatott az egyetemes filozófia történetének alapvető jelentőségű vonulatára. Felismerte, a filozófiai erudíciót nem helyettesítheti semmiféle politikai opció. (Hogy végül nem doktorált le, annak „csak” magánéleti okai voltak, a költőt a Vágó Márta- szerelem traumatizáló alakulástörténete kibillentette élete kereteiből, s nem mellékesen szakmai, tanulmányi terveit is felborította. Ha nincs ez az egész további életét is mélyen meghatározó törés, nagy valószínűséggel pro forma is a filozófia doktora lett volna.)

Ha József Attila értekező szövegeihez kicsit közelebb megyünk, feltűnik gondolkodói alkatának egy mélyebben fekvő sajátossága is. Bizonyos spekulatív, „okoskodó” beállítódás, amely – látszólag – ellentétes az érzéki benyomásokat pontosan rögzítő költői gyakorlatával – valójában azonban annak érdemi és fontos kiegészítője. A zsidó (jiddis) szleng ezt az „okoskodó” gyakorlatot nevezte, találóan, hochmecolásnak. (A szó utóbb, már szótárazott formájában, a ‚túlzó’, ‚nagyzoló’ jelentés irányában módosult.) Maga József Attila persze, genealógiai értelemben nem volt zsidó, de sok adat szerint ilyen, jellegzetesen hochmecolós alkat volt. (Élete kisgyerekkorától úgy alakult, hogy ehhez külső mintája is bőven akadt, alkatára rá is „tanulhatott”.) Legendás volt például vitája a tenger színéről, amikor is, miután vitapartnere álláspontját részben el kellett fogadja, azzal zárta a vitát, hogy a tenger színe „nem úgy kék (vagy zöld?) ahogy te gondolod”. Az örökös, normává emelt distinkciónak ez a kényszere, ez a „szőrszálhasogatás” környezetét sokszor idegesítette, értelmetlennek, fölöslegesnek ítélték azt, ám ez, ha jobban belegondolunk, mind személyiségszerveződésének, mind alkotói alkatának nem kiiktatható vagy hatálytalanítható eleme. Aki azt kénytelen mondani magáról, hogy „magamban bíztam eleitől fogva”, annál szükségszerű az önálló percepció és ítélkezés igénye, az lényegtelen vonatkozásokban is magára van utalva. Alkotóként pedig a versírás maga az állandó árnyalatkeresés, a pontos megkülönböztetés. Ez az okoskodó „hajlama” oly feltűnő volt, hogy a Századunk szerkesztője, Varró István, aki különben jóindulattal viseltetett iránta, egy alkalommal, 1928 novemberében, expressis verbis, azzal igyekezett eltéríteni bizonyos „spekulációitól”, hogy a hochmecolást hagyja meg a zsidóknak: „A maga nemében ez a cikk kitűnő – írta neki –, de minekünk nem való. […] Tudod mit mondott olyan hireset az öreg Keszler bácsi egy izgalmas vígszínházi premier után? »Ein Goj hat bei mir cselekmény zu haben.« A mi zsidóink ezt úgy mondják: »Ein Goj hat bei uns gyakorlatias zu sein.« A hohmecolást ellátják Izráél szebblelkű ifjai”. (JAlev 335–336.) (N. B. Ez az intés Varró részéről egyszerre volt udvarias kritika, s önironikus reflexió: önkritika. Más kérdés, hogy bár ismerte a hochmecolás jelenségét, nem biztos, hogy értette is annak összetett funkcióját.) Mindenesetre beszédes, hogy József Attila gyakorlatát és a zsidó hochmecolást analóg fejleményként fogta föl.

Ide tartozó adottsága József Attilának az is, hogy – mint élettársa, Szántó Judit megírja róla – nemcsak értette és kedvelte az úgynevezett „zsidóviccet”, de saját észjárásához illeszkedőnek is tartotta azt. „Az ő viccein nevettünk a legjobban”, írta erről Judit. „A rabbivicceket senki olyan jól nem tudta előadni. »Tudjátok, az én eszem csavarossága nagyon közel van ezekhez a viccekhez [...]«” (Szántó 1997: 145.). Kedvenc vicce, a „csodatevő” rabbi sajátos tematizációja volt, amelynek poénja különösen figyelemre méltó. A rabbi – sikertelen – demonstrációja után a megfigyelő bócherek reakciója ez: „nü, mi ebben a csoda?” A válasz: „Hogy mi ebben a csoda, azt magam sem tudom, de tulajdon szememmel láttam.” E vicctípus – az úgynevezett Judenwitz – jellegzetes kulturális fenomén, a világ verbális feldolgozásának tanulságos terméke. Ma már nagy irodalma is van. Az önreflexió igen kifinomult formája, „csavaros” logika jellemzi, az értelmezett tárgyat több oldalról is górcső alá helyezi. A vicc olyan teoretikusai, mint Freud vagy Bergson nem véletlenül hangsúlyozzák felforgató természetét, a társadalmi ellenőrzés, az „objektivitás”, a konvenciók rendjének megkérdőjelezését, s egy sajátos közvetlenséget, mely egy új értékrend megszületését segíti. Hatása abból adódik, hogy a tárgyat új, váratlan, meglepő oldaláról veszi szemügyre, s az analitikus ész, a nyelven keresztül, azokat az összefüggéseket hozza felszínre, amelyeket a konvencionalitás rendje elfed. József Attila ilyen irányú érzékenysége és fogékonysága szempontunkból sajátos, nem lebecsülendő kondicionáltságként veendő számba. A világról kialakított narratív szerkezet felbontásának és újra felépítésének intellektuális eszköze ez, hatékony észtechnika.

Itt érdemes megemlíteni József Attila matematika iránti érdeklődését is. A matematika szisztematikus absztrakt spekulációnak is felfogható. Olyan gondolati műveletek sorának, amely nem „elbeszél”, nem narratív struktúrákat hoz létre, hanem szimbólumokkal dolgozik. József Attila ilyen „hajlama” már a Galamb Ödönhöz írott egyik levelében (1926, JAlev 110. sz.) jól tetten érhető, s ennek jele a Beke Manó matematikusnak címzett, a (vásárhelyi) Pákozdy Ferenccel közösen írott „matematikai” levele (1934, JAlev 381. sz.) is. S bár ez „csak” érdeklődés maradt, gondolkodása analitikus hajlandóságaira ez is felhívja a figyelmet.

[...]
2018-11-14 08:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs