S azt súgja, sün

Tolnai Ottó

Október 17-én a pécsi ünnepi gálánkon Tolnai Ottó is fellép. Megmutatjuk a jubileumi lapszámunkban megjelent prózájának részletét.

Tolnai Ottó írásai a Jelenkor folyóiratban>

Éjszakánként, szerencsére szép, már-már nyári éjszakák ezek április végén, május elején, sünök érkeznek, sündörögnek kutyáink edényeihez a holdvilágban. Nehezen, soká kínlódva, fülemben a rádió dugójával alszom el, s már az álmok mélyrétegeiben leledzem, amikor is a kutyák felfedezik a jövevényeket, eszelősen csaholva egyet-egyet közrefognak, kotorékok ugyanis. Ha nem ébredek fel magamtól, Jutka megérinti vállam, s azt súgja, sün… Lassan tápászkodom fel, a nappali ajtaján, melyet, csak most látom, ismét elfelejtettem éjszakára bezárni, a teraszra botorkálok, majd immár észhez térve, az udvarra, a kamrába sietek, kutyáim ne verjék fel az egész Orbánfalvát, ne az egész Pap Pál utcát; loholok szerszámaimért, a vaslapátért és a fémsöprűért. Hogy aztán hátrakanyarodjam a Pap Pál utcai kertkapu és a vízcsomó virágcserepekkel kamuflált bunkere között lévő két kutyaházhoz, melyek előtt a kutyák már végletekig hergelve magukat, önkívületben csaholnak. De van, amikor valahol máshol fogják éppen közre az ilyenkor már naggyá dagadt, terhes sünöket. Persze ravaszkodom, így-úgy cselezek, de végül is majd mindig meg kell küzdenem értük. Összevissza szurkálják magukat, mégis újra és újra megpróbálják szájukba kapni őket, elfutni velük előlem. Egy-egy pillanatra, ha netán megbotlok, volt már, amikor orra buktam, négykézláb másztam, netán ügyetlenebb mozdulatot vétek, megrettenek, még majd ezek a kis kotorékok is megharapnak, még majd ők is életemre törnek, mint tört volt a nagykutyám (nem tudom, ha a karomon lévő ér helyett sikerült volna átharapnia, mit megcélzott volt, nyakamon az ütőeret, hogyan folytatta volna a trancsérolást, nem gondoltam tovább, pedig hát szükséges lett volna továbbgondolnom), legalább kesztyűt kellene húznom. Éppen a minap akadt meg a tekintetem az egyik rózsakaróra akasztott bőrkesztyűn, valahogy vastagabbnak tűnt, erősebbnek, emlékszem, a SZKALA kertészeti szaküzletben vettük, jóllehet, akkor ott a karón hirtelen egyértelművé lett, eredetileg nem kertészkedésre szánták, erősebb védőkesztyű, amilyeneket az öntödékben használnak, likai rokonunk, a városi öntödében dolgozott (ő öntötte kályhaezüsttel festett Tito-büsztjeimet), vagy tán még inkább valami kiszuperált krikettkesztyű lehet, illetve ha kissé megerősítenénk, gondoltam, baseballkesztyűként is használhatnánk őket… Ha sikerül félrekergetnem a kutyákat, az éppen aktuális sünt a fémsöprűvel a lapátra gurítom, majd vigyázva, a kerítésen át, az egyik Pap Pál utcai füves sávra hajítom. Szép ívben ejtem – ejteném szinte. Ugyanis miközben kezem, lapátom kilendül, a tüskés zsák akárha már a hold felé röpülne, én hirtelen a kicsikért kezdek aggódni, nem élik túl a föld (Föld) ütését, noha valahol azt olvastam, olykor hat méterről aláesve sem sérülnek meg. Valamint hát attól is rettegek, valakit eltalálok, netán valamelyik hazafelé sétáló kedves szomszédot, netán egy relatíve gyorsan haladó vonulásból lemaradt migránst, eltalálom e nem mindennapi labdával, e nem mindennapi labdajátékban, s az a valaki, a kedves szomszéd, netán a valóban lemaradt migráns visszadobja nekem, dühösen arcomba vágja a tüskés labdát, hogy aztán, akárha semmi sem történt volna, kedves szomszédom, az elmaradt migráns majd bandukoljon tovább hazafelé, avagy a határ, a zsilettdrót, az O-függöny felé… És akkor máris látni vélem arcom, ami egy pillanatra, mintha központi metaforám, Michelet, a nagy történetíró Krisztus-arcát mutató vérző szitáját emelné magasba – a múltkor, Zsófi unokám születésnapján, a szabadkai Darabos-féle cukrászdába mentünk a gyerekekkel, s kikászálódva a kocsiból én nem a cukrászda felé indultam, hanem a szitás kirakatához, unokáim és Jutka már a cukrászda lépcsőjéhez értek, amikor észrevették, nem vagyok velük, közben elveszítettek, keresni kezdtek, mire Jutka visszamutatott a túloldalra, ott van a szitás kirakatánál, unokáim értetlenül néztek Jutkára, mit csinál a szitás kirakatánál, szereti nézni a kis rézszitákat, mondta Jutka humorosra fogva egy kicsit, szereti nézni a kis rézszitákat, kérdezték értetlenül unokáim, igen, mondta Jutka, biztosan vesz neked, Zsófi, születésnapodra egy, ahogy ő mondja, vakító, kis rézszitát, és valóban, azt akartam, venni egy kis, vakító rézszitát Zsófinak, aki különben éppen most költözik fel az egyik budapesti kollégiumba, ott fog magyar irodalmat és angol nyelvet tanulni, s milyen szép lenne, ha vinne magával egy kis, vakító rézszitát Budapestre, és azt a kis, vakító rézszitát felakasztaná kollégiumi ágya, asztala fölé, de a szitás nem volt nyitva, máris szaladtam át az úton Jutka és az unokáim után, ott nem messze attól a helytől, hol nemsokára elkezdik sütni a szelídgesztenyét Szabadkaország legszebb tűzijátékát produkálva, tán, tűnődött Olivér, be kellene tiltani a tűzijátékokat, igaz, a tűzijáték-maffia már olyan erős, lehetetlen betiltani, be kellene tiltani, és csak a szelídgesztenye sütését engedélyezni, eloltani mind a fényeket, és hagyni, hogy csak a gesztenyesütők üstházai sziporkázzanak, mert valóban némi problémát jelentett számomra, akár úgy is mondhatnám, megszenvedtem azt, hogy Zsófi unokám Pestre megy irodalmat tanulni, és tényleg azon törtem a fejem, el kellene látnom valami titkos, az irodalmat illető titkos dologgal, valami kabátbélésbe varrható mondattal, talizmánnal, talán valóban egy kis, vakító rézszitával, mert mindinkább úgy gondolom, Michelet metaforája meghaladja a nagy, a legnagyobb művészek, Rembrandt, Dosztojevszkij Krisztus-ábrázolásait.

Éjszakánként egy-két sün.

Tegnap kettő volt. Már visszafeküdtem, amikor újrakezdődött az egész. Most a Homokvár déli oldalánál cirkuszoltak. Jutka kapukkal, a Homokvár eredeti (100 éves) kovácsoltvas kapujaival óvott, két részre tagolt, majdhogynem titkos kis virágoskertjében.

Lapátra vettem a sünt, de most nem a hátsó utcai frontra dobtam, majd mindig oda dobom, csak ritkán az elülső, az orbánfalvi frontra, de mondom, most nem ezekre az oldalakra, frontokra dobtam, mert hát valóban frontok ezek, tán akkor sem túloznék, ha globális frontok részének minősíteném őket, ahol ilyen tüskés labdák, golyóbisok röpködnek, hanem a szomszéd szőlőjébe. Majd visszafeküdtem ismét. Mire az egyik kutyám átkapart a drótkerítés alatt, megtalálta az átdobott, irritáló, szúrós labdát, és folytatta az eszelős csaholást. Folytatta a játékot… A szomszédék szerencsére nem voltak itthon. Már Jutka is felkelt. Ugyanis ez a rész, Jutka kertje, valamint a szomszéd kis, szépen kezelt szőlője, a Homokvár déli oldalán, éppen a hálószobánk előtt terül el. Jutka azt mondta, hozzam oda kétágú alumíniumlétránkat a benti padlásfeljáróból, meg a másikat, a kisebbet a kamrából. Odahoztam őket, a nagyobbikon felkapaszkodtam a kerítés fölé, a kisebbiken pedig, amelyet közben átemeltem a kerítésen, s ereszkedtem volna lefele, ha engedi a felső, több mint húsz éve kifeszített, noha már rozsdás, ám még mindig feszülő tüskésdrót. De nem engedte. Ugyanis csak akkor vettem észre, hogy pizsamanadrágom, közel súlyosan alácsüngő heréimhez, hiszen éjszaka nem szorítom le őket, fennakadt a rozsdás tüskésdróton. Kínlódtam, miközben a létrák lassan süllyedni kezdtek a homokban, lassan eresztették rá nagy heréimet a szögesdrótra… Istenem, miféle kínzási eljárás, miféle koreográfia, fenn a holdvilágban. A karóba húzást észbontó precizitással leíró Ivo Andrić tollára méltó. Mit gondol rólam, ha lát valaki. Annál is inkább, mivel már történt itt egy betörés, felmásztak szomszédunk emeleti teraszára, betörték az ablakot (én azt hittem, a huzat csapta be, Jutka pedig azt, csütörtök van, a szemetesek törnek, mint gyakran szoktak, valami üveget a kukában), elvitték aranyholmijaikat, nagyon profi csapat dolgozhat errefele, van utca Orbánfalván – kezdjük így hívni immár nemcsak az egykori, Orbán-keresztnél kezdődő Pionír sétányt, hanem a vasúti síneken innen eső egész részét Palicsnak –, ahol már minden házba betörtek, van olyan ház, ahová már többször is, de aztán a szomszéd riasztórendszert szereltetett, amely minden bizonnyal most is be lehetett kapcsolva. Rettegni kezdtem, beindul a riasztórendszer, és a rendőrség itt talál fennakadva a szögesdróton. Itt, hadonászva a holdvilágban. Még majd azt hiszik, a határzárat akartam átvágni. De Jutka, rántva egyet pizsamanadrágomon, heréimet tenyerével megemelve, ügyesen kiszabadított. És végre átkecmeregtem. Igaz, odaát is nehezen mozogtam, lévén hogy, mint egy kottásfüzetben, a szőlő sorai is a seregélyhálót tartó bonyolult vasvázon átvezetett drótokon futnak. Elkaparintottam, átadtam a kutyát. Majd odahozva a lapátot és a drótsöprűt, a sünt most oldalt dobtam ki a Pap Pál derékszögben megtörő, nyugis, mohás, füves, szinte ligetszerű részére. Kedvelem ezt a kis elkülönülő részét a Pap Pálnak, ha látom, mint most is a holdvilágban, mindig kedvenc szerb költőm, számomra alig elviselhető szavai jutnak eszembe:

Želeo sam da živim na izvestan način negde.

Szerettem volna bizonyos módon élni valahol.

Igen, alig elviselhető, mert én is Szerettem volna bizonyos módon élni valahol. Ahol, mint a vers előző, legszebb sora mondja:

Krajnji zanos je mahovina.

Hol a végső lelkesedés (révület?) a moha.

Fél óra is elmúlt, mire valahogy magam is visszaevickéltem. Átemeltem, helyére raktam a szerszámokat, helyére a két létrát.

[...]

(Fotó: Németh Dániel)

2018-10-15 09:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs