Egy túlélő dilemmái

Darvasi László
Cimkék: darvasi lászló

Nyári duplaszámunk továbbra is az újságosstandokon. Ezúttal Darvasi László regényrészletének első felét ajánljuk kedvcsinálóként.

Darvasi László írásai a Jelenkor folyóiratban>

Néhány napig aztán, hogy meglátogatta Gált, nem mozdult ki otthonról. A hely, ahol élni fog. Otthon, ezen a szón mosolygott, a városi bizottság ideiglenesen kiutalt neki egy roskadozó házat, kapott egy egértanyát, természetesen nem az övékét, abban már mások éltek. Új emberek életei alakultak a régi családi házban, nem ismerte őket, távolról látta a gyerekeket, az asszonyt és az embert, magyarok voltak, idevalók valószínűleg, de nem zsidók, azt gondolta, helyesebb, ha nem tolakodik oda.

Így is fölhívták a figyelmét a kocsmában, hogy bonyolítja. Rumot akart inni, bonyolította. Lófaszt neked, Arany. Rum nincsen. Nem volt semmi kedve ilyesmi bonyolításhoz, nem akarta. A régi házat se akarta már. Mit bámuljon rajtuk, emlékezni meg, ha arra támad kedve, így is tud. Minek a bajt tetézni, még talán kellemetlen érzéseket kelt, és akkor kérdőre vonják. Elfoglalta a kiutalt épületet, Radu Kipter pedig, amikor megtudta, hogy visszajött, megkereste, segített neki, hozott egy-két dolgot, bútorokat, még a beteg Erna néni is elsántikált hozzá, tett-vett, kisepregetett, ágyneműt hozott, és ő aztán alig mozdult ki. Kik laktak itt, ebben a házban, szegény zsidók, de sehogyan sem emlékezett, melyik család lehetett. Kinek, kinek a háza volt ez. Nem volt kitől megkérdeznie már. Sok mindent elfelejtett, az az igazság. Sok minden nem jutott az eszébe, ezen el is gondolkodott, miért nem jutnak a legegyszerűbb nevek és események sem az eszébe, nyilván az agya, a lelke akarja így, nem akarja a lelke, hogy a túl sok emlékezés tovább kínozza egyébként sem fényes szellemét. Hát jó. Ami eszébe jutott, annak azért örült. Amit elfelejtett, attól igyekezett nem kellemetlenül érezni magát.

Tehet ő a felejtésről?

Talált aztán a fészerben néhány elszórt pénzérmét, egy letört karocskát valami menórából. Egy Haggadát, több lap hiányzott belőle, ette a penész is már. Milyen gyorsan jön a penész, tényleg. Majdnem imádkozni kezdett, ahogy gyerekkorában tanulta, aztán csak állt, zsebre tette a kezét.

Maradhatott volna Pesten, ott mindig több a lehetőség, oda könnyebben elér a segély. Pestet látják a nemzetközi szervezetek! Lám, a pestiek megmaradtak többnyire, mert azért sokan úsztak el a Dunán, hallott erről. Belelőtték őket a vízbe, a finom, szivaros, nercbundás pestieket. Belelőtték a kis susztereket, a szabókat, a kishivatalnokokat a nyolcadik kerületből. Hát jó, nem mindet. Így is inkább maradt a pestiekből, mint a vidékiekből. Nem maradt Pesten, egyelőre. És egyáltalán nem volt jellegzetes, hogy nem maradt, tudta ezt.

– Azt beszélték, magát agyonlőtték az oroszok – mondta Radu Kipternek, amikor a tánctanár az udvarra pakolta neki a dolgokat. Széket, asztalt, egy állványos lavórt. Meg edényekkel is zörgött.

– Lelőttek, és úgy hagytak. A sárban hagytak. Azt hitték a tovarisok, már nem is vagyok. De aztán odagurult hozzám a szekér. – Az, a szekér, tudod – Radu Kipter mosolygott.

– Butaság. Nincsen szekér. Butaság – ismételte, és nem értette magát, hogy miért ellenkezik.

– Ezt most miért mondod, kicsi Gold? Te is jöttél-mentél velük, nem?

– Nem, Kipter úr. Semmilyen szekéren nem utaztam. Vonatokon utaztam. A halálon utaztam.

Sehogyan sem értette magát, a szenvedélyét, az összefeszülő száját, az ujjait behajlító keménységet. Nem értette, miért tiltakozik. Miért hazudik. Mintha bántaná, nyugtalanítaná, hogy az a szekér mással is tesz valami bizonytalan és meghatározhatatlan jót, másnak az életébe is belegörög. Vagy nem biztos, hogy jót tesz. Mi az, hogy jót tenni?

– Jól van, fiú – sóhajtotta a tánctanár, törölgette a fénylő homlokát. – Én nem akarok a te dolgodba beleszólni. Senkinek a dolgába nem akarok belebeszélni.

Kivett a kabátja zsebéből egy csatos üveget, előbb Aranynak nyújtotta, majd ő is húzott belőle.

– Nem tudom, mi lesz, Kipter úr. Nem tudom, mit kellene tennem – Arany köhécselt, erős és édes volt az ital.

– Nem baj, kis Arany. Van a kocsmában likőr. De csak nekem. Hivatkozz rám. Likőr! És ne igyál több pálinkát.

– Nem iszom több pálinkát, Kipter úr.

Most csak hevert a recsegő díványon, kiállt a derékaljból néhány rugó, elhelyezkedett, hogy ne nyomják, csavargatta a rádiót, néha dugót húzott, borospalackot bontott. Szar, savanyú bor volt, alföldi. Bámulta a szürke, átázott plafont, s amit eddig nem érzett, most igen, mert mint valami méreg, szétáradt és fojtogatni kezdte őt a kétely, az a kétely, ami még ott se érte el igazán, arra gondolt, hogy semmi értelme ennek, mert miféle értelemre, miféle átlátható és nyilvánvaló relációra pillanthatna ezek után, miben bízhatna, mitől félhetne, miben hihetne, miért aggódhatna, mert ugyanis ezek, ezek a legalapvetőbb érzések, melyek az élethez, a saját és a mások életéhez kapcsolták, ezek váltak kétségessé, nem isten léte, nem az élet úgynevezett értelme, hanem a kicsinységek, az a sok semmiség, egy fölnevetés, egy mozdulat, egy lépés, egy végigsimítani egy hajtókán, következésképpen ha eddig megtartotta őt valami makacsság, valami csöndes, ki nem mondott elszántság, egy olyasféle dac, amit maga sem értett, nem fogott föl, s ami mégis segítette őt a táborba vezető úton, a táborban, a fölszabadulás és aztán a hazautazás alatt, már mintha elavult volna, mintha az érvényességét vesztette volna, mert minek, mire föl, miért, nem kell csökönyösködni többé, az élet elárulta. Nem a nagyokat árulta el. Hanem a kicsiket. Nem az emberek árulták el, akiket látott, akiket lát még most is, akikhez köze volt és van. Nem a magyarok. Az élet árulta el, és nem ad többé enni a lelkének. És a lelke nem is éhezik már. Itt van vége. Itt, ebben a kölcsönházban. Az lenne a leghelyesebb, ha véget vetne ennek az egésznek. Amikor igazán eszébe jutott, mert különben már régóta, meg sem tudja mondani, pontosan mióta keringett, homálylott körülötte a gondolat, vagyis ez a lehetőség, mert kétségtelenül az volt, lehetőség, nem is akármilyen, és egyébként a megmenekülése pillanataiban először, akkor, amikor meglátta az oroszokat, akik jöttek be a táborba, és úgy nézték őket, mint a kísérteteket, rájuk tartották a fegyvert, üvöltöttek, úgy üvöltöttek, mintha az üvöltés megváltoztathatná őket, visszaadhatná a szétaszott, szétfogyott emberi mivoltukat, mert persze azok is voltak, szörnyűséges kísértetek, nem evilági lények, kísértetek és paródiák, hogy szóval akkor jutott az eszébe először, hogy most kellene befejezni, véget vetni, de valamiért ez elmaradt, nem történt meg, a makacssága még akkor is megvolt, a dac még szintén megvolt, kitartott, és hát elég logikus, hogy most is az eszébe jutott, hogy be lehetne fejezni, sőt, a befejezés lenne a legkézenfekvőbb döntés, de szinte nyomban, ahogy a házba lépett, körülnézett, és meglehetősen mélyrehatóan meg is fontolta, mérlegelte a lehetőséget hosszan, ahogy aztán időről időre, folyton visszatérve, most meg fölült az ágyban, úgy kezdett lélegezni, mint aki rákészül.

Igen, meg kell halni.

Most, azonnal.

Ne tétovázz már, kicsi Arany.

Késő délelőtt volt. Rágyújtott még. Úgy fújta ki a füstöt, mintha utoljára tenné. Olyan tehát, mintha itt lenne a végállomás. Nem lehet tovább lépni, fal, szakadék, gödör, mindegy. Ha elpusztítja magát, nem lesz-e jobb. Dehogyis lesz jobb. Az ember nem azért öli meg magát, hogy jobb legyen. Hanem mert mélységesen elege van, nem bír azzal, ami van. Túl sok ez nekem, Uram. Nem ezért jöttem, azt hiszem. Nem tudom, miért jöttem a világra, de biztosan nem ezért. A lófasznak kell ez így, Uram. Viszont semmire sincsen garancia. De különben nem akar garanciát se, hogyan akarhatna. Nem azt számolták föl? A minimális, a kicsinységekhez kapcsoló konszenzust?!

Elege van, nem kell, nem akarja tovább ezt. Mert most nem jó. Nagyon, nagyon nem jó, rosszkor esik, rosszkor fúj, ha kiderül, túl sok lesz a fényből is. Az emberi beszéd olyan illetlen lett, mint a test gázai. De ez, hogy nem jó, valójában helytelen szó, és milyen hevenyészett kifejezés. Mintha az ember visszatért volna a gólemi létbe, nézelődik, tekergeti a nyakát, hogy hol, hol, hol van a lelkem. Mi lett vele. Nem erről beszélt annak idején, hogy nem hagyja? Nem hagyta. És mégis, megégett benne valami, eltűnt, elégett, a semmibe hamvadt a többiekkel, és lám, még azt az úgynevezett különös érzést is tapasztalnia kell, a szégyent, a néhol tombolva csapkodó, egyszer rezignált, máskor zabolátlan lelkiismeret-furdalással, hogy ő megmaradt, ő szemérmetlenül túlélte, volt mersze hozzá, a többinek meg nem volt. Minden túlélő gúnyirat. Mint mondta volt, paródia. Minden túlélő az elszálltak, a hamuvá lettek megcsúfolása, akarja, nem akarja, így van. Minden túlélő a bűn metaforája. Vele kötött az élet kompromisszumot. Igazán, milyen alapon, miért?! Hogy merészelte?! Az anyja. Az apja. Rebeka, Mirjam. Vitéz Mund bácsi, Zalatnai úr, Stein Rabbi, a fiúk. Hol vagytok, hová bújtatok. Tudja, hol vannak. Benne vannak, így maradtak, és ez olyan, de olyan nehéz, mintha köveket raktak volna a hasába, mint a mesebeli farkasnak, ússz, fiam, ússz tovább, lesz valahogyan. Néha arra is gondol, és nem érez emiatt kellemetlenséget, nem pirul el miatta, hogy jobb lenne, ha elfelejtené őket. Kitörölni az egészet, őket is elfelejteni, mint azokat, akik itt laktak őelőtte. Ha emlékezne rájuk, biztosan a ház előtt, az utcán feküdne, tehénszarban, csirkék csipegetnék az arcát. Eldobni, megsemmisíteni ezeket a szavakat, haza, apa, anya, testvérek. Elhagyni a kalandor nagypapát, annak minden meséjét, legendáját, nem gondolni a folyvást visszatérő, csapkodó aranyhalra, ami utána maradt, padon, asztalon, szekrénypolcon. Mert ezek a szavak már nem jelentenek neki semmit. De hát nem úgy volt, hogy ott, akkor, abban az úgynevezett pokolban, ami mégsem pokol volt, mert abban azért megbizonyosodott, hogy a pokol nem ilyen, mert az ember képes ugyan pokoli körülményeket teremteni, de a pokolhoz nincs elég ereje, sem elég képzelete, mert a pokol az idő hiányának a legtisztább kifejeződése, ezzel szemben az élet maradék csírája is számol még, oszt, szoroz, ad, kivon, azt mondja, egy, kettő, három, teret lát, oda, mondja, ide, mondja, de a pokolban ez nincs, nem lehet, szóval nem beszélni, fecsegni kezdett-e, és megállás nélkül, makacsul, megátalkodottan, bárhol és bármikor, még éjszaka is lihegte, nyögte a szavakat, hogy a társai többször rászóltak, pisszegtek, sőt, ütötték és rúgták is, szétverjük azt a buta fejedet, a kurva anyádat, Gold, ha nem hagyod abba.

Kussolj már, bazmeg, fogd be a pofádat, szorítsd össze a kibaszott szájadat.

Szó, szó, szó.

Végtére is pont az ellenkezőjét tette, hogy míg a többség engedett a hely úgynevezett szellemének, és hagyták egymás után veszni a szavakat, hogy hulltak azok, mint a szél szaggatta őszi fákról a levelek, ő meg gyakorlatilag kibeszélte, kisuttogta, eldadogta magát onnan. Honnan. Egy Auschwitz-parvenü vagyok, kérlek. Nem odavaló, de. Micsoda ostobaság, te jó ég! De hát nem az mentette-e ki őt onnan, nem az táplálta a makacsságát, hogy ki tudta mondani, el tudta mesélni, hogy meg tudta nevezni mindazt, amije maradt, amije volt? Nem arra keresett szavakat, ami ott volt? Azt hiába tette volna, ennyi esze még neki is volt.

Olyan világ tárta rá a torkát, amelyben nem volt érvényes az emberi szó, de még egy nyögés sem, egy harákolás, aminek köpés se lett a vége, ő meg mégis azzal próbálkozott, mint aki nem látja, hol van, mit csinál, mit csinálnak vele. Látta, persze. De nem adta oda, amije volt. Nem adta. Nem. Rendszerhiba talán, botorság, az ő univerzális ostobasága, mint aki beszélve, motyogva, kommentálva, álmodozva költözött az égbe, élni. Azzal próbálkozott, ami egyébként a legvalószerűtlenebbnek tűnt abban a helyzetben. Az élettel próbálkozott.

Elnyomta a csikket. Alig húszéves ember, volt harminckilós is, most nyom ötvenötöt. Valamennyit magára szedett. Szellőztetett aztán, az arcába lobogott a szakadt függöny, jólesett, hagyta. Tündökölt a késő délelőtt, ősz van.

[...]

(Fotó: Burger Barna)

2018-08-17 16:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs